French the Llama!

Múlt éjjel valamiért nagyon nem bírtam elaludni, és próbáltam rájönni, mi nyomaszt most épp a tudott dolgokon felül ennyire. Teljesen olyan érzés volt, mint megpróbálni rájönni arra, mit felejtek épp otthon, mert csak azt érzem, hogy bökdös a hiányérzet.

És elkezdtem sorra venni. Egyrészt, hogy még hátra van egy leadandó a szakmérnökin, ami nem egynapos, pláne nem az én jelenlegi tempómmal, ugyanakkor praktikusan a most vasárnap van rá és slussz. Azért, mert 21-én le kell adni egy projektet a munkahelyen, amire a szükséges idő fele volt eredetileg, és mivel nem sikerült eléggé felgyorsulnom, a hátralevő részre a szükséges idő harmada van. És ha esetleg kapnánk rá plusz időt, azzal sem vagyok előrébb, mert december óta jegyem van Orfűre és én bizony oda elmegyek, akármi is van. Oké, csak hogy jutok le, menni fog-e a sátrazós móka, mit fogok ott csinálni négy napig egyedül, vajon mennyi pénzt kéne rá félretenni. Igen, pénz: jelenleg megpróbálok épp a fizetésem kétharmadából kijönni, mert ki akarom gazdálkodni a baglyok becsült árát őszig, és elvileg működhetne, hisz a kezdőfizetésem ennél kevesebb volt, de akkor még nem jártam pszichológushoz, ami ennek az összegnek kapásból a negyede. És a pszichológusnál meg a múltkor effektíve kijelentettem, hogy valami elképesztően mély ellenérzésem van a kreatív szakmákban dolgozó emberekkel szemben, basszus, hogy bírok ilyeneket nem csak, hogy mondani, de gondolni? Miért vetítek ki nagyon konkrét ellenérzéseket nagyon általános halmazokra? És az este összefutottam B-vel a könyvhéten és mutogatta a könyveket, amiket vett, és észrevette, hogy én nem vagyok tőlük olyan nagyon lelkes, és megbántódott és aztán picit szomorúan mondta, hogy akkor találkozunk A esküvőjén, és én tényleg nem akartam megbántani, csak nem szeretem Vekerdyt egyáltalán. A. esküvője pedig itt van a szomszédban és nem tudom, miben menjek, fogalmam sincsen, milyen nászajándéknak örülnének, úristen, pedig a legjobb barátnőm, és jól kéne éreznem magam legalább ezen az egy esküvőn az életben, de borzasztóan esélytelen, már megint...

És ez így ment egyre tovább és tovább és persze nem jött az aha élmény, hogy igen, a lakáskulcs/a telefon/a bérlet, mert semmit nem hagytam otthon, hanem azt nem tudom, hova megyek és mi kell oda.