French the Llama!

Az adásszünet oka az előzményekből extrapolálható.

Amikor a hosszú hónapok óta várt és tervezgetett Budapest100-ból egy darab ház meglátogatása lett (és ott se jutottam be a padlásra, annyi volt a jelentkező), elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy addig érzem magam békében a döntéseimmel, amíg bármely pillanatban, ha elcsap a hetes busz, úgy érzem, azért helyénvaló, hogy úgy töltöttem az elmúlt időszakot, ahogy. Na hát ez akkor, visszafele bandukolva a munkahelyre, éjjelig rajzolni egy derűs vasárnapon, nem volt teljesen igaz. És kb. három lépésben, még a lift előtt jutottam addig, hogy az a tényező, amit a legkevesebb következménnyel vehetek ki a képletből, és a legtöbb fajlagos haszonnal jár, az a szakdolgozat és államvizsga. Szóval, hogy hiába Dóramegtudodcsinálni, meg "akkor a T. hamarabb fog diplomázni, mint te?"*,  basszus, nem, nem akarom _megpróbálni_. Nem örökké nem, csak ezen a nyáron. És persze benne van a pakliban, hogy ugyanide jutok egy fél év múlva is, de csak a szakdolgozás abbafejezésével

• mindeggyé válik kb., Carlos mikor méltóztatik újra tiszteletét tenni az országban
• elmehetek Orfűre
• be tudtam fejezni teljes sebességgel az előző munkahelyi projektet és most tudok haladni a következővel (amire a szükséges időnek amúgy a fele van)
• még az is lehet, hogy össze fogok tudni rakni valami vállalható anyagot (egy fél év múlva)
• hétvégék!!!!4!!!négy.

Persze bosszant, hogy ez most nem lesz meg, de akkor sem lesz meg.

Osztán. Múlt nyár óta a következő dolgok történtek: felszedtem néhány kilót, ami mind a hasamon van és le nem menne egy deka se, illetve a baglyok (fele). Emiatt a létező nyári ruhatáram érzésre fele nem vállalható, pláne munkahelyen. Ma jobban megvizsgáltam az ügyet, és a végére legszívesebben a teljes nemtéli gardróbomat felgyújtottam volna. Végül csak három nagy zacskónyi cuccot szanáltam, a maradék összetétele viszont: 30% bizonyos alkalmakra jó, ilyen alkalmak eddigi életemben 3-4-szer fordultak elő (ezek jellemzően az anyutól kapott cuccok), 40% téli ruha, 20% placeholder, funkcionálisan kielégítő, bár nem annyira csinos, vagy munkahelyre kicsit túl rövid, vagy ilyes, 15% az a pár nyári ruhám, amiket évek óta hordok, és amik alól jobbról-balról kilóg egy-egy bagolyfül**. Nyakamba vettem a várost, hogy a) találjak ruhagyűjtő konténert a három zacskónyi cuccnak b) találjak bolerót/kardigánt az ujjatlan ruháim fölé, illetve illendő hosszúságú rövidnadrágot és hozzáillő blúzokat, hogy legyen mibe öltözni. A konténerkeresés először nem várt sikerrel kecsegtetett, a Bécsi úti bevásárlóközpont előtt volt kapásból három, de némi próbálkozás után kiderült, hogy ezekbe egyszerűen nem lehet bedobni semmit, hiába billentem be az ajtót, a ruha nem esik bele a tartályba. Gyorsan kerestem netes listát, hol van még ilyen szerkentyű, és arra jutottam, hogy legegyszerűbb villamossal Dél-Dunántúl. Megnéztem gondosan streeet view-val is, ott van, ahol állítják. Háromnegyed órával később kiderült, hogy az ígért helyszín lezárt építési terület, konténer sehol. Eddigre már végtelenül elegem lett a fülemről is lógó szatyrokból, úgyhogy némi pesti kitérővel a három csomagból kettőt bedobtam a H&M-be, csináljanak előle fonalat, bánomisén, és a harmadikat hazahoztam, abban voltak az igazán csinos darabok, ezeket egy alkalmasabb napon majd leadom személyesen valamilyen segélyszervezetnél. Ami az új alapdarabok beszerzését illeti, nem különösebben meglepő, de csak a rövidnadrágokig jutott a dolog. Igazából a probléma bagoly, sőt, pocakfüggetlen. Azért van szarrá hordva minden nyári ruhám, mert a divatipar feltett szándéka, hogy semmit ne állítson elő, amiben megkülönböztethető a 34-es és a 44-es méretű nő. Ami kiváló dolog az utóbbi kategóriának, de 160 cm-rel azért örülnék valaminek, ami nem szélesebb, mint hosszú. 4 éve nem sikerül ezen túllendülnöm.

Végül a legfájdalmasabb: a tavalyi tiszacipős mizéria után szomorúan beletörődtem, hogy ennek a márkának legalábbis lokálisan befellegzett, hiába néz ki baromi jól, tönkremegy. Aztán nemrég belefutottam egy hirdetésbe, amiben egy srác elképesztően jó állapotú, eredeti, '90-es évek előtti tiszákat hirdetett. 36-os méretben. Azt mostanra megtanultam, hogy a kortárs verzióból nekem a 37-es kell, és a 10 évvel ezelőttiből a 36-os. Arról persze fogalmam sem volt, mekkora kell a 86-os kollekcióból, de rá volt írva, hogy belső talphossz 22,5 cm, és ez a bűvös szám. Úgyhogy lecsaptam rá. Megérkezett a csomag, élőben szebb, mint a fotón, a talpán kb. semmi kopás, keményre ki volt tömve az orra hegyéig mára megsárgult újságpapírral, valaki nagyon szerethette és becsben tartotta. És kicsi. Nem sokkal, egy fél számmal. Nagyon, _nagyon_ szomorú vagyok.

nem kell valakinek? :(

*Sztori arról, hogy imádom az anyukámat, de nem a legempatikusabb ember e világ kerekén: amikor anno a diplomaterv véghajrájában egy végtelen hosszú éjszaka közepén századszor is elvégeztem a matekot és századszor is az jött ki, hogy ha innentől nem alszom, akkor se leszek kész a homlokzati rajzokkal, a látványtervvel, a gépész leírás maradékával, a költségbecsléssel, organizációval, ütemtervvel és a hülye tartószerkezeti konzulens miatt mégiscsak kiszámítadó plusz tartószerkezeti elemekkel, és erre ráébredvén kicsit elkapott a sírhatnék, és akkor rájöttem, hogy anyu még lent tévézik a nappaliban, lementem hozzá, mint a vert sereg, és elpanaszkodtam neki, hogy bizony én idén ezzel nem leszek kész, és erre ezt bírta mondani. A szájával. (T. az egyetlen egyetemi barátnőm volt, okos, bűbájos, tehetséges, de a vége felé már nem annyira izgatta az egyetem, férjnél volt és már inkább babázott volna, és kb. én lökdöstem végig az utolsó féléveken - de nyilván le is diplomázott, ahogy kell.)

**Az előző lábjegyzetre rímelve, ennek kapcsán feltelefonoztam jóanyámat egy érintőleges témában, de ha már vonalban volt, megemlítettem neki a zajló projektet és az elért elkeserítő részeredményeket (vö: a szekrény már praktikusan üres), amire azt bírta mondani, hogy hát talán jobban is végiggondolhattam volna ezt a tetováltatást. Igazából nem is tudom, miért sírom el a nyűgjeimet anyunak :D