Ma reggel ahogy lakatoltam le a biciklit az irodaház udvarán, épp ott itta a reggeli kávéját (és cigizett) az egyik emeletünkön dolgozó csaj, akit leginkább csak látásból ismerek (és valamikor tavasz óta dolgozik itt).

És azt mondja nekem: Jé, te nadrágban? Jaj, de furcsa...

Hát, ezt ki gondolta volna akár egy éve is, hogy valakinek egyszer majd az lesz a szokatlan, ha nadrágban lát...

Olyan esküvőn voltam a  hétvégén, hogy

Igazából ezt nem is tudom elmesélni. Hazaértem és anyu épp akkor hívott fel és elkezdett lelkesen kérdezgetni, hogy na, és milyen volt, és kik voltak, és miket csináltatok, és milyen volt a ruha, én meg tőmondatokban válaszolgattam és valahogy nagyon zavart az egész, hogy nekem most ezt tételesen el kell mondani, amikor egyrészt nem lehet, másrészt az emlék minőségén ront a rárakódott silány megfogalmazás.

Hazafelé az autóban egészen szomorú lettem, és próbáltam rájönni, hogy tulajdonképp mi a bajom. És attól félek, lehet, hogy az irigység. Talán nem az a legtriviálisabb fajta, hogy jaj, most nekik milyen jó, nekem meg most annyira még nem, és nem igazság. Erről szó sincs. Hanem pont az volt/van a bajom, hogy igazság. Hogy az nem véletlen, hogy ennek a párnak ilyen volt a lagzija, hogy a barátok és a család (és a pár!) úgy megcsinálta a kaját, a díszítést, az egész "műsort", hogy profi sztárstáb nem tud olyant, hogy ez a menyasszony úgy jelent meg a domboldalban a templomromban, mint egy tündér, hogy nem az jutott az ember eszébe, hogy milyen profi ötlet és mennyire jól játssza, hanem egyszerűen csak az, hogy mennyire passzol minden. Ezekhez kell a két ember, akiknek ilyen barátai vannak, és azért vannak ilyen barátaik, mert ők is ilyenek és így állnak másokhoz.

Szóval hazafelé elkezdtem azon töprengeni, hogy nekem miért nem ilyen az életem* és én miért nem vagyok ilyen, és miért nem tudok ilyen lenni. Pedig lehet, hogy azon kellett volna, hogy miért nem tudok azzal dolgozni, ami van, és nem fölfele hasonlítgatni magam még ebben is.

* nem hogy tökéletes, vagy hogy jobb, csak hogy ilyen: emberekkel teli, ezer fokon égő

Jamie Oliver nyaral

Igazából csak könnyesre röhögtem magam azon, hogy mennyire szerkesztetlen ez a bejegyzés egy félkész kajáról egy világsztár hivatalos facebook oldalán, hát, gondoltam, megőrzöm itt az utókornak, hátha valami píáros úgy dönt, nem elég professzionális a kontent :)

Kallódik a szekrényemben egy maxiruha mintegy 10 éve. Egyszer volt rajtam, baromi túlöltözöttnek éreztem magam benne, és többé nem vettem föl. Időnként előveszem, felpróbálom, megállapítom, hogy nagyon tetszik, és hogy nem megfelelő mégsem az adott alkalomra, és visszateszem a helyére.

Merthogy hófehér:

Szóval most megint öszeakadtam vele anyuéknál, és elhoztam magammal, azzal a felkiáltással, hogy jól elviszem befestetni. No de milyenre? Akármilyen színt gondolok ki, végül mindig arra jutok, hogy nekem ez a ruha fehérben tetszik igazán. De minek, ha úgyse hordom? Szóval javaslatokat kérek. Egy kis ötletadó:

A photoshop skilljeimhez nem kérek kommentárt :D

A hétvégén magamhoz képest egész sok alkoholt fogyasztottam, és azóta is ezen töprengek, hogy vajon volt-e bármi értelme.

Mármint, a környezetemnek megnyugtató volt, mert általában nagyon irritál mindenkit, ha tudhatóan józan vagyok. Más részről picit szédültem is, tehát nem mondhatom, hogy nem volt fizikailag hatása. Csak azt nem tudom biztosan állítani, hogy bármilyen befolyással volt a dolog a cselekedeteimre, vagy a hangulatomra. Jól éreztem magamat, mert jó volt a társaság, részt vettem a mókában, mert olyanokkal voltam, akikkel el tudom engedni magam, nevettem, táncoltam, ami kell.

Ezeket mind megcsinálom egy színjózan csütörtök estén, megfelelő körülmények között.

Gondolom én.

Percek kérdése és beindul számomra is az esküvő-szezon

A ruha már megvan vagy két hónapja, és az óta a két hónap óta tart a már csak egy cipő kell.

Tegnap végül megvettem a drága-de-legalább-bőrből-van-és-hátha-hordom-majd-utána-is cipőt. Ami korallpiros. A ruha meg abszolúte nemkorall-piros.

Már csak egy ruha kell.

Azt azt hiszem, meséltem, hogy öcsémet felvették a Goldsmith's-re, masterre, ami elképesztően nagy dolog. De aztán kiderült, hogy nemhogy maga a suli nem ad semmiféle ösztöndíjat a diákjainak, más, külső szervezettől sem sikerült a tandíjjal összevethető mértékű támogatást találni.

Szóval körbejárva minden oldalról az ügyet, most úgy döntött, hogy egyelőre legalábbis befejezi a mastert egy kevésbé rangos (de nem kell félni, nem gagyi) londoni egyetemen, és aztán majd lesz valami. Mindegy. Azért mesélem, mert persze erre a másik egyetemre is csillió forintos a tandíj, de lehetett támogatásra pályázni legalább, és ő egyedül megkapta, és most borzasztó büszkék vagyunk rá.

Itt a videó, amit az utolsó körre készítenie kellett. Kicsit meg lehet belőle érteni, mivel is foglalkozik:



És az angolja is sokat fejlődött :)

Only the young

Még Londonban, utolsó este kezdtük el nézni ezt a filmet, de nem jutottunk a végére, mert betelepedtek a nappaliba az új lakótársak és belebeszéltek.

Szóval most megnéztem az elejétől, és nagyon jó. Nézzétek meg!

"We’re the computer, Facebook, MySpace, YouTube generation. We grew up with it and we’re still not comfortable with things like that. Honestly, to me, no matter how much technology progresses, it’s still not okay to do personal things impersonally."

Facebookon nem mertem gátlástalanul osztani, mert ez mégis műértőknek szól, nem pedig arról, kinek van a legtöbb haverja, de:

Öcsémet is jelölték és szavazzatok Dávid Ickóra! :)

Lemaradtam a Szabó Balázs Bandája MüPa koncertről, mert gondoltam, á, ő még nem olyan, mint Ákos, hogy a decemberi koncertre meg kell venni márciusban a jegyet, ha nem akarsz lemaradni. Pedig de.

Ami jó hír Szabó Balázsnak, de nagy tanulság nekem.