2014. december 14., vasárnap

Nyáron megkaptam E-től Nick Hornby Fever Pitch című szerzeményét, amit egy ideig rakosgattam ide-oda a polcon, majd egy hónapja belefogtam. Végül eléggé szórakoztatónak bizonyult, de a teljes mélységű műélvezetet némiképp akadályozta, hogy nem tudtam magam maradéktalan beleélni a feltétlen Arsenal-rajongó történetébe, hát mi közöm nekem ehhez?

Aztán tegnapelőtt Ákos koncertre mentem. Úgy néz ki a koreográfia, hogy ha az ember esélyt akar rá, hogy lásson valamit a színpadból, kiemelt állójegyet kell venni, ami a nézőtér lekerített első 1/3-ába enged bejutást. Ez még nem elég az üdvösséghez, a 7-es kapunyitás előtt már egy órával be kell állni az ekkor már jópárszáz méteres sorba (az igazán eltökéltek anno 4-5 órával hamarabb elkezdtek várakozni, most van egy VIP jegy nevű találmány, amivel többek közt a kapunyitás is fél órával hamarabb jár a kiváltságosoknak - nem is akarjátok tudni, mennyi pénzért). Szóval kell állni először egy órát fagyban, aztán bent az épületben megkeresni az eldugottabb ruhatárat, gyorsan bevágni mindent és berohanni a terembe - mennyivel egyszerűbb ezt nyáron....-, ahol az első sort már elfoglalták a VIP jegyesek, de a második sorba még bejut, aki szemfüles/eléggé ártalmatlan kinézetű/kicsi/nő. És ott a második sorban még lehet állni másfél órát kezdésig.

Ez a másfél óra pont elég volt arra, hogy jópárszor körbejárassam a szemem az egybegyűlteken, és megállapítsam, hogy a távolabb állók/ülők még csak-csak, de a körülöttem állókkal látványosan nem teljesen oké minden. Itt egy Ákos-frizura, ott egy Ákos-szemüveg, ákosos póló a legkülönbözőbb turnékról, zászlók a különböző rajongói társaságok jelzésére, anyámborogass, itt senkinek nincsen élete? Aztán persze az első sor az egy külön kategória, ott a harmincsok-negyvenkevés évesek állnak leginkább, akik a Bonanza óta ott állnak az első sorban, és a '89-ben vásárolt, megkopott bonanzás kendő a közös ismertetőjel, és csatakiáltásokkal ösztökélik a zenekart a színpadra lépésre, na őket már nem annyira muszáj sajnálni, az már egy másik szint. Mindenesetre ezen a ponton esett le, hogy a fenébe is, én is beletartozom egy közösségbe, akiket a kívülállók nem értenek és kissé sajnálnak, akik olyasvalamiért lelkesednek minden jó ok ellenére, ami senki másnak nem hordoz semmiféle élvezeti értéket, sőt, a puszta létezése is irritáló. Egy olyan produkcióról van szó, ami hatékony, és működik, és ezt ugyan elismerik róla a kívülállók - bár a siker érdekében alkalmazott módszereket mélységesen megvetik-, de alapvetően divat, sőt, szinte norma némi ellenérzéssel viseltetni iránta. És ha kiderül rólam valaki számára, hogy én ezt szeretem, akkor az illető egyrészt ledöbben, másrészt sajnál, harmadrészt a továbbiakban azonosít ezzel a ténnyel. Ergo én vagyok Nick Hornby, csak Ákos sose fog Bajnokok Ligáját nyerni.

Ezt a kellemetlen felismerést szerencsére nem kellett egész este ápolgatni magamban, mert fél 9-kor végre megkezdődött a koncert, és hála a körülöttem álló igazán fanatikus közönségnek*, első perctől beszippantott a show. Ugráltam együtt a negyvenes, kövérkés, kopaszodó ősbonanzásokkal, üvöltöttem a Calypso-t (valahogy kibekkeltem a négy új Hauber-szerzeményt...), és vártam, hogy Ákos dobja a pengetőt. És dobta is, több alkalommal is, hiszen kétszámonként föl- és levette a gitárt, és mindig, amikor le, dobta is el a pengetőt, de nem ám csak úgy, hanem valakinek. (Ha nőnek dobta, akkor még csókot is nyomott rá - igen, ez ennyire ilyen). Először pont az előttem álló srácnak célzott, aki az Ákos pólós ÉS Bonanzás kendős ÉS "Ákos köménymag" zászlós ÉS rapist glasses** viselő kategóriába tartozott, hát, valószínűleg picit ismerős arc volt... Aztán úgy tíz számmal később megint felénk repült a pengető, de az előttem állók olyan elánnal nyúltak érte, hogy sikeresen kiverték egymás kezéből. A security-s srác a kordon előtt másfél számon át kereste zseblámpával, közben már én is nyújtottam érte a kezem, gondolván, ha a fiúk már így elbénázták, nehogymár nekik adja... De nem lett meg. Épp túlléptem azon a felismerésen, hogy kettőből nulla, és eleve, minek is akarok én ilyent (és meg se csókolta a főhős, tehát nem nekem dobta...), amikor valaki megböki a vállamat. Az ősrajongó fiú volt, megfogja a kezem, tenyerembe ejti a pengetőt, rázárja az ujjaim és szája elé tartja az ujját, hogy csönd, senkinek semmit róla - együtt volt a két bénával, akik összekaptak a másik zsákmányon. Gyorsan zsebre vágtam a pengetőt, és totális sokkban álltam vagy egy szám erejéig, párszor ellenőriztem, nem képzeltem-e a dolgot, aztán lassan napirendre tértem az ügy fölött és ment a buli tovább. A koncert végén még egyszer megbökte a vállam a fiú, mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, mondta, hogy nagyon vigyázzak rá, és ennyi.

Remélem, van neki otthon vagy 10 pengetője, hogy ez megérte neki így.

*A ruhatárba sorban állva a néminemű intellektuális távolságtartással felvértezett, olcsóbb jegyet vásároló és ezáltal hátrébb helyet foglaló közönségrész közé kerültem, és ott bizony panaszkodtak egymásnak, hogy mennyire viselhetetlen volt a tömeg hátulja, minek vesz jegyet ennyi pénzért valaki, ha csak az egyszem kurrens rádiós slágert ismeri, és még a Keresem az utam szövegét se tudja, biztos céges karácsonyi ajándék volt, szörnyű.

**

Nincsenek megjegyzések: