Budapest100

Nem is az én ötletem volt, de végül senki nem jött el, aki kezdetben lelkesedett.

Még apu sem, akivel 3(?) éve együtt voltunk először, és akkor úgy tűnt, nagyon jól érezte magát. Aztán most mégis valami olyasmi szöveggel állt elő, hogy egy 100 éves épület nem eléggel öregebb nála ahhoz, hogy érdekességet találjon benne.

Amúgy is megfigyelhető volt, hogy a rendezvény látogatóinak 2/3-a, szervezőinek 90%-a nő. És általában minden kulturális happeninggel ez a helyzet. Férfi ott jön be a képbe, ha viszik - vagy ha fellép. Nem világos, miért van ez, amikor pedig a kultúra hangjai közt még mindig jóval több a basszus, mint a szoprán.

Szóval szombaton egyedül vágtam neki a lepattant Rákóczi útnak (vasárnapra anyu is csatlakozott), és egy pillanatra sem bántam meg. Bemész a korántsem bizalomgerjesztő kapun, ott már gyűlik egy-két tanácstalan résztvevő, jobb híján elindultok felfele a lépcsőn, és egyszercsak egy hatalmas, üvegezett tetőt övező udvaron találod magad, asztalokon sorakoznak a lakók sütötte sütik, mellé tea, limonádé, szórólapok, tájékoztató füzetek, és vagy 50 érdeklődő. A lakók és az önkéntesek mindent bedobnak, előkerülnek a rég elfeledett történetek, a ház múltja nem várt részletességgel, be lehet járni a pincét, a padlást, megcsodálni a szépen megőrzött eredeti megoldásokat és a legelképesztőbb felújítási metódusokat (rozsdás acél rácsostartó szarufa helyett, ad-hoc lapostető a lebombázott padlástér helyén, komfort nélküli viceházmester lakból tetőteraszos penthouse...), nekem senki ne mondja, hogy ez nem érdekes...

És az a jó ebben az egészben, hogy száz éves házak (remélhetőleg) mindig is lesznek. Remélem, a rendezvény is marad...