French the Llama!

Szerdán reggel, másfél óra alvással a hátam mögött (amit az iroda kanapéján eszközöltem, az elmúlt két hétben nem első alkalommal), hazamentem, bepakoltam Orfűre a mindent, lezuhanyoztam, átöltöztem, és visszaugrottam a munkahelyre, hogy átadjam a főnökömnek a mindenféle jegyzeteim, mert hogy ő is jár a szakmérnökire. Aztán robogtam tovább a Stadionokhoz, itt találkoztam B-vel, gyerekkori barátnőmmel, és a vőlegényével, N-nel, akik felajánlották, hogy levisznek Orfűre.

Mintegy 3 órával később leérkeztünk a fesztivál helyszínére, megállapítottuk, hogy a meteorológusoknak igazuk volt és nincs nyár, hanem leginkább ősz van. A lefelé úton viszont kiderült, hogy B bátyja, a szintén gyerekkori barát R és a felesége még aznap este vissza akar indulni Budapestre, és lebizniszeltem, hogy velük mehessek én is. Így ugyan vettem tök fölöslegesen egy sátrat meg egy hálózsákot*, de legalább nem kellett azon aggódni, hogy Orfűn szúrom el a másnapi nap felét, és késő délután érek haza folytatni a rajzolást és a tanulást.

Szóval koradélutántól lent voltunk Orfűn és egyre álmosabb lettem, annyira, hogy a Szabó Balázs koncertet alig bírtam ki, pedig alapból előre kellett volna rohannom tombolni az első sorba a többi száni szingli közé**, aztán egy óra szünet, majd Heaves Street Seven. Legutóbbi élményem róluk, hogy a Parkban játszottak a Fruttik előtt, és én szívesen buliztam volna rájuk egy jót, de a társaságomban mindenki húzta a száját, hogy mekkora lúzer banda ez már. Kb ekkor határoztam el, hogy nem akarok többé másokkal koncertre menni, megölik a hangulatot. Szóval most félve néztem körül, mit szól a társaság a zenéhez, és örömmel konstatáltam, hogy éneklik, táncolnak, ahogy kell, nem baj, ha béna, de ne tagadjuk, tudjuk kívülről az összeset. Jó érzés volt, na.

És aztán további egy óra várakozás után végre Kispál, pont, mikorra visszamenőleg meggyóntam volna minden bűnömet, csak ez az elvesztegetett egy nap ne okozzon behozhatatlan lemaradást a félév teljesítésében. Elkezdődött a koncert, a harmincas-házas-kisgyerekes banda és én cakpakk előrehaladt a harmadik sor szélére, és úgy végigtomboltuk az egészet, hogy deka hangunk nem maradt a végére. És akkor úgy döntöttem, bármi is lesz, ez megérte. Véges számú Kispál koncertet van mód még megnézni, ez is szép dolog egy nem létező zenekartól, meg kell becsülni az ilyen kegyelmi pillanatokat. Zseniális volt, na. És az is zseniális volt, hogy olyanokkal őrjönghettem végig a koncertet, akik szintén teljes szívvel tudják élvezni a zenét, és teljesen belefeledkezni, és nem foglalkozni mással.

A koncert után bevágódtunk az autóba (közben még kaptunk két potyautast, szóval hárman ültünk hátul egy kiskocsiban), és irány Pest. Két perc múlva a sofőrön kívül mindenki aludt, én próbáltam néha ébren maradni, annyira lelkifurdalásom volt, hogy így cserben hagyjuk, de egyszerűen nem ment. Hajnal 4-re értem haza, bedőltem az ágyba és aludtam 8-ig. Felkeltem, gép bekapcs és neki a leadandóhoz készítendő leírásnak. Még rajzolni való is volt, de nem akartam bemenni a munkahelyre, mert nem jó szem előtt lenni a szabadnapon, nem tartozik senkire a küzdelem (így is láttak belőle eleget). 6-ig küzdöttem a fejtegetéssel, majd bevillamosoztam az irodába (már előző nap sem mertem biciklivel hazamenni, fáradtan nem vagyok beszámítható), még mindenki bent van, vigyorogva kérdik, milyen volt Orfű, de hát az már régen volt.Féléves feladat megnyit, rajzolásnak nekiáll, hajnalban kidől egy órára, ifjú kolléga virraszt, ébreszt (nem csak én szívok, és ő munkával!), géphez vissza, rajz kész, délelőtt 11-kor leírás is kész, a szerkezeti vázlatokat már gyönyörűen recegtetett tintenpen vonalakkal sikerült skiccpauszra vetni.Reggeli elmaradt, ebéd elmaradt, és az átöltözés is. Magamban nyugtázom, hogy a baglyos nyaklánc nélkül aligha megyek át ezen a vizsgán, mert nem is az a baj, hogy konkrétba olyan pólóban ülök le megírni, amiben benne aludtam, de tényleg.

Szóval irodából kollégák bátorító köszöntésétől kísérve el, egyetemre be, közben jegyzeteket bújva, mert hát arra eddig még nem volt mód. Persze agyműködés mintegy 24 órája leállt, de még nem létező tartalékokból futja néhány adat rövidtávú memóriába szuszakolására. Beérkezve évfolyamtársak kis csapata fogad, az előző épszerk vizsga kiértékelésén morgolódnak épp. Ugyanis az előző alkalommal nem vizsgázhatott, akinek nem volt teljesen kész a féléves feladata (ezért görcsöltem ennyire, hogy tuti kész legyen most), és az a 10, akit engedtek, felerészt megbukott, a maradékból a legjobb 3,5-es lett. Ez a csapat aztán reggel beszélhetett magasságos Sándorunkkal, aki verbálisan földbe tiporta a maroknyi, amúgy jelen pillanatban is szigetelésekből élő szakembert. Ja, és arra a két, nem teljesen elhanyagolható adalékra is ezen a délelőttön derült fény, hogy 1) a féléves feladatot jófejségből mégis beveszik még hétfőn is 2) amúgy sz*rt se számít, milyen lesz, majd ez dönt a kétes vizsgajegyek ügyében, slussz. Szóval mindezek fényében az előző 48 óra alatt véghez vitt dolgokból a Kispál és a Borz koncertjének meghallgatása járult hozzá legtöbbel a félév teljesítéséhez. Éljen.Nem baj, kemények vagyunk, megoldjuk. Terembe be, padra le, ceruzák, pausz, léptékvonalzó elő, vizsgalap megkap, és akkor egyszercsak elfogytam. A körülményekhez képest irtóra barátságosnak mondható vizsgafeladat előtt úgy álltam, mintha valami sose látott rejtélyt kéne megfejteni, mindenen, de tényleg, _mindenen_ hosszasan elméláztam. "Vajon jó lesz ide a merevítőfal? Én ide raknám, de vajon hova rakná a Sándor? Ha így oldom meg a lépcsőpihenő feltámasztását, a 3-as feladatban lévő részlet nem nagyon izgalmas, biztos nem így képzelték el. De akkor hogy?" Ezt, így. Nem-BME-s, nem-építészek kedvéért mondanám, hogy az épszerk vizsga az a műfaj, ahol úgy csinálja az ember a 3-ast, hogy nem gondolkodik, csak rajzol, ahogy a csövön kifér, és még úgy sem jut soha a végére. Szóval ilyen tempóval feléig sem jutottam, mire beszedték. De legalább nem szenvedett sokáig.

A vizsga után a szeptemberi pótlás biztos tudatában hívtam kolléganőmet, aki a tűzvédelmi szakmérnökin játszotta épp ugyanezt, és azt beszéltük, a kivégzés után találkozunk. Így is lett, és nagy általános puffogások közepette a Móriczról elsétáltunk némi vargabetűkkel Angyalföldre, ahol is én szépen visszamásztam az irdoába, hogy befejezzem a diagnosztika leadandót, ami elvileg aznap éjfélig, gyakorlatilag másnap 10-ig volt esedékes, és a harmadánál jártam. Másfél óra küzdés után úgy döntöttem, kockáztatok, és hazamentem aludni. Este 8-kor feküdtem le, éjfélre állítottam az órát. 4-kor ébredtem, jeges verítékben, nyilván, és nem teljesen értve, mi lett az ébresztővel. Megnéztem, és az lett, hogy valahogy az ébresztő dallamból lejátszott egy fél ütemet, majd búgó hangon bemondta angolul a pontos időt, és ennyi. Fogalmam sincsen, hogy állt át ilyenre, de ezt az éjszakát választotta az attrakcióra. Szóval 4 (8) óra időkieséssel már esélyem nem volt erre a reggel 10-re, de azért mindent megpróbáltam. 12-re sikerült összekalapálni valamit, amit volt képem leadni, és elküldtem, lesz, ami lesz.

És azóta várok.

És azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy a diploma leadásakor elhatároztam, hogy ilyent, vagy ilyesmit soha, soha többé nem akarok csinálni a szervezetemmel, és még mindig képes vagyok ennyire hülye lenni, pedig ehhez már borzasztóan nagyon túl öreg vagyok, de tényleg.

*Már csak azért sem bántam a dolgot, mert a sátorhely-helyzet is igen kalandosan alakult. Ugyebár egy srác eladta nekem a sajátját. Majd a koncert előtt egy nappal ír, hogy bocsi, de mégse, mert úgy volt, hogy hazamegy még éjjel, de aki vitte volna, mégsem fogja, és ezért neki kell ott sátrazni. Ekkor teljes kétségbeesésben írtam egy másik srácnak, aki az eredeti szálláskereséskor felajánlotta nekem a valaki másnak is eladott sátorhelyét, mert az illetőnek csak 1. naptól kellett. Belementem a dologba, jobb híján, de 1) annyit kért érte, hogy hívjam meg egy sörre 2) nem akartam reggel/délelőtt még azzal szenvedni, hogy újra megtaláljam őt, vagy a másik bérlőt, hogy átadhassam a helyem.
**B. megjegyzése: dehát ezek nem is tinilányok! Mondom, igen, pont ezaz, ez benne a szomorú.