Amit szeretnék csinálni a következő két napban:

• sokat aludni
• sokat olvasni
• elmenni megvenni a bútort az erkélyre és felszerelni öcsémmel
• venni virágokat (levendula!) és balkonládákat és körbeültetni mindkét homlokzaton a lakást, hogy jó legyen hazajönni
• kitakarítani, hogy jó legyen hazajönni
• rájönni, mi az, amitől igazából jó lenne hazajönni
• piacra menni és venni finom dolgokat és megfőzni őket
• barátokkal lenni sokat
• nem itthon levő barátokkal skypeolni
• megnézni a 30Y-t és a Hiperkarmát, ha már eljönnek ide ingyen kétsaroknyira

Amit csinálni fogok a következő két napban:

• készülni (haha) a holnapi vízszigetelés ZH-ra
• megírni a vízszigetelés ZH-t
• végigszenvedni a szakmérnöki hétvége maradékát
• bemenni dolgozni vasárnap reggeltől éjjelig

Ahogy a minap olvastam Háy Jánostól: Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Hát, I'm not impressed

A nap, amikor ráébredek, miről szól a Somebody That I Used To Know.

Vajon a popdalok hány százalékára illeszthető DSM szám?

Tegnap a világ legnyomasztóbb munkanapja után bevetettem magam a Libribe, hogy megvigasztaljam magam a születésnapi utalványomból. Megvettem magamnak többek közt Závada Pétert és Kemény Zsófit, mert szerettem volna olyasmit is olvasni az ajándékból, amit akitől, nem csak olyat, akinek.

És teljesen nem rendeltetésszerűen elolvastam mostanra mindkettőt. És egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy nekem csak ez a két kortárs költő nem mond sok újat, vagy a kortárs költészet en bloc, vagy ne adj' Isten úgy általában a költészet nem*.

Mármint, viszonylag kellemes volt olvasni ezeket, voltak jó ritmusok, szép fordulatok, erős gondolat-töredékek, de nem tudom ilyesmit olvasva nem azt érezni, hogy a papír másik oldalán álló egy fél ötletnyivel nem tud többet vagy mélyebbet a világról, de a prózával szemben ezen a terepen könnyű elbújni az elejétől végéig koherensen kifejtett, kerek gondolatok kvázi-tilalma mögé. Sőt, minél homályosabb, annál többet láthat bele az olvasó.

Szóval szerintem a líra erejét itt a befogadó saját élményei és gondolatai adhatják, míg egy regényben az íróra e téren jóval több feladat hárul. Kevesebb is talán a próza területén tevékenykedők között a totálisan labilis, meg nem értett zseni, míg az igazán nagy költők között ismereteim szerint egy sem tud felmutatni akár egy félig kiegyensúlyozott magánéletet.

Azt hiszem, én jobban szeretek olyanokat olvasni, akik többet tudnak nálam. Nem nehéz.

*Félve vallom be, hogy nem biztos, hogy az első... Lehet, hogy hatalmas lelki szegénység, de a nagy költők munkásságában is leginkább csak a nyelvi virtuozitás értékeléséig jutok...

Valahogy telnek a napok, időnként meglepő eredményességgel, bár többnyire nem (az akusztika tanulmány semmit nem haladt pl). És ilyenkor már majdnem azt hiszem, hogy minden oké, szép lassan helyre fog rázódni minden, majd jól lefoglalom magam. De amint nincs valami akut megoldandó, visszatalál az agyam ugyanazokba a derékmagasságig szántott barázdákba, és csak követi és követi, míg ki nem lyukadok annál a túl jól ismert gondolatnál, hogy halvány lila fogalmam sincs, merre van előre és minden nekem szegeződő kérdést teljes súllyal kezelek, semmi hitelem nincs magam felé abban, hogy igenis vannak dolgok, amiken már nem kell, nem szabad tovább rágni magam, mert már körbeértem rajtuk hatszázszor és biztos vagyok magamban.
Nem vagyok biztos. A matematikán kívül mindenben csak "a tudomány jelenlegi állása" van. Én ott vagyok, az ismert univerzum határán és csak az ismeretlen minden egyéb tükrében tudom szemlélni a világot, és ez szerintem sem a legjobb út a kiegyensúlyozottsághoz.

Mára az volt a terv (és nagyon fontos volna megvalósulnia), hogy megcsinálom a három közül az egyik féléves feladatomat a szakmérnökire.

Ehhez képest a másik szobában pszichológusokat továbbképeznek (nincs küszöb → nincs kb semmi léghanggátlása a két szoba közti ajtónak), és a szemben lévő házban valaki úgy döntött, nyitott ablaknál bömbölteti végig a komplett Tankcsapda diszkográfiát.

Addig már el sem jutottam, hogy mennyire, de mennyire nem érdekelnek engem per pillanat a gipszkarton falak akusztikai jellemzői, mert nem hallom a saját gondolataimat sem.

Mondjuk ez bizonyos értelemben nem akkora baj.

Az imént hatalmas hátizsákkal betértem a insituba venni egy vászontáskát, és az eladó mindenáron el akarta csomagolni, de hogy csak papír tasakba tudja. Mondtam, ne fáradjon, nem kell, de még vagy háromszor rákérdezett.

Igazából, ha nagyon muszáj, értem, de azért, na.

Megpróbáltam megkeresni azt a boltot, ami valahogy a Molnár utcából, a Dunával párhuzamosan, északnak indulva, túl a Ferenciek terén, és azt hiszem, a Deák téren is túl volt, valamilyen félig-meddig sétálóutcában, de nem a Vácin, az volt kiírva rá nagy betűkkel, hogy Budapest, ahol tavaly augusztus végén régi TV-k voltak a kirakatban, és benne Táska márkájú táskák, és kis színes mesekönyvekben többféle idegen nyelven alap mesék, és vidám volt és reményteli.

És nem találtam. Azt hiszem, ez is egy olyan hely, ahova soha többé nem lehet visszamenni.

Mostanában, ha nincs jobb dolgom, lefekszem aludni . Akár este 9-kor. De 8-ra is volt példa. De még így is alig bírok felkelni 7-kor (f7-kor szeretnék) és semmihez nincs energiám. Vagy inkább kedvem.

De legálabb sokáig fogok élni. Yay!

Statikáról szeretnék beszélni. Nem értek hozzá, így még izgalmasabb. Két fogalmat tervezek körüljárni: építőanyagok töréspróbáját és az épületszerkezetek próbaterhelését.

Ha adott egy épületszerkezet vagy építőanyag, ami valamilyen szempontból új konstrukció, és szeretnénk utána járni annak, pontosan meddig terjednek a képességei, akkor az a teendő, hogy legyártatunk belőle nagyon-nagyon sokat, és az elkészíttetett mintadarabokat laboratóriumi körülmények között törésig teszteljük, gondosan regisztrálva, mely ponton következett be a tönkremenetel. Ez egy nagyon hasznos eljárás az ilyen szerkezetek jövőbeni épületbe tervezésekor. Megállapítható, hogy az adott termék mire képes, mekkora szórással, és a megfelelően nagy biztonságú alkalmazás érdekében bizonyos ráhagyással lehet alkalmazni a szerkezetet. Amennyiben a megállapított terhelhetőségre mégis tönkremegy, teljes nyugalommal lehet nyugtázni, hogy nem történt tervezési hiba, a konkrét darab kívül esett az elvárható teljesítőképességi tartományon.

Ezzel szemben, amikor mondjuk adott egy nagy értékű, akár műemlék besorolású épület, amelyre mondjuk tetőtérbeépítést tervezünk építeni, ezzel növelve a zárófödémre jutó esetleges terheket, fontos tudni, hogy az a konkrét, régi födémszerkezet még mennyi teherbírási tartalékkal bír. Sokszor nehéz pontosan megállapítani a szerkezetét, a tönkremenetellel nem járó, kisméretű mintadarabokból csak közelítő számításokat lehet végezni. A teherbírás meghatározására ezért igen tapasztalt mérnökök próbaterhelést tudnak végezni, a kis minták alapján várhatóan tönkremenetelt okozó tehernél lényegesen kisebb terhet raknak a födémszerkezetre, és azt vizsgálják, mekkora alakváltozást szenved. Az adott mértékű teherre mérhető alakváltozás mértékéből nagyon jó közelítéssel lehet becsülni a födém tényleges teherbírását anélkül, hogy a födém tönkremenne.

Természetesen a próbaterheléssel mérhető eredmény nem olyan pontos, mint a töréspróba, ugyanakkor az adott födém túléli és tovább használható, akár magasabb minőségben.

"azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amit akarunk" /Márai Sándor/

Könnyed és elegáns mondat, már-már annyira egyszerű, hogy az olvasóban felmerül a gyanú, tán csupán hangzatos és üres.

Az ember vágyik a biztosra, vágyik egy használati utasításra az élethez, vágyik a visszaigazolásra, hogy a döntései helyesek, a cselekedetei a jó irányba viszik.

Vagy legalábbis én így vagyok ezzel.

Szóval amíg jól belátható következményei vannak egy-egy lépésnek, amíg nagyjából látható, hogy ebben az univerzumban, ahol az A döntést készülök hozni, várhatóan ezésez lesz a vége, míg az alternatív univerzumban, ahol a B döntést hozom, azésaz, addig relatíve könnyű ellavírozni az életben, még akkor is, ha a "helyes" eredményre vezető döntés adott esetben emberfeletti erőfeszítést von maga után. Ugyanakkor az élet legfontosabb fordulópontjaiban megérzésem szerint igen gyakoriak a vakrepülés-jellegű akciók, adott a válaszút, mindkét irányban vér, veríték és könnyek, amíg a szem ellát, vagy (feltéve, de eddigi tapasztalataim alapján nem igazán megengedve) virágos rét, szivárványok és pónik, de hogy azon túl mi vár, sejteni sem lehet. Lehet extrapolálni meglévő adatokból, de nagyon nehéz, ha kevés a releváns tapasztalat.

Namost, a hozzám hasonlóak hajlamosak emiatt minden ösvényt addig végigjárni, amíg végtelen hosszú és végtelen magas betonfal nem kerül az útba, és akkor jópárezer extra kilométer árán el lehet érni az adott verzióra a holtbiztos választ. Egyre, a millióból. Persze megnyugtató, hogy azt a maroknyi dolgot, amit tudok, azt aztán biztosan, de mi haszna ennek a gyakorlatban?

Ha viszont megpróbálok kibújni a bőrömből és kísérletet teszek arra, hogy becslést végezzek* a várható eredményre, mindig ugyanoda jutok: az 51, a 90, a 99, a 99,99%-os pontosság egyaránt olyan szintű szorongással tölt el, mintha borítékolhatóan tévednék.

Fogalmam sincs, merre megyek és nagyon-nagyon félek.

*Már általános harmadikban is arra jutottam, hogy a becslés azoknak való, akik nem tudnak gyorsan számolni, úgyhogy rendre kiszámoltam az eredményt, majd kerekítettem, hogy ne legyen feltűnő.