TL;DR, csincsillás, állatorvosos, szomorú, dühös

Múlt hét szerda este anyu kétségbeesve telefonált, hogy az egyik csincsilla* teljesen kitekert pózban fekszik a ketrec alján, mintha ki lenne törve a nyaka. Csak épp lélegzik. Aztán kiderült, hogy mozog is ám, csak a fejét nem tudja emelni, így előre haladni sem, hanem hengergőzik, forog körbe. Este kilenckor a város másik végében semmit nem tudtam ezügyben tenni, tisztáztuk, hogy végül is szegényke valamicskét tud enni, megitatni nem sikerült, másnap állatorvos.

Namost, én tényleg nem értek az állatokhoz, viszont kisrágcsálóink nagyjából mindig voltak, aranyhörcsög, törpehörcsög, csincsillák számtalanul, meg még egy nyuszi is. Az évek során begyűjtött tapasztalat alapján, ha egy kevesebb, mint fél kilós állatnak baja lesz, az vagy elmúlik magától, vagy az orvos ad egy infúziót, a kiszáradást elkerülendő, és elmúlik magától, vagy nem múlik el. És ez eléggé az utóbbi verziónak tűnt, szóval abban maradtunk, hogy öcsém másnap el tudja vinni a közeli dokihoz, aki egyszerű kutya-cica orvos, viszont borzasztó őszinte és nagyon jószándékú, és meg fogja mondani, ha ez ennyi, és akkor nem macerálja senki szegény csint a szükségesnél tovább.

Öcsém tényleg rendes volt és beáldozta erre a szabadnapját, elment még délelőtt a közeli dokihoz, aki azt mondta, hogy ez vagy valami fülprobléma (ami kezelhető), vagy agyi (ami nem), de sajnos neki ehhez nincsenek megfelelő műszerei, hogy eldöntse, és el kéne menni a szintén a kerületben praktizáló kisállat-specialistához. Namost, én tudtam, hogy van az a doki is, volt hozzá szerencsém korábban, és nem véletlenül nem oda küldtem öcsémet (mindjárt rájöttök ti is, úgy gondolom). Csakhogy a sztori ezen részéről utólag értesültem, amikor este rátelefonáltam a családra, hogy mi lett? Hát, az lett, hogy a rendelőben a szokásos tömegben sikerült várni három órát, aztán még a kezelőben egyet (egyszerre három állat volt bent mindig, és közben még telefonálás is ment), a doki ott tartotta a csint kivizsgálásra, hogy lesz itt minden, röntgen, anyámkínja, öcsém jöjjön vissza két órával később. Vissza is ment, ekkor már este 10 volt, várt további egy órát, hogy aztán visszakapja a szerencsétlen állatot azzal, hogy röntgenezni sajnos még nem sikerült, mert nagyon mozgott, de kapott infúziót meg szurikat, és holnap este vissza kéne vele menni (mert akkor már nem fog ennyire mozogni?...). Annyit azért mindenképp meg kell jegyeznem, hogy legalább pénzzel nem nagyon húzta le, 6000 Ft-ba fájt a kaland, ami igen mérsékelt a műfajban, pláne tőle.

Na, öcsém ekkor közölte, hogy részéről ennyi volt, a másnapi bulit csinálja végig más. Másnap délelőtt újra hazatelefonáltam, hogy mi a helyzet, a meglepő infó az volt, hogy a csincsilla valamilyen csoda folytán a polcon ült reggel, amikor rányitottak (azaz valahogy felküzdötte magát 15 cm magasba), bár továbbra is lóg a feje. Úgy ítéltem meg, hogy az esti bulit akkor én tisztelettel kihagynám, mert amúgy határidős munkám van, hanem viszem szombat reggel. Tudom, hogy gondatlan és nemtörődöm gazdi vagyok, de nem hangzott el infó arról, hogy a dokinak mi a terve, vagy egyáltalán az elképzelése arról, mit csinál. Bár állítólag az elhangzott a szájából, hogy max, ha nem megyünk így semmire, bent tartja egy hétre az állatot és összerakja. Bármit is jelentsen ez. Szóval szombat reggel kibumliztam Békásra, majd állatostul a rendelőbe, a rendelés kezdete előtt negyed órával, ekkor már 5-en voltak előttem. Egy röpke órán belül sikerült sorra kerülni, a dokit nem is láttam, viszont egy borzasztó szimpatikus asszisztens megismerte az állatot és egyből kérdezte, hogy van, evett-e, ilyenek. Mondtam, hogy nem, de előző reggel a polcon ült (estére meg megint csak arcon pörgött, és nem evett, nem ivott semmit). És akkor láttam, hogy ez nem nagyon lepi meg. Bevitte a kezelőbe, pár perc múlva kihozta, csóválta a fejét. Mivel ebből én úgy ítéltem meg, hogy ő az, aki képben van, én bizony megkérdeztem, hogy tulajdonképp mi a koncepció? Hát, nagyjából, hogy ő eddig reménykedett abban, hogy valami fülgyulladás, de semmi ilyesmit nem talált, adott egy rakat gyulladáscsökkentőt meg antibiotikumot előző alkalommal is, most is, de félő, hogy ez agyvérzés, vagy agydaganat, vagy valami más agyi térfogatot csökkentő folyamat. Kérdeztem, hogy ezek bármelyikét tudják-e kezelni, és megmondta, hogy nem. Kérdeztem, hogy akkor most szerinte mi jön? Ekkor vázolta, hogy még egy pár napig kéne próbálkozni, kéne hozni minden nap injekciókra, amire mondtam, hogy az teljességgel lehetetlen, mert tényleg az. (Vagy legalábbis, kövezzetek meg, nem racionális egy olyan helyzetben, amikor a munkahelyi határidő valós, a kezelés értelmét viszont maga az orvos sem tudja vázolni.) De azt láttam, hogy lehet, hogy én már feladtam, az asszisztens viszont nem, és mondta, hogy akkor bent tartaná pár napig, hátha úgy sikerül valamit elérni. És hogy kedden vagy szerdán már látni lehet majd, és hívnak.

Sem kedden, sem szerdán nem hívtak. Szerdán megpróbáltam odatelefonálni, hosszú csöngetés után férfi hang vette föl, és közölte, hogy ők nem tudnak a telefonhoz menni, mert tényleg dolgoznak, és hogy hívjam a mobilján negyed óra múlva. Kontextusból ez alighanem a doki volt, aprócska probléma, hogy a mobilszámát nem adta meg. Másnap újra próbáltam telefonálni, nem vették fel. A honlapon még egy email cím volt megadva, arra írtam, hogy az elfordított fejű csincsillát szombaton bent hagytam kezelésre, az asszisztensnő keddre vagy szerdára ígért infót, nem kaptam, szóval mi a helyzet? Persze erre nem érkezett válasz. Aztán a délutáni rendelési időben újra próbáltam telefonálni, női hang vette fel, megkérdeztem tőle ugyanezt, mondta, hogy ő nem tud felvilágosítást adni, de megadja a doktor úr mobilszámát. Hívtam a dokit, felvette, borzasztó röviden vázoltam, mi a helyzet, válaszolt valami olyasmit, hogy igen, ott az állat, küzdünk, küzdünk, mondom, oké, de vigyem haza? Erre már nem válaszolt, elkezdett valami macskáról beszélni, alighanem rajta volt a headset és most épp nem én értem el az ingerküszöbét, hanem a bent lévő páciens. Újra kérdeztem, amire türelmetlenül felelt, hogy igen, menjek érte, aztán majd hozzam vissza, majd következett valami inkubátoros szöveg, ez gondolom már megint nem nekem. Na, ekkor sokalltam be.

Este 7-re érkeztem a rendelőbe, két órát vártam, mire sorra kerültem, épp ki is jött a doki a rajongói közé, kérdezte, ki következik, jelentkeztem, hogy a csincsilláért, egyáltalán nem is reagált, a szemkontaktust se vette fel, behívott két macskát és egy kutyát, megnézett valami videót az egyik beteg nyusziról, elköszönt a távozó betegektől, jópofizott, majd újra eltűnt. Negyed órára rá kijött a múltkori asszisztens is, hogy nem jött valaki egy cicáért? Mondtam neki, hogy én egy csincsilláért. Kérdezte, melyik, aztán egyből kapcsolt is, mondta, hogy mindjárt hozza. Pár perccel később az infúziós szoba ajtaján jött ki, kezében a csinnel, akinek ugyanolyan szörnyű szögben állt a feje. Behívott oda. A szobában vagy négy állat, gazdistól, várta, hogy lecsöpögjön az infúzió. Kezembe adta a csincsillát, és elmondta, hogy szombat óta kezeli mindennel, ami csak szóba jöhet, és egyáltalán nincsen javulás. És megkérdezte, hogy mit szeretnék. Megmondtam, hogy én nem szeretném tovább kínozni az állatot. Mondta, hogy megérti, és hogy egyet ért, kihozott egy eutanáziát jóváhagyó lapot, kitöltette velem, mondta, hogy nagyon sajnálja, és hogy reméli, hogy még találkozunk és vidámabb ügyben, és mondta, hogy vigyázzak magamra. És egy fillért sem fogadott el.

Így lenne kerek a sztori.

Másnap ülök a munkában, nem a legrózsásabb hangulatban, egyszercsak csörög a telefon, a doki az. Felveszem, bemutatkozom, és elkezdi darálni, hogy én írtam-e az emailt (igen, hiszen aláírtam és telefonszámot is hagytam), és hogy nem emailt kéne írni, nekik erre nincsen idejük, ők tényleg dolgoznak, miért nem telefonáltam. Próbáltam közbevetni, hogy az emailt sikertelen telefonálás után írtam, és hogy utána sikerült beszélni is, sőt, voltam bent a rendelőben, ekkor a szavamba vágott, hogy de miért nem vele beszélek, itt ő kezeli az állatokat, ő adja az infót, megint megpróbáltam, hogy előző este vele is találkoztam, de végül az asszisztens adott felvilágosítást, ekkor megint hadarta tovább, hogy az asszisztens nem adhat infót, csak ő, és hogy tőle kérdezzem, és hogy a csincsillát kezelik, és amputálni kellett a farkát, na, ekkor leállítottam, hogy elnézést, de ez nem az a csincsilla. Az enyém az elfordult fejű, akit tegnap elaltattak. Csönd. Ja, elnézést, igen, azt a csincsillát sajnos, Isten nyugosztalja, nem lehetett megmenteni, akkor ugye beszéltem az asszisztenssel, ő referált róla, de hogy a csin napi háromszor volt kézben, ő személyesen kezelte, nem lehetett mit tenni, sajnálta, stb stb bullshit, vigyázzak magamra.

Annyira elképesztően k*rvára ideges lettem a telefon végére, hogy egy óra és némi üvöltő zene kellett a fülembe, hogy újra képes legyek rajzolni.

Arrogáns hülye f*szkalap, halálosan nem érdekel, hány állatot ment meg egy nap, bizonyos dolgokra nincs mentség.

*Régen többen is voltak, a maradék kettő technikailag anyué, E. barátnőm bízta rám őket, amíg elment síelni, anyu annyira beléjük szeretett, hogy kérdezte, nem maradhatnak-e, megkérdeztem, maradhattak. Két háromlábú** csincsilla, apa és fia, 12 ill 11 évesek, a kisebbik és pofátlanabbik az érintett.

**A magyar hobbicsincsilla mozgalom hajnalán elterjedt, Frici fantázianevű ketrec alja rácsos kiképzésű volt, ha nem vágjátok, milyen a csincsilla lábának anatómiája és hogyan közlekedik, nézzetek videókat, a többit a fantáziátokra bízom. Mindenesetre mindkét csin bármilyen magasra felugrál a ketrec keskeny polcain, nem zavartatják magukat a végtagi hiányosságtól.