egy hetet

A post-it azóta is ott van a képernyő sarkán, lassan egy éve.
Fejből is tudnám, mert apu születésnapja,
de ott áll rajta feketén-fehéren,
vagyis sötétkékkel az egyre fakóbb kéken, hogy
nullanyolctizenkettő.
Időnként elfog a szorongás, hogy mi lesz,
ha egy takarító véletlenül leveri,
vagy valaki szándékosan,
vagy már nem az enyém lesz az a monitor.
Hiába tudom fejből is, hogy
nullanyolctizenkettő,
és a másik fontosat, hogy
nullanyolcnullanyolc,
és a nullanyolchuszonhét
a mágikus hármas záróeleme,
és tovább, hogy
tíztíz,
tizenkettőharmincegy,
nullaegynullaegy,
nullakettőnullahat,
nullanégynullahét,
és még hány van, aminek az iktatószáma már elmosódott,
de tudom, hol vannak,
melyik utcasarkon, kávézóban, metróállomáson, parkban,
a lakás melyik szegletében,
és tudom, mi áll bennük.
Csak ugyanúgy ott van rajtuk a trigger warning,
mint egy jobb Neil Gaiman-en,
hogy még csak vázolja, hogy belép a kávézóba,
de én már tudom, hogy nemsokára meghal a macska,
és nem bírom tovább olvasni, és nem bírom elfelejteni sem.