Szóval van nekem egy nagymamám, aki csekély fél évet töltöt a berlin spandau-i velnesszlétesítményben '44-45-ben, ami nem épp olyasmi, amit bárkinek ajánlanék, ugyanakkor a dolog hosszútávú folyományaként, a későn ébredt német lelkiismeret lehetővé tette, hogy nekem most mégiscsak legyen irtó flancos lovaglócsizmám, sőt, féligmeddig-télikabátom is (az nincs a képen, mert tájidegen) - meg a szüleim befoltozhassák a tetőt és lecserélhessék a nagyonhasznált autót egy kicsit kevésbé használtra.
Igazából tökjó lenne, ha magamnak tudnék csizmát venni így 28 évesen, arról nem is beszélve, hogy ha a szüleim maguknak vehetnének autót, urambocsá' újat, de összességében mégis baromi boldog vagyok a dolgok alakulásával. A nagymamámról nem is beszélve (akinek van saját különbejáratú nagymamája, tudja, hogy ilyenkor ők jobban örülnek). Szóval a sztorit összes történelmi vonzataival együtt vizsgálva a receptet nem ajánlom kipróbálásra, de mindenkinek azt kívánom, hogy 93 éves korában érezhesse magát annyra hasznosnak és fontosnak a családja számára, mint az én nagymamám - nem igazából a csizma miatt, de értitek...
2 megjegyzés:
Ha jól emlékszem a dolgokra, amiket a nagymamádról mesélni szoktál, a csizmaválasztás is teljes támogatását élvezi.
(Szerintem is remek, és nagyon jól áll.)
Köszi szépen! :)
Nagyon tetszett neki amúgy, mert persze jól meg lett neki mutogatva hogy ezt adta. Rögtön mondta anyunak, hogy ő is kap egy ilyent :D
Megjegyzés küldése