Az egyik rám ír, hogy hogy halad a munkakeresés*. Mikor röviden válaszolok, hogy sikerrel zárult, 5 perc csönd következik. Ergo nem erre a válaszra számított, hanem tunkolni akart és bebukta. Majd megkérdi, hogy amúgy mi újság, amiről már az ókori görögök is tudták, hogy azt jelenti, "kérdezd meg, velem mi újság". Nem kérdezem, de a továbbiakban annyira erős ráutaló magatartást tanúsít, hogy végül mégis. És akkor jön a nettó dicsekvés, nagyon butában. Érzem, hogy számára még nagyobb volna a dolog élvezeti értéke, ha az én életem nagyobb csődtömeg lenne, de hát nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.
A másik in medias res panaszkodni kezd, hogy jaj, nem fogják felvenni a csúcs céghez a csúcs fizetésért. Tekintve, hogy hónapok óta nem beszéltünk, visszakérdezek, hogy miért nem és hogy egyáltalán mióta akar ott dolgozni. 300 sor sirám következik, melyből kiderül, hogy amúgy frászt nem fogják felvenni, csak még nem hívták vissza, perpill. A beszélgetés 3. órájában odaveti, hogy "amúgyveledmivan", amire kivonatolva, összesen sms-nyi méretben kifejtem, hogy költözöm, össze, meg lehet, hogy új munka, amúgy semmi. Reakció némi késedelemmel, hogy jaj, majd mindjárt reagál rá, csak most hívják épp a csúcs cégtől, fel kell vennie. Nyilván nem reagált később, hanem továbbra is róla beszélünk.
És ez így van jól.
*Nem én kerestem munkát.
2 megjegyzés:
Nézd a jó oldalát: legalább rád írnak.;) Az is több a manapság sztenderd "baráti" "kommunikációnál", hogy csak lecsekkolják a hírfolyamodat fészbúkon, oszt' jónapot.
Hát, de ha jobban belegondolsz, így sem érdeklődésről van szó, hanem valahogy önbizalom-tréningről, aminek én vagyok épp alkalmas eszköze...
Megjegyzés küldése