Dues orxates, sisplau!

 Az elmúlt hét, a teljesség igénye nélkül:

2013.09.10., kedd

• Nem-gyerekként most repültem életemben másodszor, a biztonsági ellenőrzéskor a sorban utánam következő latin szépfiú siet utánam a flottul a szalagon hagyott útlevelemmel és beszállókártyámmal. Kezdésnek kicsit erős... De valami Erikát - feltehetőleg igen hasonló okokból - még fél órával később is szólongattak a hangosbemondón, szóval nem én voltam egyedül ilyen hülye a történelem folyamán.
• A reptérről közvetlen visz vonat a szállásig, ketten veszünk egy tízalkalmas jegyet, amit bedugok a gépbe, kiveszem a másik végén, nyílik a kapu, de én meg valamiért nem csak hátraadom a jegyet E-nek, hanem megpróbálom újra bedugni, számomra sem világos, mi volt a pontos elképzelésem. Szerencsére E-nek van annyi lélekjelenléte, hogy ne hagyjon ennyire hülyének lenni. Oké, fáradt voltam.
• Sötétben gyalogolunk a szállás felé, egyszer csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elénk ugrik a díszkivilágított Casa Batlló. Ekkor már tudom, hogy nem lesz itt baj.
• A szoba zsebkendőnyi, a gálánsan megígért ablak konkrétan egy lichthófra nyílik, melyben falon kívül fut nem elhanyagolható mennyiségű ejtővezeték, a reggelit 09:15-től adják (amúgy toastkenyér, vaj, kétféle lekvár - amibe mindenki piszkos késsel nyúlkál - tej, kukoricapehely, kávé tea), ugyanakkor ezek egyike sem különösebben lényeges ahhoz képest, hogy iszonyú jó fej az összes recepciós (köztük a tulaj), segítőkészek, jó tippeket adnak, a hely közel van mindenhez - és olcsó.

2013.09.11., szerda

• Másnapra az előzetesen beígért egész napos esőzésre előzetesen nem beígért katalán nemzeti ünnep is esik. Naivan kimegyünk a Sagrada Famíliához, hogy akkor ez pont jó lesz nekünk délelőttre, hát a sor körbeérte a templomot addigra. A katedrális láttán E-ből önkéntelen kibukik: "Dehát ez csúnya!"¹. Azért nem úszta meg végül, de szombatra napoltuk a kalandot.
• Végül jobb híján kivonatozunk Figueresbe a Dalí múzeumhoz. A vonatról majdnem leszállunk félúton, mert 1) mindenki leszáll 2) minden egyéb kommentár nélkül ki van írva pont az ablak előtt egy táblára, hogy Fiugeres. Az okára nem sikerült rájönni, de bizalmunk a spanyolok rendszerezőkészségében végképp meginog.
• A múzeum maga számomra viszonylagos csalódás, E. számára feltehetőleg égi szerencse, mivelhogy a kiállítás anyagának nem része Dalí ismertebb (és elborultabb) munkáinak jelentős hányada. A városka viszont nem is olyan kicsi és csodaszép, mindenhol lobognak a katalán zászlók, estére az utca megtelik a nemzeti színbe festett-öltözött ünneplőkkel. És ebédelünk is egy jót (én grillezett tintahalat, E. faszénen sült lazacot), a desszerthez pedig Mikado pálcára tekert vattacukrot adnak díszítésnek, zseniális.

2013.09.12., csütörtök

• Az előző napi reggeli ismeretében csütörtökön nagyvonalúan lemondunk erről az árban foglaltatott szolgáltatásról és a piacon indítjuk a napot. Ananász-kókusz turmixot veszünk és zöldséges-sajtos empanadát, reggeli után pedig végigjárjuk a több kilométernyi standot, minden másodiknál jelentékeny összegeket bírnék elkölteni. Gyümölcsre, of all things. Van baj... De tényleg. Rubinpiros apró eprek, gusztusos falatokra darabolt friss kókusz, mini banánfürtök, sárkánygyümölcs, millió sosem kóstolt csoda. Meg persze sajtok, húsok, halak, tengeri herkentyűk (a kagylók, rákok még mozogtak a hálókban-tálakban), nugátok, krémek, ki tudja, mik.
• A piac után Raval, Barri Gòtic, a látnivalók egymást érik, és gyakran inkább azon dolgok előtt állunk meg pár percre tátott szájjal, amikről említést sem tesz az útikönyv.
• A La Rambla del Ravalon a pálmafák tetején papagájok rikácsolnak.
• Persze térdig lejárjuk a lábunk, a katedrális előtt lerogyunk a lépcsőre megnézni, merre tovább, nagyon nehezen sikerül újra nekiindulni, a Parc de la Ciutadellánál pedig konkrétan vagy fél órára köt a mágnesesség a padhoz.
• Nem bírjuk megállni és a nap végén még a Casa Batllóba is bemegyünk, némi küzdelem után sikerül lerázni a turistacsoportot az agresszívan kiabáló idegenvezető-nénivel, és onnantól működik a csoda, itt végre E. is viszonylagos jó barátságot köt Gaudíval², ami a következő napokra nézvést igen lényeges.

2013.09.13., péntek

• Másnap reggel a Parc Güellel kezdünk. Mozgólépcső fel a hegytetőre - erős kezdés. A park maga nekünk nem áll össze kerek egésszé, vannak benne igen hangulatos részek, de teljesen érezhető, hogy itt is csak 20%-a készült el az eredeti terveknek. Az egyik teresedésen egy huszonvalahány éves srácokból álló együttes utcazenél, hatalmas hagulatot csinálnak. Árulják a cédéjüket, két szám között a tagok körbejárnak, udvarolnak picit a csinosabb turistalányoknak és a vasárnapi koncertjükre invitálják őket. Mikor mondjuk, hogy nem leszünk már a városban, megkapjuk, hogy "I'm sorry - for you". We're sorry too, higgyétek.
• Következő állomás a La Pedrera. Nekem jobban tetszik az egyszerűbb színvilág és az anyag textúrájával való játék, E. határozottan hiányolja a Batllóban megszokott mértékű játékosságot. Itt nincs audioguide (mármint itt fizetni kellett volna érte), helyette hallgathatjuk, ahogy egy nagyonokos anya óvodás gyermeke figyelmének lekötésére berak az okostelefonra valami szörnyű rikácsoló mesefilmet, amit szinkronban élvezhetünk a vásznon futó kultúrtörténeti háttérről okító videóval. Csodás. Alapvetően mindenütt megállapítjuk, hogy ugyan mi is teljesen hülye birka turisták vagyunk, akik mindent megnéznek, amit "kötelező", de ezeken a helyeken aztán olyanokkal kell (időnként tényleges test-test elleni) küzdelmet folytatni, akik kizárólag a telefon/kamera kijelzőjén át tekintik meg a látnivalókat, és semmit fel nem fognak a környezetükből - beleértve az épp megtekintett épületet. Közelharc, idegtépés. Is. De szerencsére főleg azért a leesett áll összekaparászása a padlóról, legalábbis részemről mindenképp.
• A folytatás egy szecessziós (itt modernisme) túra a városban, szépen lecsorgunk a tengerpartig ("á, ne vigyünk fürdőruhát, úgysem lesz olyan idő" - persze, hogy olyan idő volt), kicsit ejtőzünk, aztán felkutatjuk az osztrák recepciós fiú ajánlotta tapasbárt, ahol helyi viszonylatban röhejes összegért degeszre esszük magunkat mini-rántott-tintahalakkal meg kolbászkákkal meg patas bravas-szal, egy fél liter sangria is elfogy (itt ez a "glass", a "mug" meg egy liter, kisebb kiszerelésben meg nem is árulták, szóval kaptunk hozzá két szívószálat és egy elnéző mosolyt is), hazafelé indokolatlan jókedv, ott pedig vagy 9 óra alvás.

2013.09.14., szombat

• Utolsó nap, nagyra törő tervek. Első utunk a Sagrada Famíliához vezet. Az online vásárolt jeggyel csak uszkve 150 méter lenne a sor, de E. nem hajlandó velem elhelyezkedni a tápláléklánc alján, így a világ legtermészetesebb módján beállunk egy bambán fotózkodó turistacsoport elé. Belépve a legszembetűnőbb az, hogy ez a templom elképesztően világos és otthonos, a hatszázmillió látogató ellenére. És persze hatalmas. Töredéke látogatható annak a töredékének, ami már elkészült, így is több, mint három órát eltöltünk benne, akkorra lesz túl sok a tömegből (és E-nek kicsit az építészetből is, ami azt hiszem, teljesen jogos, irtó türelmes volt egész út alatt, de ami sok, az sok). Mielőtt továbbállnánk, kívülről még körbejárjuk, csalódottan tapasztalom, hogy az új tornyokba már fantáziátlan vasbeton vázat húznak, a tégla itt jobbára csak az ornamentika része lehet, ezen persze pufogok egy sort, nem biztos, hogy igazam van... 2026-ra ígérik, hogy elkészül, muszáj lesz visszajönni megnézni, ez nem kérdés.
• A kultúrát kiheverendő megpróbáljuk felkutatni az Orxateriát, sikertelen, végül találunk egy helyet, ahol a tábla ígér ilyent, végtelen bátorságról tanúbizonyságot téve sikeresen kinyögöm a varázsmondatot ékes katalánsággal a felszolgáló hölgynek, aki félig nevetve, de kicsit elnézően mosolyogva angolul közli, hogy sajnos épp elfogyott, de aztán nagyon készségesen elirányít a konkurenciához, ahol szintén árulnak ilyesmit. Másodszor is sikerül előadnom a kérést és végre itt kiderült, mire volt a nagy küzdelem. Nyilván megérte. Ha Barcelonában jártok, igyatok orxatát. Részemről pedig első kihívás: pipa.
• Egy másik fogadás megnyerésének érdekében, és mert nem lehet kihagyni, újra lemegyünk a tengerhez, és igenis fürdünk benne. Negyedóra napon szárítkozás, majd hatalmas hajrá vissza a szállásra, felkapjuk a bőröndöket, érzékeny búcsút veszünk a szállásadóktól, és azon tengersósan, strandszerkóban, kis vacsoravásárlási kitérővel szaladunk a vasútállomásra. A vonaton megesszük a szendvicseket, a reptéren átöltözünk (csak az érkezési oldalon találtunk mosdót a biztonsági ellenőrzés előtt!), a repülőn pedig már küzdünk az álmossággal.

Szerintem ez az út így volt tökéletes, ahogy volt. Többször kéne ilyent...

¹ a teljesség kedvéért itt leszögezem, hogy ekkor a passió homlokzat előtt álltunk - a szerk
² E. jelezte a szerkesztőségben, hogy a leírás nem adja vissza hitelesen a reakcióit, mivel például a Casa Batllóba "konkrétan beköltözne"