French the Llama!

Ma sikerült bejutnom a munkahelyre, úgyhogy most innen blogolok, mert nyilván ezért jöttem.

Szóval jövő hét végén (azaz 5 ill. 6 nap múlva) esküvőre vagyok hivatalos. Az esküvőre járós ruhám tavaly közszemlére tétetett a facebook profilképemen, balga módon, pedig a tavaly látogatott esküvőkön és ezen az idein nem lesz közös vendég, 0% volt a lebukás veszélye. Eljátszottam a gondolattal, hogy Kate Middleton leszek, de mivel nem tudok felmutatni egy angol királyi sarjat sem a családtagjaim között, inkább beadtam a derekam és elindultam ruhát nézni. Aztán, mikor teljesen kétségbeestem, anyukámat is magammal vittem*. Így lett kb. egy hónapja egy barna alapon fehér pöttyös ruhám, amiben majdnem úgy nézek ki, mint Julia Roberts, amikor a Pretty Womanben először úgy néz ki, mintha nem is prosti lenne, hanem. Csak mondjuk ő 30 centivel magasabb és a snittben van rajta kalap is, de ettől tekintsünk el. Szóval lett ruha, már csak egy boleró/zakó/valamilyen felső, ami vállat takar és talán a hideg ellen is véd, és egy pár cipő kellett. A boleró ügyet alapból anyura bíztam, cipő fronton egyedül folytattam a dzsungelharcot, még az Arena Plazába is elmerészkedtem, pedig olyant sose teszek, mert van bennem életösztön. Semmi. Nem létezik a piacon olyan barna bőrcipő, ami egyszerre viselhető egész este, néz ki tűrhetően elegánsan, és megfizethető. Szóval tegnap munka helyett, megintcsak anyukámmal, elindultunk cipőt nézni, és arra jutottunk, hogy inkább menjek az esküvőre a sosem hordott, 10 éve a szekrényemben álló fekete míderben és a baromi rövid királykék miniszoknyámban. Mert fekete cipőt lehet kapni. És vettünk egy fekete cipőt, ugyanolyant, mint a tavalyi piros, csak ez unalmas.

Nem tűnik témához kapcsolódónak, de pénteken munka után néhány kollégámmal kimentünk a Kopaszira slackline-ozni. Mondanom sem kell, négyünk közül nekem ment legkevésbé, de a kb. 6 méteres távot nagy nehezen nekem is sikerült végigjárnom pár óra kínlódás után. A hevedert átszereltük egy távolabb álló fapárosra, tovább folytattuk a mókát. Aztán a nap lassan elindult lefelé, az automatikus locsolóberendezés pedig elindult körbe a tó körül, szakaszonként (Hunger Games, anybody?). Megbeszéltük a stratégiát, hogy ha a mi cellánkban is rákezd, ki melyik cuccot menti hatótávon kívülre, és csodával határos módon sikerült is végrehajtani az akciót, mikor kiélesedett a helyzet. Ott álltunk büszkén és szárazon, mikor rájöttünk, hogy a kerítésen csak ott van rés, ahol a pont felénk irányuló locsolófej van. Szépen kifigyeltük, hogyan kell időzíteni a távozást, az ideálisnak tűnő pillanatban nekiindultunk, a többiek kicsit előrébb, én biciklit tolva kissé lemaradva. És akkor egy másik berendezésből kezdett felénk irányulni a pászma, vissza, vissza, hangzott az utasítás, és akkor lóhalálában átestem a biciklin. 5(!!!) helyen lettem csurom olaj, többek között jobb bokánál és bal térdnél, pedig csak egy lánc van a bringán. Ebben a harci dekorációban mondjuk még zavartalanul bandáztam a társasággal a Bálnánál, ahova látszólag kizárólag kisestélyis huszonéves lányok járnak, illetve lánybúcsúk. Semmi gond.

Másnap reggel, a ruhavásárlás napján konstatáltam, hogy a térdem-bokám az olajfolt alatt határozottan saját anyagában is foltos lett, szóval lélekben itt tettem le arról, hogy igazán meggyőzően fogok mutatni akármilyen elegáns szettben. Amivel viszont ma reggelig nem számoltam, hogy a szombati akció keretében reggel 10 és este 6 között hosszában vagy 5-ször átszeltem a várost bringaháton, és csodálatosan sikerült atlétában, hátizsákban, rövidnadrágban kissé leégnem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Csodás lesz a míder, pont láthatóan hagy minden kontúrt.

Azon töprengek, mi a nagyobb hülyeség:

• Elmenni szoliba a héten még 3-szor (utoljára a szalagavatóm előtt voltam, kétszer), hátha egyenletesebben leszek rákvörös.
• Lesz*rni az egészet, esetleg szerezni még egy monoklit, legyen még jobb az összhatás.
• Lesz*rni az egészet és elmenni az esküvőre a tavalyi szettben, ami határozottan többet takar, plusz nem ennyire szexuális, így kevésbé bizarr az összhatás az óvodás térdekkel-lábszárral.

*Ez nem olyan, mint mikor más viszi. Anyukám a budapesti, a Déli pályaudvar környékén valaha megfordult vidéki, és a mára Brüsszelbe, Párizsba vagy tetszőleges világvárosba szakadt középvezetői és vezetői beosztásban dolgozó nőknek ad el ruhákat, és ezek a marha komoly nők mind csak és kizárólag tőle várják, mitől lesznek szépek. (Amúgy presztízs ide vagy oda, ettől még vígan éhen halnak a szüleim, nem kis részben azért, mert például anyukám nem hajlandó megjelenni a médiában, mert nincs mérhető önbizalma.)