Olyan esküvőn voltam a hétvégén, hogy
Igazából ezt nem is tudom elmesélni. Hazaértem és anyu épp akkor hívott fel és elkezdett lelkesen kérdezgetni, hogy na, és milyen volt, és kik voltak, és miket csináltatok, és milyen volt a ruha, én meg tőmondatokban válaszolgattam és valahogy nagyon zavart az egész, hogy nekem most ezt tételesen el kell mondani, amikor egyrészt nem lehet, másrészt az emlék minőségén ront a rárakódott silány megfogalmazás.
Hazafelé az autóban egészen szomorú lettem, és próbáltam rájönni, hogy tulajdonképp mi a bajom. És attól félek, lehet, hogy az irigység. Talán nem az a legtriviálisabb fajta, hogy jaj, most nekik milyen jó, nekem meg most annyira még nem, és nem igazság. Erről szó sincs. Hanem pont az volt/van a bajom, hogy igazság. Hogy az nem véletlen, hogy ennek a párnak ilyen volt a lagzija, hogy a barátok és a család (és a pár!) úgy megcsinálta a kaját, a díszítést, az egész "műsort", hogy profi sztárstáb nem tud olyant, hogy ez a menyasszony úgy jelent meg a domboldalban a templomromban, mint egy tündér, hogy nem az jutott az ember eszébe, hogy milyen profi ötlet és mennyire jól játssza, hanem egyszerűen csak az, hogy mennyire passzol minden. Ezekhez kell a két ember, akiknek ilyen barátai vannak, és azért vannak ilyen barátaik, mert ők is ilyenek és így állnak másokhoz.
Szóval hazafelé elkezdtem azon töprengeni, hogy nekem miért nem ilyen az életem* és én miért nem vagyok ilyen, és miért nem tudok ilyen lenni. Pedig lehet, hogy azon kellett volna, hogy miért nem tudok azzal dolgozni, ami van, és nem fölfele hasonlítgatni magam még ebben is.
* nem hogy tökéletes, vagy hogy jobb, csak hogy ilyen: emberekkel teli, ezer fokon égő
4 megjegyzés:
ezt a postot én annyira átérzem, hogy szavak nincsenek rá.
hozzátéve, hogy én még vagyok annyira ego (és rettenetesen rémes személyiség), hogy néha az is eszembe jut, hogy én simán MEGÉRDEMELNÉM ezt a fajta életet, és mit képzel a sors, hogy nem adja meg.
Igazából az az elgondolkodtató, hogy ez az élet effektíve jobb-e, mint ami nekem, nekünk jutott? Én ezt a párt, illetve közülük a lányt igen jól ismerem, és nem boldogabb, mint én, alapvetően. Máshogy boldog, így helyes. Máshogy kezeli a problémáit, máshogy reagál dolgokra, máshogy viszonyul emberekhez. És én szeretem azt, amilyen ő, de én nem ilyen vagyok.
Egész életemben azon rágom magam, hogy miért nem vagyok olyan, mint az emberek, akikre felnézek, az egyik sokal szorgalmasabb, a másik sokkal céltudatosabb, a harmadik sokkal jobban tud bánni az emberekkel, a negyedik jobban tud nem foglalkozni azzal, mit gondolnak róla mások... Az ilyen nyomorító ideáljaimból összegyúrt ember valószínűleg totálisan elviselhetetlen lenne, én én magam is egy bizonyos arányú keveréke vagyok ezeknek a tulajdonságoknak, jó volna nem rugózni ezen többet.
Csak akkor meg hol a jellemfejlődés a történetben? Annyiszor érzem magamat mellékszereplőnek a saját életemben, vattának, "jöjjön még valaki"nek, "legyünk sokan"nak a társaságban...
Egyrészt manapság tényleg rendkívül boldogtalannak érzem magam, ami az eddigi életemből teljesen kimaradt. Most azt érzem, hogy megérdemelném mások életét. De nyilván ez is csak egy időszak, meg rossz passz meg hullámvölgy (hányféleképpen lehet ezt elmondani, bámulatos)
Alapjáraton nyilván mindenki a saját életében nyomorog, mostanra már beláttam, hogy az se tökéletes (sőt) ami annak látszik. De nem is a tökéletesség hiányzik, meg a jól kinézés a templomromban, hanem úgy egyáltalán álljon össze valamivé ez az egész, mert lassan kezdem elveszteni a hitemet abban, hogy haladok valami felé. Sok mindenki résztulajdonságait hasznosítva biztosan elviselhetetlen lenne, de azért szívesen kipróbálnám.
Nem vagyunk egyformák, nem a másik boldogságát irigylem, nem más helyében szeretnék lenni (mert neki jó), hanem azt szeretném, ha más azt gondolná, hogy szeretne a helyemben lenni. Már ha ennek van valami értelme...
Á, az marhára nem jó, amikor az embert irigylik. a más élete sem áll össze valamivé, maximum egy kívülálló szemében. Most nem azt mondom, hogy mindenki ugyanannyira van rendben a világon, vagy hogy ugyanannyi munka bárkinek rendberakni magát, csak azt, hogy ez egy nem igazán elvégezhető feladat, ki így áll vele, ki úgy, de dolgozni való mindig van rajta.
Én például már azzal jobban lennék, ha nem szomorúan jönnék el a csodaesküvőről, hanem boldogan.
Megjegyzés küldése