French the Llama!

Volt az a munka a lehetetlen határidővel és igazából még mindig nincs kész, de most épp nem tudok vele haladni (másoktól kéne infó). Meg borzasztóan el is fáradtam, és csak azért nem akartam bent maradni görcsölni, hogy elmondhassam, hogy én tényleg igazán megpróbáltam a lehetetlent. De szóval amíg ment a nagy hajtás és bent voltam minden nap tízig, tizenegyig, éjfélig, ki tudja, addig volt még bennem annyi, hogy kedvesen-mosolygósan elbeszélgessek a portással, mikor leadom a kulcsot, meg picit tréfálkozzam a kollégákkal napközben, de ma eljöttem hatkor és ez valahogy most nagyon nem esik jól. Nem bírok magamra arckifejezést erőltetni, próbáltam venni dolgokat, amiket kéne/szeretnék egy ideje, de csak jártam a boltokat, mint egy zombi és visszapakoltam mindent a polcokra.

Öcsém ráébredt, hogy nem akarja tovább az iPhone-ját, a kütyüt, ami neki mindig is volt, és még alig pár hónapja is győzködött, hogy teljesen racionális befektetés, és most valami átkattant benne és odaadja, ha kell, mert ez is csak egy dolog, ami zavarja az embert az életben. És én tényleg egész régen szeretnék már egy normális telefont, de most csak az van bennem, hogy új dolog, változás, túl sok, segítség.