Jamie Winchester koncert, MüPa. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ennyi.
Számomra ismeretlen számmal indít, majd így is folytatja. Amit ismerek, az egy darab feldolgozás, meg egy Hrutka Robi szerzemény. Ekkor fogalmazódik meg bennem a gyanú, hogy minden, ami miatt én Jamie Winchestert egy kifejezetten hallgatható előadónak könyveltem el, Hrutka művészúr érdeme, de tőle csak egyet illett így szólóban játszani, jelzésértékkel. Nem mintha a saját szerzemények kifejezetten bántóak lennének, csak végtelenül unalmasan egyformák. Asszociációként lelkes amatőr gospelkórusok, osztálykiránduláson megejtett jó hangulatú tábortűz melletti éneklések, gimnáziumi kordnadrágos altípusú zenekarok ötlöttek fel bennem.
Az est egyetlen fénypontját Szirtes Edina (Mókus?!...) szolgáltatta, teljesen egyedül hagyatva a színpadon. Ő ilyen by-the-way meghívott vendég volt. Amikor még korábban a teljesen sótlan Jónás Verát konferálta fel Jamie mint jól éneklő hölgyet, első fűszerként, ötlött fel bennem, hogy az addig is színpadon álló, egyedül izgalmas Szirtes Edina vajon állandó tagja a bandának, vagy mi a rák van? De nem. Szóval egyedül benne volt bármennyi dög az egész este alatt, de benne speciel annyi, hogy fájt utána a hangulatos gitározgatás a fülnek.
A főhős még az este elején megemlítette, hogy amúgy MüPa ide vagy oda, lehet ám zajkelteni, nem haragszik senki, sőt, Pásztor Annával ők megbeszélték, hogy a végére táncolni fogunk. Iiiigen? Nem tetszik véletlenül azt hinni, hogy Ákos Andantén tetszik vendégelőadóskodni 2003-ban, amikor a közönség első számtól alig bírt a kis fenekén megmaradni, és ordították végig a dalokat? Mert ez nagyon nem ugyanaz a műsor. A sokadszori felszólításra a közönség együttérzőbb fele elkezdett hangosabban tapsolni a dalok közben, de konkrétan háromszor ránk kellett szólni, míg nagyjából mindenki felállt a ráadásblokkra. Majd a szám végén vissza is ült a nép, de hát nem volt vége a shownak, megint szólni kellett. Esküszöm. Pofám leszakad. És akkor belekezdtek az utolsó jajdenagyonszeretjükegymástba, és akkor a lötyögő közönségen meghatódva Jamie megjegyezte, hogy na ilyent sem lát a MüPa túl gyakran.
Hát, szerintem meg az az igazán pikáns, hogy már a ráadásblokk előtt elkezdtek a népek a ruhatárba szivárogni, a legutolsó szám alatt meg konkrétan tömegessé vált a jelenség. Szóval szeretjük Jamiet nagyon, de sorbanállást elkerülni jobban szeretünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése