A rosszabbik énem azt szeretné, hogy az új lány, aki majd jön az irodába, mégse legyen olyan elképesztően jó nő, mint ahogy rebesgetik. Vagy legalább legyen egy hülye p*csa.

A jobbik énem viszont azt szeretné, ha tényleg olyan jó nő lenne és még jó fej is, és az egész rohadtul nem számítana, mert ez nem valami idióta verseny. Ugye.

Az is volt még a héten, hogy elmentem a régi irodába F1-hez, mert az egyik, még távozásom előtti projekt végrevalahára kb kiviteli terv fázisba ért, és kéne a segítségem bele. Igen, ez egy olyan munka, ami anno úgy állt, hogy percek kérdése, és beindul, és én erre a beindulásra vártam, mint a messiásra, nem tudván, miből fizessem a következő havi lakbért. Tehát, ha a régi csapaton múlik, pusztán május közepéig kellett volna kihúznom  nulla tartalékomból, vagyis, dehogyis, mert amire ebből pénz lesz... Mindegy. (Nem.)

Szóval most úgy áll, hogy én onnét nem mentem el, csak épp nem vagyok ott hétközben, mert van egy teljes állásom, ami heti 40+ órában lefoglal. De most elkezdte F1 pedzegetni, hogy ez a kis projekt még lefuthat így, de aztán lehet, hogy lesz egy nagyobb, és akkor menjek vissza, ő fizet bármennyit. ("Vagy legalább kérj fél év fizetés nélküli szabadságot!"*)

Ja, meddig fizeti a bármennyit. Meg mennyi a bármennyi. Meg egyáltalán. Engem néz hülyének, vagy magát? Melyik rosszabb vajon? Nem arról van szó, hogy én nem szerettem ott dolgozni, mert de, meg az egész valahogy kicsit egyenrangúbb helyzet volt, mint a mostani cégnél, ahol néha úgy érzem, hogy a tápláléklánc legalján ülök, és bármikor megkérhetnek, hogy főzzek már egy kapucsínót (szerencsére még nem tették meg). Szóval nem fekete-fehér a helyzet, de kicsit úgy éreztem magam, mintha találkoztam volna hosszú idő után egy régi szerelemmel, aki időközben csúnyán pocakot eresztett és rossz a lehelete, én meg kezdhetném rágni magam, hogy mi az istent láttam benne valaha és hogy lehettem ekkora hülye.

*Erre szokás mondani, hogy más farkával veri a csalánt, kéremszépen.

Pénteken hazamentem a Vad Fruttik koncert előtt, gondolván, hogy kivételesen nem munkából fogok beesni a péntek estébe. Jól fel is vettem a szoknyát, ami még nem volt rajtam, meg még sminkeltem is, bizony, majd azon méláztam a tükör előtt, sikerült-e olyanra belőni a szettet, hogy Likó Marcell ne nézzen groupie-nak, hanem egyenesen kérjen feleségül, aztán inkább elindultam, hogy egyáltalán odaérjek még a rettenetes előzenekar elejére. De nem értem oda, mert nem kerékpárral mentem, viszont azzal kalkuláltam. Végül azért a második sor közepén sikerült fogni egy helyet, amíg két perccel a (frutti) koncertkezdés előtt egy nagyhangú fiú elém nem fúrta magát a világ legtermészetesebb módján, mintha basszus nem egy fejjel lenne nálam magasabb. Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eszébe is jutott, hogy neki okvetlen kell még egy sör, és távozott, én meg a hülyep*csa barátnője elé szökelltem, mielőtt fölocsúdott volna. Onnan tudom, hogy hülyep*csa volt a csaj, mert egyrészt úgy nézett ki, másrészt valami oknál fogva ő úgy érezte, hogy én őt jogfosztottam, ezért kifejezetten nyers testi erővel és hegyes könyökkel befúrta valahogy magát mellém-mögém, és a koncert maradékát azzal töltötte, hogy megpróbált széles csípőmozdulatokkal betúrni engem az előttem álló kétméteres fickó totális takarásába. Szerencsére igen stabilan tudok állni, de még ugrálni is, szóval nem járt sikerrel, de úgy a 3. szám tájékán erősen fontolóra vettem, hogy életemben először én kezdeményezek pogót az első sorokban, hogy feltűnés nélkül kissé adjusztálhassam a nőszemélyt. Aztán végül csak csendben fortyogva tűrtem. És valahogy ez a látens izmozás eléggé elvette a figyelmemet meg a kedvemet a koncerttől, nem tudtam úgy kikapcsolni, ahogy szerettem volna. Aztán mikor véget ért az esemény, visszaérve a ruhatárhoz már depláne nem volt kanalam beállni a hosszan kígyózó sorba, inkább elcsalinkáztam az előtér egy félreesőbb sarkába, végignéztem a merchandise pultot, nem volt semmi értelmes, és akkor egyszercsak látom, hogy ott áll a Marcell egy tollal a kezében, és a legföljebb 5 érdeklődőnek írogatja alá a cédét meg a nemtommit, meg beszélget velük. Furcsa dolog ez, mert hát igazából örülni kéne, hogy nem kell tízezer fős lányseregen átfúrni magát az embernek egy dedikáért, tökjó, ott voltam, amikor még nem voltak elég híresek ahhoz, hogy megközelíthetetlenek legyenek. (vajon lesznek-e valaha). Ehelyett inkább az a benyomásom támadt, hogy baromira nem szeretnék az öt béna csaj mellé a hatodik lenni, szegény Marcit engedjük már haza, ő is csak ember, és valószínűleg abszolúte nem akar ennyit beszélgetni random rajongókkal.

Vagy csak kivetítettem rá a saját mizantrópiám. Mindenesetre beálltam egy oszlop mögé olvasni, aztán elhoztam a kabátom és hazagyalogoltam.

Ma egy jóbarátom rámenős, nőcsábász főnöke visszaigazolta a friend requestemet.

Ami azért nagyon ijesztő, mert én olyant zicher, hogy nem küldtem.

Ilyenkor mi van?...

Szóval, hogyha egy ráérősebb vasárnap reggel nekiállok még pizsamában málnás-túrókrémes kalácsot készíteni, valamikor a tálalás környékén becsönget hozzám a hőn áhított Férfi? Vagy hogy kell ezt elképzelni?

(Úgy gondolnám, én kis naiv, hogy ha a férfinép már nálam reggelizik, akkor bizonyos mértékig már kurvára meg van fogva, legalábbis melegen ajánlom neki...)

Amikor is rájövök arra a leírni is szégyenletes alapigazságra, hogy ha másfél rétesnyi tölteléket próbálok egy rétesbe beletölteni, annak az lesz a vége, hogy a tepsiben landolás folyamán a fele töltelék kifolyik, és így lesz egy másfél rétesnyi rétesem, aminek ráadásul ki is lóg a bele.

A legjobb dolog, ami történt velem a múlt héten, a hibátlanra sikeredett korallpiros géllakkozás.

A legrosszabb döntés, amit e héten hoztam, a korallpiros géllakkozás eltávolíttatása holmi egymiliméteres lenövés ürügyén. Nyilván tök ronda lett az új. Nyilván rondább, mint a régi lenövésestül.

A hét tanulsága, hogy a perfekcionizmus zömében kontraproduktív.

A hosszú hétvégén

Szerda este, munka után, halálosan fáradtan belecsöppentem a lakótársam bulijába, ahol két óra teljesen céltalan kószálás után, mikor már vagy negyedórája nem sikerült egy beszélgetésbe sem bekapcsolódni, fogtam magam és hazakerekeztem a szülői házba. (Útközben még párszor el is kavarodtam, mert igen hézagos az útvonalon a közvilágítás és pár helyen túrják az utat ilyen-olyan okokból.)

Csütörtökön tehát a szülők vendégszeretetét élveztem, főztünk, koncerteket néztünk felvételről, nem csináltunk semmit.

Pénteken bementem dolgozni kicsit, aztán délután hazamenekültem a készülő ítéletidő elől. Aztán este kiolvastam a könyvem maradék uszkve 200 oldalát, hajnalig fenn voltam, igazi ereszd-el-a-hajam volt.

Szombaton piacra mentem, majd nagymamámhoz ebédre a szüleimmel, mint minden szombaton, utána a Praktikerben megkíséreltem cserepet venni a mindazösszes növényemhez, de drágák voltak és csúnyák, csalódottan, üres kézzel hazamentem és megnéztem a TBBT eddig elmulasztott 8 utolsó részét.

Ma meg lemondtam az ebédet anyuéknál, mert azért 4-ből 3 napot velük tölteni, az túlmegy az én ingerküszöbömön is, de aztán végül rohadtul nincs jobb dolgom, és anyák napja van, úgyhogy alighanem mégis áttekerek Békásra, és ha mázlim van, hazafelé még szarrá is ázom. Juhé.

Arra akarok kilyukadni, hogy az itt soroltak alapján senki meg nem mondaná, hogy nem vagyok egy macskás vénkisasszony vagy ilyesmi. És egyébként gyakorlatilag bármit szívesebben csinálnék, mint ezt, amit csinálok. Ez a világ legszánalmasabb hosszú hétvégéje volt, nem akarok róla beszélni. Végig vártam, ahogy mindig várom, hogy valami legyen, valakik hívjanak a valahova, én tényleg minden megoldásra nyitott vagyok. Most hallom, ahogy rákérdez magában bárki, aki olvassa, hogy de akkor miért nem hívtam el én a bárkit a bárhová? Hát, mert valahogy úgy érzem, hogy nem nagyon van olyan ember, akit csak úgy el tudnék hívni bárhová. Az ilyen barátaim vagy külföldön élnek, vagy kisgyerekük van, vagy féltékeny párjuk.

Vagy csak én nem vagyok magamról valami nagy véleménnyel, hogy a többieket nem merem zavarni a hülyeségeimmel. It just figures.

Meg vagyok csúszva uszkve 20 évvel. Fogalmam sincsen, hogy bírt belém sejtszinten beégni a '90-es évek eleje, de akármennyi vállalható zenét hallgatok össze (oké, minden relatív, na), ha meghallok egy ilyent:

valami honvágyhoz igen hasonlatos fog el. Holott hol voltam én Ákos koncerten 2000 előtt? Sehol. A lemezeket is akkortájt kezdtem megvenni. Semmi okom nincsen rá, hogy ne gúnyos mosollyal reagáljak tunyogibernadettésorsira, az ezüst ingre, a látványos ütemre lépkedésre, Samu hajára, és akkor még tényleg nem érintettük azt, milyen maga a zene.

Csak hát úgy volt naiv és furcsa a kilencvenes évek, ahogy én is vagyok.

A Rapülőkért is rajongok, ez van.

Dóra, a kerékpáros ámokfutó

Tekerek gyökkettővel a Gömb utcában a bicikliúton, balra a járdától uszkve másfél méter zöld sáv választ el, jobbra Demszky-karók az út felé. Látom, hogy mintegy 10 méterre előttem egy hatvan körüli, groteszk mód elhízott férfi két kutyaruhába bújtatott tacskóval feltartóztathatatlan ágyúgolyóként készül átvánszorogni pont előttem. Tapasztalatból tudom, hogy csöngetni nem érdemes, mert ijedtében még beugrik elém, inkább fékezek. Vizes a kerék, tehát a fékutam vége 20 centit átmetsz a tervezett pályájával. Mindenesetre én már egy helyben állok, a pasi meg még mindig küzdi magát előre, se hall, se lát. Elkezdem szólongatni, hogy Elnézést, uram, elnézést, álljon meg, itt vagyok. Nem reagál, csak két lépéssel később, amikor már épp az első kerekem előtt áll vagy 5 centire, akkor felriad, észreveszi, mi van, és álló helyből átesik a biciklin, le a seggére. És elkezd ordítani, hogy Úristen, elgázolt a biciklivel, Jézusom, Jézusom. Próbálom felsegíteni, de mint egy rongybaba, 150 kiló helyett 300 kilót kéne emelni, nem kooperál, csak ordít, hogy Elgázoltak, hát hogy lehet ilyent csinálni. Mondom neki, hogy nem gázoltam el, egy helyben álltam a kijelölt _kerékpár_úton, de ne essen kétségbe, segítek. Nem tudom megmozdítani. Az ordítozásra odajön még egy velem egyméretű nő, és egy férfi legvégül, és akkor hárman már valahogy összevakarjuk. Közben a monológ csak megy tovább, hogy Hát elém tolja a biciklit, hát hogy lehet ilyent, hát én mindig erre jövök, ezt nem lehet, hát hogy lehet itt biciklivel. Ekkor már remegtem a dühtől és a tehetetlenségtől, még halkan mondtam, hogy kijelölt kerékpárút, legközelebb legalább nézzen körül, és még mindig egy helyben álltam és szóltam is, amire csak annyit mondott, hogy ő ezt nem hiszi el, én meg a kerékpárra visszaálltamban még az orrom alatt félhangosan megjegyeztem, hogy attól még így van - és eltekertem.

És azon gondolkodtam, mennyire egyértelmű volt nekem ez a helyzet, és mégis, mennyire haragudnék a biciklistára, ha a tulajdon figyelmetlen nagymamám esett volna át a kerekén. Vajon melyik esetben nem lenne/volt igazam?...