French the Llama!

Tegnap meghalt a nagymamám.

Nem szoktam ilyen személyes dolgokról írni, és most is lebeszélnék mindenkit a részvétnyilvánításról, nem kitárulkozásból beszélek erről.

Szóval meghalt a nagymamám, aki 94 éves volt, és élete utolsó három és fél évét egy magánkórház, mondjuk ki, elfekvő osztályán töltötte.

Lépjünk eggyel vissza.

Nagymamám világéletében egy dolgot tartott mindenek felett fontosnak: az önállóságát, a szabad akaratának maradéktalan érvényesülését. Mindig az történt, amit ő akart, anélkül, hogy valaha hangosan szólt volna egy fél szót is, valaha indulattal beszélt volna egy fél mondatot. Egyszerűen csak nem engedett a más akaratának. Ennyi.

Nagymamám egy dolgot szeretett csinálni mindenek felett: olvasni. Volt vagy 10 m könyvespolca, padlótól plafonig, dupla sorban rakva, szépirodalom, történelem, művészet, és ő ezeket a köteteket mind olvasta.

Nagymamám három és fél éve azért került kórházba, mert egyik pillanatról a másikra teljesen megvakult, lényegében egy rosszul beállított gyógyszer miatt, de ez sosem fog kiderülni. Mivel nem volt hajlandó korábban odaköltözni egyik lányához sem, így egyik lánya sem élt olyan lakásban, amiben számára lett volna hely, sem életében mód az ő gondozására, nem volt más választás*, mint egy kórházra bízni őt. Átmenetileg. Nagymamám körülbelül három hét alatt rájött, hogy ez az átmenet nem átmenet, nem fogja tudni ellátni magát soha többé, és ő azóta élni sem akart igazából.

Kezdetben mindenki nagyon lelkesen látogatta, aztán már kevésbé. Négy unokája közül az egyik összesen ha 5-ször járt bent nála, sokat mondok, azt mondta, neki rossz így a nagymamát látni. Egy másik unokája az első két évben nagyon sokat tanult, így nem tudott erre kellő időt szakítani, aztán Amerikába költözött, akkor meg pláne. A harmadik unokája nagyon elfoglalt volt mindig, de körülbelül havonta egyszer bement hozzá, és akkor több órát ott töltött és beszélgettek. A nagymama mindig nagyon várta ezt az unokáját. A negyedik unokája hetente-kéthetente jutott el hozzá, mindenki szégyellje magát, őt is beleértve, hogy ez ebben a pár kilométeren belül elterülő családban kirívóan soknak számított. Egyik lánya nyugdíjas már, ritkán jutott el hozzá, mert fájt a lába, de minden nap felhívta, és elmesélte neki, mi volt aznap. A nagymama általában a felénél valahogy elkavarta a telefonkagylót és a nővérek a háta alól vették ki órákkal később. Másik lánya heti 6-7 napot dolgozott, hetente 15-20 percekre ugrott fel hozzá, a maradék időt intenzív lelkifurdalással töltötte.

Leginkább a két veje látogatta, kiknek közös vonása, hogy korábban egyikükkel sem volt valami nagyon közeli kapcsolata soha a nagymamámnak. Egyikük, bár vezető beosztásban, heti rengeteg órát dolgozott, hetente többször vitt be neki ami óhaja-sóhaja volt, beszélgetett vele, amennyit ideje engedte. Másikuk minden második nap járt föl hozzá, felolvasott neki, tornáztatta, viccelt vele, beszélgetett a szobatárs nénivel is, a nővérekkel is, próbálta oldani a permanensen depresszív hangulatot.

A nagymamám nagyon erős akaratú asszony volt, és soktízfős orvosi gárda és az egész család minden igyekezete ellenére úgy döntött, hogy nem óhajt egy harmadik karácsonyt is kórházban tölteni, és amit ő egyszer elhatározott, azt mindig véghez is vitte.

Tegnap meghalt a nagymamám és most mindenki borzasztóan szomorú. Nagyon szeretném tudni, hogy miért. Én tudom, hogy azért, mert megígértem neki, hogy bemegyek múlt hétvégén és végül nem mentem be. Dolgoztam. Anyukám szintúgy. Valószínűleg öcsém is. Az egész kib*szott család borzasztóan sajnálja magát amiatt, hogy nem látogatták meg mindenféle okokkal, pedig ha tudták volna, hogy utolsó esély. Tisztelt közönség, az ilyesmit soha nem lehet tudni előre, nem érdemes egy utolsó nagyívű gesztussal megpróbálni kozmetikázni három és fél (huszonhét) (ötvenkilenc) év mulasztásait.

Apu volt bent nála (persze), és most minket vigasztal, hogy a nagymamának már mindegy lett volna.

Igaza van.

*Inkább le sem írom, intelligensek vagytok, értitek.