Tegnap a világ legnyomasztóbb munkanapja után bevetettem magam a Libribe, hogy megvigasztaljam magam a születésnapi utalványomból. Megvettem magamnak többek közt Závada Pétert és Kemény Zsófit, mert szerettem volna olyasmit is olvasni az ajándékból, amit akitől, nem csak olyat, akinek.
És teljesen nem rendeltetésszerűen elolvastam mostanra mindkettőt. És egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy nekem csak ez a két kortárs költő nem mond sok újat, vagy a kortárs költészet en bloc, vagy ne adj' Isten úgy általában a költészet nem*.
Mármint, viszonylag kellemes volt olvasni ezeket, voltak jó ritmusok, szép fordulatok, erős gondolat-töredékek, de nem tudom ilyesmit olvasva nem azt érezni, hogy a papír másik oldalán álló egy fél ötletnyivel nem tud többet vagy mélyebbet a világról, de a prózával szemben ezen a terepen könnyű elbújni az elejétől végéig koherensen kifejtett, kerek gondolatok kvázi-tilalma mögé. Sőt, minél homályosabb, annál többet láthat bele az olvasó.
Szóval szerintem a líra erejét itt a befogadó saját élményei és gondolatai adhatják, míg egy regényben az íróra e téren jóval több feladat hárul. Kevesebb is talán a próza területén tevékenykedők között a totálisan labilis, meg nem értett zseni, míg az igazán nagy költők között ismereteim szerint egy sem tud felmutatni akár egy félig kiegyensúlyozott magánéletet.
Azt hiszem, én jobban szeretek olyanokat olvasni, akik többet tudnak nálam. Nem nehéz.
*Félve vallom be, hogy nem biztos, hogy az első... Lehet, hogy hatalmas lelki szegénység, de a nagy költők munkásságában is leginkább csak a nyelvi virtuozitás értékeléséig jutok...
13 megjegyzés:
Verset nem jó olvasni. Verset mondani jó, vagy hallgatni.
Ha mondom, akkor ugye elötte megtanulom, megismerem minden kicsi részletét, megértem, _nekem_ mit jelent, és aztán (ha jó versmondó vagyok) elmondom úgy hogy más is értse nekem mit jelent.*
Ha hallgatom, akkor valaki más teszi ugyanezt: megmutatja, neki mit jelent.
A verset nem a prózával, hanem a zenével lehet összehasonlítani.
Egyszer "zenetáborban" játszottam egy darabot ami a tanárom feleségének nagyon nem tetszett - magát a darabot szerette, játszotta sokat, de teljesen máshogy mint én. Kb. mint amikor valaki csinál egy covert a kedvenc slágeredböl és "az eredeti jobb volt".
Ha a költöket nem írókkal, hanem zeneszerzökkel hasonlítom össze, még egyértelmübb a párhuzam: a nagy zeneszerzök szinte mind betegek voltak, fizikailag és/vagy lelkileg. (Ez amúgy gyakran közvetlenül befolyásolta a karrierjüket: sok más szakma nem jött szóba mert egészségügyi okokból "alkalmatlanok" voltak.)
Ha van kedved, tanulj meg egy verset valamelyik kötetböl.
Válassz egyet, ami valamiért érdekesnek, érdemesnek tünik.
Másold ki, akár fénymásolva, akár kézzel.
Mondd fel valakinek (vagy "kazettára").
Ha már tudod fejböl, gyere vissza, és meséld el, jobban tetszik-e, mint elötte.:)
Ne tanulj meg egynél többet.
* Kisiskolás koromban rendszeresen részt vettem versmondó versenyeken, mert elég jó memóriám volt (valljuk be, kisiskolás szinten a versmondó verseny erröl szól: hány sort felejt el a gyerek...). A legtöbbjére egy héttel késöbb már nem emlékeztem, pedig megnyertem a versenyt. Csak kettö van, ami megmaradt mind a mai napig, mindkettö Szabó Lörinc (az iskola névadója). Nem írom le melyik, és ne is kezdj Szabó Lörincet olvasni, mert a legtöbb verse hulladék. De ez a kettö, ezek jók. Nekem legalábbis. Jelentenek valamit. Ritkán mondom el öket, de Matyinak pl elmondtam, és ö is szereti, mind a kettöt. Ha eléraktam volna a verseskötetet, hogy "e! olvassál!", nagy valószínüséggel nem szeretné egyiket sem.
Az elég pontos szerintem, hogy a költészet inkább a zenével rokon. Nekem valahogy úgy, hogy van bennük jó esetben valami "esztétikailag vonzó", keltenek valamilyen hangulatot, de a mélységét a befogadó maga, kemény munka árán rakja bele.
Tetszeni persze így is tetszhet bármelyik, ez a két kötet is szórakoztató volt, de, ha csúnya akarok lenni, költőnek lehet születni, íróvá csak sok munka árán válni. Persze ez igazságtalan. Mindenesetre, ha megtanulás után szeretni fogok egy verset, akkor az már valamennyire ZP és KDJ közös műve lesz, amit szeretek. Ahogy most tetszik pár ZP-BP közös munka...
"költőnek lehet születni, íróvá csak sok munka árán válni"
Komolyan? Egyrészt nem értek egyet, másrészt mit számít a különbség? Felejtsük el Mozartot, felejtsük el Gausst?
Nem mondtam azt, hogy felejtsük el. Azt mondtam, hogy a költészet inkább nyers elemi erő, a próza pedig nagyon sok szellemi munka eredménye. szerintem. Miért gondolod, hogy ezzel érvénytelenítem az egyiket vagy a másikat?
Sőt, ugyanezen logika mentén, kicsit különböző aspektusból: nem sokat ér az, amit "bárki" megtanulhat, ha rászánja az időt.
Sokadik olvasásra is azt érzem, nem tudom, miért, de örülök, ha nem.
Egy kész műből ritkán látható, menni munka volt elkészíteni.
Ötvös is lehet bárki, de van különbség a mesterség és a művészet közt.
Nem vonom kétségbe a belefektetett munkát, csak szerintem nem releváns. A végeredmény érdekel. Csak, ha netán becsmérlőnek hangzik, hogy költőnek születni kell, íróvá munka által válhatsz, akkor ott a másik oldal, hogy író aztán bárki lehet ezen az alapon (meg rossz költő is).
Azt gondolom, hogy van jó költészet és rossz költészet, de az én alapvető gyanúm az, hogy én a jó költészetet sem tudom igazán értékelni. Ami szomorú.
Abban az esetben lesz releváns, amint megpróbálsz elkészíteni egyet.
Van az úgy. Én a kortárs zenét nem tudom jelenleg értékelni. A "szakítsunk a kőbevésett szabályokkal" a képzőművészet terén csodás dolgokat produkált, a zenében ugyanez még szerintem nem. De van, aki ezt is másképp gondolja.
Szerintem a végeredmény szempontjából mindegy. Mármint, ha valami jó, nem érdekel, hogy percek alatt készült, ha meg nem jó, nem tudom értékelni csak azért, mert valaki sokat kínlódott vele. Persze, értem, ha valami könnyűnek tűnik, még nem lesz könnyű, sőt, ez a könnyűnek tűnés valahol a minőség egyik alappillére, de abból a szempontból, hogy mekkora az eredmény értéke, én eltekintenék a belefektetett órák számától...
Én meg azt nem mondtam, hogy az a jó, ami sokáig készült.
Akkor ezt én értettem félre. Mert előtte arról volt szó, hogy születni valamire vs sokat dolgozni, míg megy.
Szóval, összességében itt nem értékítéletről van szó, hanem egy újabb hiányosságomról, miszerint is nem tudom jól befogadni a lírát.
Azért ne legyél nagyon szigorú magaddal ;)
Pont azért írtam le, hogy nekem se megy jól a versolvasás, mert szerintem ezzel nagyon, nagyon sokan vannak így. (Csak kevesen veszik észre magukon.)
Aztán vannak ugye a népszerü versek, amik részben azért népszerüek mert nagyon könnyen emészthetöek, részben meg azért mert mindenki milliószor hallotta (vö. rádióban milliószor játszott dalok slágerréválása).
Ezt a "milliószor hallotta" dolgot aztán lehet helyettesíteni a verstanulással, többszöri olvasással. (Csak ugye ha elsöre nem fog meg, nem fogom elolvasni még1x, vagy megtanulni. A rádió "rámkényszeríti".)
Operákkal voltam úgy, hogy sokáig nagyon nem ment. Untam. Tudod, amikor valakit ledöfnek és énekel még 10 percet.:) Meg a szopránok, na azokat mind a mai napig rosszul viselem (tisztelet a kivételnek). Aztán egyszer véletlenül volt egy, ami jó volt. Meg még egy. Most meg már kb. kéthavonta megyek. Eddig még mindig valami újat néztünk-hallgattunk, de nagyon várom, amikor valamit majd _másodszor_, mert az valsz még jobb lesz. A harmadik meg még annál is jobb. (Feltéve persze hogy jók a szereplök, de eddig ezzel még csak elvétve akadt gond.)
Aztán nem is kell ám mindenkinek szeretni a lírát (vagy az operát). "Gyakorlással" mindegyiket meg lehet szeretni (szokni?), de szerintem felesleges. Van millió másik formája a müvészetnek, ha azok közül valamelyik neked jobban megy, érdemesebb azzal tölteni az idödet, és nem olyasmire "pazarolni" amit nem élvezel annyira. Nem leszel ettöl se rosszabb, se kevesebb.
De szépen összefoglaltad :)
Megjegyzés küldése