2018. április 17., kedd

Ma A-val új jógastúdiót próbáltunk ki. A pultban régi, kedves jógás ismerős állt, még az Atmás időkből, amikor heti 4-5-ször jártam és életem legjobb kondijában voltam. Szóval egyből az ismerős arc feletti örömre jött a gondolat, míg töltöttem az AYCM táblázatot, hogy világ cikije, hogy ez valaha mennyire egyértelműen ment, most meg ki tudja, hanyadszor kezdem újra és nulla erőnlétem van és ő meg itt még arra emlékszik, amikor én haladó voltam, ő meg kezdő. Csak ő azóta is jár és már egy ideje oktat.

Szóval a mentális önostorozás közben ránéz a kártyámra és kedvesen megjegyzi, hogy nem is tudtam, hogy J. is vagy. Amire én refkexből, hogy igen, sajnos. Nem tudom, miért mondtam, semmi bajom a nevemmel, de a dolog attól volt igazán ciki, hogy ő is J. Próbáltam még valamit magyarázkodni, hogy muszáj mindkét nevemet használnom, mert baromi gyakori a vezetéknevem, de így meg tök hosszú kiírni, de már mindegy volt.

Időről-időre csinálok pont ilyen dolgokat pont ennyire érthetetlen okokból, és ez pont az a típusú helyzet, ami tíz év múlva is eszembe fog jutni és jön majd vele a maró szégyenérzet, előre örülök.

Időnként kéne egy Ctrl+Z az életben, vagy egy két másodperces visszacsévélési lehetőség.

5 megjegyzés:

Clara írta...

Ugyanezt én is megcsináltam nem is olyan régen egy másik J.-vel, és már akkor leesett, hogy mekkora hülye vagyok, mikor kiszaladt a számon az a szerencsétlen mondat, de már nem tudtam mit csinálni. Teljesen érthető módon rosszul esett neki, amit mondtam, és én is próbáltam magyarázkodni... Amúgy az a furcsa, hogy TÉNYLEG semmi bajom ezzel a névvel, ha más viseli, több kedves ismerősömet is hívják így, és illik hozzájuk, és sosem gondoltam, hogy ne lenne szép, mégis: abban a szituációban zsigerből jött belőlem a kijelentés, hogy nem szeretem, hogy ez a második nevem. De ez nem a J. miatt van, hiszen az első nevemet se szeretem, sőt, a vezetéknevemet se. (És azt hiszem, akármilyen nevet választhattak volna nekem a szüleim, nem szeretném.)

ee_version írta...

Én még ezen felül azt is gondolom, hogy annak, amit mondtam, kb semmi köze ahhoz, mit érzek a nevem iránt. Egyszerűen kisebbségi érzésem volt attól, hogy mennyire elhagytam magam az elmúlt években és ellenállhatatlan inger lett úrrá rajtam, hogy a pozitív felém irányuló megjegyzésére valami rám nézve negatívval reagáljak. És annyira magammal voltam elfoglalva, hogy eszembe sem jutott, hogy őt is így hívják. És ez tényleg még csak nem is az első ilyen eset az életemben.

Orsi Nagy írta...

aaaah, jaj! nekem pár hete: "kérhetnék egy grafológus szakértőt, hogy mi van ideírva?" ....főnök kézírása volt. ((mert mindig ezen viccelődünk, h különböző kézzel írott postázási meg számlázási címeket, sőt, neveket nem bírunk kiolvasni))

amúgy klasszikus az "Anne of Green Gables" könyv- és filmsorozatból:

*Anne Shirley friss tanítónőként érkezik, leendő főnöke neve a táblára felírva: "Katherine Brooke"*

Anne reakciója (ami az első mondat, amit az igazgatónőhöz intéz):
"I'm glad you spell your name with a K. Katherine with a K is so much more alluring than Catherine with a C. A C always looks so smug"

*az igazgatónő kijavítja a (helytelenül) felírt nevét "Catherine"-re*

hobelevanc írta...

:D

ee_version írta...

Zseniális! :)