Valahogy telnek a napok, időnként meglepő eredményességgel, bár többnyire nem (az akusztika tanulmány semmit nem haladt pl). És ilyenkor már majdnem azt hiszem, hogy minden oké, szép lassan helyre fog rázódni minden, majd jól lefoglalom magam. De amint nincs valami akut megoldandó, visszatalál az agyam ugyanazokba a derékmagasságig szántott barázdákba, és csak követi és követi, míg ki nem lyukadok annál a túl jól ismert gondolatnál, hogy halvány lila fogalmam sincs, merre van előre és minden nekem szegeződő kérdést teljes súllyal kezelek, semmi hitelem nincs magam felé abban, hogy igenis vannak dolgok, amiken már nem kell, nem szabad tovább rágni magam, mert már körbeértem rajtuk hatszázszor és biztos vagyok magamban.
Nem vagyok biztos. A matematikán kívül mindenben csak "a tudomány jelenlegi állása" van. Én ott vagyok, az ismert univerzum határán és csak az ismeretlen minden egyéb tükrében tudom szemlélni a világot, és ez szerintem sem a legjobb út a kiegyensúlyozottsághoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése