Mivel dolgoznom kéne, nekiálltam ennek.

Tíz perccel később rájöttem, hogy a póló mindkét oldalán van varrás, ergo a szálak félpóló hosszúak lesznek, amiről az ötlet szerzője mélyen hallgat.

Ebből maximum karkötő lehet :(

De tényleg, ugye nem gondolod, hogy ilyen csaj vagyok

mert tényleg nem...

Vad Fruttik, második sor (egy órával később tudtam csak elszabadulni a munkahelyről, mint kellett volna). Persze ehhez végig kellett hallgatni az előzenekart, valamit valamiért. Amúgy egyáltalán nem voltak rosszak, de valahogy semmi kanalam nem volt hozzájuk, különösen a frontemberhez nem, akinek, úgy éreztem, az arca nehezen fért volna be egy kétszárnyú ajtón is. Szóval ott álltam a második sor kellős közepén és igyekeztem nem nagyon feltűnően unatkozni. De arra nem bírtam magam rávenni, hogy csápoljak, amikor a körülöttem állók, de mondjuk udvariasan tapsoltam a számok végén, meg nagyjából lötyögtem az ütemre, nem voltam bunkó. Egy idő után azt éreztem, hogy a frontember velem (is) keresi a szemkontaktust, mert ugye ez része az élménynek, azért áll valaki előre, hogy emberközelibb legyen az élmény, nem? Én meg néztem bármelyik másik tagra, csak rá nem, mert a többi nem mászott az aurámba két méterről. És láttam, hogy zavarja. Engem is zavarna a merev liba a második sorban.

Aztán jött a Fruttik, és rájöttem, hogy meglett korom ellenére igenis azért (is) álltam előre, hogy látszódjam. Mert látni (szerencsés esetben) még talán az ötödik sorból is látnék. Akkor mire ez az egész? Valami olyasmi lehet ebben, hogy az ember, mikor hallgat egy zenekart, elkezd róluk sokat "tudni", és nehezen emészthető ez az egyoldalú természete a kapcsolatnak, és valahogy próbálja kölcsönössé tenni. Például mikor Likó Marci a végefelé kifejtette, hogy hát muszáj azt kérdezni a tömegtől, hogy jól érzitek magatokat? mert arra jön az ováció, de ha teszem azt, megkérdezné helyette, hogy szeretitek Kurt Vonnegutot? akkor mi lenne? Hát, én mennyivel jobban örülnék, ha ezt kérdezné, és akkor jól bekiabálnám, hogy IGEN, meg még másik 15 ember, és akkor az egésznek volt legalább értelme. Mindenesetre azt éreztem, hogy a szerencsétlen előzenekar alatt tanúsított antiszoc viselkedés jóval alkalmasabb a figyelem felkeltésére, mint együtt ugrálni az összes többivel és részévé válni a masszának, de hát ki nem ugrál a Sárga Zsigulin? Annak nincs lelke.

Aztán megint megkíséreltem odamenni a merch pulthoz az esemény után, mert múltkor itt felbíztattak páran, hogy de érdemes. És nem. Ordító zenében nem lehet ott semmi olyant csinálni, aminek értelme volna. Nem lehet megkérdezni a Marcellt, hogy Voneguttól konkrétan melyiket kéne szeretni, vagy ilyesmi, maximum lehet vele készíteni mobillal egy közös fotót, amin úgy nézek ki, hogy azonnal törlöm úgyis.

Szóval még nem gyakorlom szignózni, hogy Likó Marcellné.

Még.

És ott egy massza
Részei lesznek és azt imádják
Általában akik benne vannak
És oldódnak meg szórakoznak
Meg bekenik magukat egymással
És mondogatják, hogy nincsen
baj

(A Lovasi Andrásnét sem gyakorlom.)

Dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni

A DM-ben épp a szép dobozos papírzsepiket böngésztem, amikor balra fordultam és megláttam egyik legkedvesebb gyerekkori barátomat, akivel ezer éve nem találkoztam, de facebookon lelkesen lájkolom a fotóit magáról, a feleségéről, a tündéri kisfiukról, meg hozzá is szoktunk szólni egymás posztjaihoz néha. Szóval megláttam, és zavarba jöttem, elkaptam a fejem és gyorsan eliszkoltam a szomszéd sorba. (Nem vett észre.) Aztán fél perc után lehiggadtam, illetve nem is értettem, mi ütött belém, mert ő pont nem az az ismerős, hogy ciki lenne melegítőfelsőben találkozni vagy ilyesmi, és akkor néztem, hogy ott van-e még, de már nem találtam.

Szombaton nem jutottam el piacra, apunak írtam listát, hogy hozzon nekem, ami kell. El is hozták anyuval vasárnap, és kérdeztem, mennyi volt. Mondta, hogy mittudomén, háromezer. Elővettem a pénzt, oda akartam adni, nem hagyta. Mondtam, hogy ne csinálja már, nagyon szuper, hogy hozott nekem cuccot, de hadd fizessem már ki. Nem volt hajlandó. Próbáltam anyunak adni, ő sem vette el, és mondták, hogy olyan nincs, hogy ők öcsémet a mai napig támogatják anyagilag, én meg egy hülye bevásárlást nem fogadok el. Mondtam, jó, de nekem erre nincsen szükségem, nekem arra volt, hogy elmenjen megvenni, amit köszönök szépen, de ha nem hagyja, hogy kifizessem, nem fogok többet ilyent kérni. Tovább erősködtek. És akkor úrrá lett rajtam valami elképesztő indulat, düh, tehetetlenség, hogy értem, hogy jót akarnak, meg kedveskedni, meg igaz is, hogy kicsit elbillent a mérleg családilag, de engem akkor is borzasztóan frusztrál, hogy nem hagyják csinálni, amit szeretnék, akaratom ellenére akarnak nekem jót. És elbőgtem magam. (Persze ezek után elfogadták a pénzt, legalább.)

O. aggódni látszott, mit fogok itt összeírogatni az esküvőjéről, konkrétan valami olyasmit mondott, hogy kb. semmit nem mer csinálni, mert aztán majd jól leírom. Ez egyébként eléggé elgondolkodtatott afelől, mennyire rosszindulatú a blog, mert nekem, őszintén, nem tűnt fel, de baj, ha így van.

Mindenesetre eltöprengtem, hogy tán legegyszerűbb volna nem írni az egész bizniszről semmit, mert mégiscsak magánügyük, meg mégiscsak, amúgy az ember nem áll oda egy barátja elé, hogy figyu, ez az értékítéletem életed egy igen jelentős napjáról, hallgasd végig, mert nekem tökre jogom van ezt elmesélni. Mindenkinek. Aztán úgy döntöttem, hogy az előzményeket tekintve az is meglehetősen feltűnő lenne, ha nem írnék semmit.

Két dolog gondolkodtatott el leginkább a szombati történések kapcsán. Az egyik, hogy amikor valaki szervez egy szabadtéri eseményt, vagy egy nyaralást, és szikrázó napsütés van, akkor szokás neki elismerően mondani, hogy "jaj, mekkora szerencsétek volt az időjárással". Ez egy alapvetően üres frázis, mert az ember a legritkább esetben gondolja végig, hogy nyáron van, hogy nincs meleg; és jellemzően a legközelebbi tapasztalata a témakörben egy saját szervezésű kerti glizzezés lehet, amit, ha hétfőn azt mondja a meteorológia, hogy vihar jön szombaton, szépen el lehet csúsztatni egy-két hétre. Ezzel szemben egy esküvőt azért aránylag nehéz elnapolni. Ráadásul a "nyáron meleg van" tézis egy rokona a "vagy ha esik, akkor is csak röviden, frissítőleg". Szóval arra szerintem ember nincs, aki felkészülne, mérsékelt égövön, hogy egész heti rosszidő után szombaton leesik egyhavi csapadékmennyiség. Ez nincs benne a pakliban. Szóval a "nem volt szerencsétek az idővel" elég enyhe megfogalmazása a történteknek, és mindenki retteneseten sajnálta szegény ifjú párt, márpedig ez az, amit minden mennyegző szervezője el akar kerülni: hogy őt rettenetesen sajnálja a násznép.

A másik a vőfély kérdésköre. Azt hiszem, ez teljesen privát gumicicám, nem tűnt általánosnak a násznép körében. Mindenesetre nekem, személy szerint borzasztó furcsa, hogy úgy tűnik, a magyar népi hagyománynak nincs az esküvő kérdéskörére vonatkozólag egy kósza megjegyzése sem, ami ne lenne legalább kissé sértő a házaspár legalább egyik felére nézvést. Hogy ott áll az építészmérnök és a gépészmérnök a színpadon, mindketten teljesen modernek és korszerűek, a nemi szerepekről svédeket megszégyenítően haladó felfogással, és akkor azon nevetünk, hogy majd a férj részegen jön haza és az asszony hogy nem engedi be, illetve, hogy ha a férj részeges (a férj, úgy tűnik, mást sem csinál), vagy túl sok privát ügye van és keveset van otthon, akkor majd az asszony mással foglalja el magát. Értem én, hogy ezek a dolgok viccesek, értem én, hogy hat réteg idézőjel közé értendőek, értem, hogy a vőfély alighanem hétközben matematikatanár vagy villanyszerelő, egyszerűen csak szervetlen az egész. Nekem. Nevetek rajta, de bizarrnak érzem.

Az élményből kimaradt olvasóim kedvéért azért megemlíteném, hogy a mérleg másik serpenyőjében olyan, jelentősen túlsúlyos dolgok vannak, mint a saját tenyésztésű, bio alapanyagokból készített, finoman szólva fejedelmi menü, egy kilenchónapos tündérlány a menyasszony karján, az egyik legrokonszenvesebb papi szöveg, amit volt szerencsém meghallgatni, a menyasszonytánc, ahol üzeneteket lehetett dobálni a lábosba a táncért fizetségül, hogy csak a legfeltűnőbb dolgokat említsem.

Összességében azt gondolom erről a lagziról, hogy az eredeti célkitűzésnek megfelelően tényleg nagyon emberi volt, és tényleg olyan, mint a pár maga, és mindnyájan nagyon örültünk nekik, és hogy ott lehettünk. Igazán együtt velük, mert nem csak mutatóba néztek rá a vendégekre, hanem velünk együtt élték át az estét, a jó és rossz részét egyaránt. Sokkal kegyesebb időt érdemeltek volna, de nem, az idő sem rontotta el az estét.

A mai first world problems bejegyzés - a már szinte megszokott kaja-vásárlás-idő szentháromság berkein belül maradva - mi van a hűtőmben, jellemzően múlt szombat óta:

• 25 dkg vajbab
• 25 dkg csiperkegomba
• egy kis padlizsán
• 4 szál újhagyma
• 20 dkg túró (nem dobozolt, piacos, zacskóban, kimérve)
• 1 dl tejszín (szintén piacról, ma jár le)
• 6 szelet feketeerdei sonka
• 1 dl tejföl (vasárnap óta felbontva)
• egy ma reggel tévesen felengedett csirkecomb
• a mai ebédből maradt fél csirkemell
• a mai ebédből maradt tál saláta
• 15 dkg padlizsánkrém (ezzel próbáltam ma reggel  a másik padlizsánt és a tejfölt megmenteni)
• 15 dkg hummus (igen, azóta, hogy írtam, hogy a hagyma nem került bele)
• 7,5 dkg áfonya
• +bónusz: egy csokor sárgarépa, ami már most gumírozódott állapotban van, de mondjuk csinálhatnék belőle salátát, lereszelve, almával, és akkor megmenteném a csoffadt sárgarépát, viszont egy nappal tovább rohad minden más...

A többi nem (ennyire hamar) romlandó, vagy fagyasztva van. A helyzethez plusz pikáns részletként megemlíteném, hogy szombat reggel megyek az idei szezon második álomesküvőjére messze-messze, tehát ezt a sokmindent szombat reggelig kéne eltüntetni?...

Tippeket kérek, sokat!

Ja, és fogyózom(nék).

szepember 17-én bagoly!!!!4!négy

Ez egy szerdai nap, és déltől állunk neki. Azért az érdekes lesz, amikor

- Dóra, miért vetted ki a szerdát?
- Intézendőm van és nem tudtam máskor.
- De mégis mi? Útlevél?
- Nem...

Amúgy tegnapelőtt egy vita hevében, for the sake of argument - bár akkor és ott teljesen őszintén - azt mondtam Z-nek, hogy nem vágyom különösebben arra, hogy ha bármilyen vágyam támad, az ne ütközzön anyagi korlátokba. Persze, nem volt ez igazán hazugság, mert tényleg nem ezért dolgozom, és ezzel nem lehet eltéríteni engem egy más, fontosabb (szakmai, morális...) szempontjaimnak ellentmondó vágányra, de azért az az állításommal ellentétben tény, hogy rengeteg mindent szeretnék, és közte rengeteg vásárolható mindent.

És közben meg azt is, hogy ne legyen sok tárgyam, mert azt viszont nem szeretném.

Hát, ezt újfent magammal kéne lemeccselni. A bagoly mindenesetre - bár halom pénzbe kerül - nem fog helyet foglalni és nem nehezíti majd a takarítást vagy költözést :)

Emma Approved

Ebből most nem olvastam el a könyvet előre, úgyhogy nem tudom, ott milyen, de a youtube sorozat alapján ugyanaz, mint a Pride and Prejudice, csak másmilyenek a szereplők.

Ha túl sok ilyent néz, vagy olvas az ember, kialakulhat az a tévképzete, hogy a "boldogan éltek míg meg nem" előtt törvényszerű, hogy reménytelennek tűnik a helyzet. Hogy az ember más mellett nem is érdemes, hogy kikössön, mint olyan mellett, akivel elég sokáig nem jött össze a kölcsönösség korábban.

Irodalmi fordulatnak persze jó, de kislányok, kisfiúk agyába beégetett nagy életigazságnak konkrétan életveszélyes.

Úgy döntöttem, mégsem teszek karamellizált hagymát a hummusba

Bár a munkahelyen többen megjegyezték már, hogy mindig olyan jókat főzök ebédre, azért én azt tudom, hogy ők azokat a nagyon jókat egyrészt nem gyakran kóstolják meg, másrészt, a megfelelő kontextusban már attól lehet jó valami, hogy nem pörköltnek vagy tésztának néz ki. Hogy egyáltalán van benne más színű dolog, mint barna meg sajtsárga.

Szóval néha majdnem elhiszem, hogy tudok főzni, aztán időnként rádöbbenek, hogy nagy francokat, én maximum vásárolni tudok. Padlizsánt, meg szakácskönyvet.

Az esküvő kapcsán megkezdett gondolatsort folytatva, ilyenkor, rosszabb napjaimon elkezdek azon keseregni, hogy én miért nem tudok úgy főzni, mint más, úgy jógázni, mint más, úgy öltözni, mint más, úgy nyelveket beszélni, mint más, úgy matematikát csinálni, mint más, úgy táncolni, mint más, úgy sok barátot jól tartani, mint más, úgy bármit csinálni, mint más. És az a más az mindig olyan valaki, aki csalókán elérhető környezetben van, olyan majdnempontolyan, mint én, csak mondjuk speciel rohadtul tehetséges valamiben, amiben én nem olyan rohadtul vagyok tehetséges.

Egyébként nem is olyan rég adtam egy hosszas (és nyilván kéretlen) lelkifröccsöt arról, hogy az ember nem bontakoztathatja ki szimultán harminc kvalitását világszínvonalú mértékben, mert olyan nincs, vagy ha van, a tömeg úgyis belincseli fél perc alatt, szóval hosszú távon nincs. Tehát az alapvetően sem egyenlően mért tehetséget/energiát még ráadásul be is kell osztani saját ízlés szerint, és ha ennek a kvantált energiának bármekkora része is arra megy el, hogy az enyém miért nem olyan és miért nem akkora, mint a másiké, hát, az finoman szólva nem a legokosabb metódus.

Na például ilyen nagyokos megmondásra szánhatnék kevesebb időt.

Rettenetes ember vagyok

Lakik valahol az utcában egy férfi, aki időnként (alapvetően naponta, változó időpontban, újabban naponta többször) elkezd istentelenül, artikulálatlanul káromkodni, mint egy kocsis, hogy zeng tőle a fél kerület. Amikor először hallottam, megijedtem, hogy valakit épp vernek az utcán, de aztán rájöttem, hogy ez rendszeres műsor, és alighanem nincsen kiváltó oka, vagy nem ilyen természetű. De amikor tegnap este miatta nem tudtam elaludni (meglepő, mennyire meg lehet szokni a városi monoton zajt vagy az állandóan derengő közvilágítást, de nem lehet megszokni, ahogy valaki tombol), elkezdtem olyanokon gondolkodni, hogy mennyire tapintatlan a családja részéről, hogy nyitva hagyják rá az ablakot, amikor nyáreste mindenki szellőztetne, meg miért nem kezeltetik (honnét tudom, hogy nem?) és ha kezeltetik, miért nem adnak be neki valami erős nyugtatót ilyenkor, mert ez nem élhető, hogy nem csak nekik kell elviselni, hanem egy pár háztömbnek is.

Holott nyilván nem heccből nem javul a helyzet, és a legkisebb baja bármi hozzátartozónak, hogy én tizenöt perccel később aludtam el tegnap éjjel.

Pedig amúgy van bennem empátia "normál" stresszhelyzetekhez*. Két lakással arrébb átfogó felújítási munkálatokba fogtak, és ennek keretében reggel 7-kor indulnak az ütvefúrók, menetrendszerűen, minden hétköznap. Engem nem is ez a része borít ki igazán, hanem ahogy a konyhaablakom alatt beszélgetnek, meg dohányoznak a függőfolyosón. Minden lakásnak van erkélye, annak is van. De erre már a közös terekbe guberált szemét kapcsán kitértem korábban.

Mindenesetre, amikor ezt megelégelve a valamelyik felső szomszéd tajtékozva elkezdett a munkásokkal ordítani egyik reggel, hogy ez így tarthatatlan, hogy reggel héttől este hatig, hogy ő otthonról dolgozik és így nem lehet élni, akkor, érdekes, azt gondoltam, hogy ez a nő hülye. Értem én, hogy ez neki kellemetlen, de nyilvánvalóan átmeneti a dolog, és minél többet dolgoznak egy nap, annál rövidebb ideig tart az egész, és hát nem lehet lábujjhegyen csempét leverni, ez van. Érdekes, ugyanez a nő nem megy le ordítani az alattam lakó srácokkal, akik szeretnek nyitott ablaknál hajnal fél egykor gyilkolós videojátékot játszani.

Én senkihez nem megyek le, vagy fel, vagy át ordítani, csak magamban mindenkiről megvan a véleményem. Nyilván nekik is rólam.

*Halottam én már huszonéves ifjú apuka szájából azt, hogy ő kikéri magának, hogy társasházban élő fiatal annyira ne legyen tekintettel a lakókörnyezetére, hogy képes bulit rendezni, ami éjfél utánig is eltart, hiszen egy társasházban laknak gyerekek is, akiknek aludni kell. Volt annyi önuralmam, hogy ne kérdezzek vissza, a fiatal miért nem kérheti ki magának, hogy ő milyen alapon tart üvöltő kéthónapost papírfalak között, akitől nem csak kéthetente-havonta, hanem permanensen nem lehet éjjel aludni senkinek.

Igazából mindenki, aki tudja, ezen röhög, hogy én miért pont a fehérvári úti csarnokba járok a Tímár utcától, hiszen kb az van legmesszebb. Eleinte volt praktikus oka, mostanra tulajdonképp tényleg járhatnék máshova, de megszerettem nagyon. Tudom, mit hol találok, tudom, kitől érdemes vásárolni, világos, áttekinthető, szeretek Újbudára járni eleve, szóval szombatonként átszelem párszor* hosszában a várost, ez van.

Azért igen forró nyári délelőttökön el szoktam út közben töprengeni párszor, hogy ez lényegében miért is jó nekem. Például tegnap is. De aztán mégis igazolva éreztem a döntést, mert

• A néni és az unokája, akiktől a csirkecombot szoktam venni, combot külön már nem tudtak adni (kevesebben járnak nyáron, nem fogy el az aprólék), de rábeszéltek egy nagyon pici csirkére, ami egyébként eléggé fullextrás dolog, és a néni úgy kibontotta nekem a csirkét, ahogy én sose fogom tudni, és a pici csirke pici máját lecserélte egy igen méretesre a pultból, grátisz.
• A pucolt bébispenót-rukkola-mandula-különleges paradicsomok kismértékben változó, nyilvánvalóan kiskertben, kvázi-hobbiból termelt kínálatát árusító nőt is minden héten meg szoktam látogatni, hol ezért, hol azért. Igyekszem amúgy nem rendszert csinálni senkiből, hogy ne legyen a dologból elvrás, dehát, basszus, bébispenót! A nő amúgy kicsi és jelentéktelen standdal bír, nyilvánvalón, és az a pici stand is mindig oda költözik, ahol kicsivel több figyelemben reménykedik épp. Most épp mandulát vettem tőle, mondja, hogy most szerencséje volt, hogy az első soron talált helyet magának. Mondtam, hogy én hátul is meg szoktam találni, nem kell félni. Mondta, tudja jól. Ami elég meglepő, mert én a bébispenótról meg tudom őt jegyezni, ő mi a fenéről jegyzett meg engem? Mindenesetre eléggé nyilvánvalóan többet mért (ugyanannyi pénzért), mint amennyit kértem.
• Egy másik nénitől csak időnként vásárolok, amikor a kiskertjében épp jó fázisban állnak a zöldségek, akkor mindig nagyon szép minden, de aztán nagyobbra nőnek a dolgok, mint szeretném, meg hát az íze sem egyformán jó a dolgoknak egész szezonban. Mindenesetre vettem két igen jóképű apróbb padlizsánt, ami 210 Ft lett volna, de csak 300-at tudtam adni. Amire visszaadja nekem az egyik százast, hogy ő most ezért nem fog visszaadni egy csomó aprót, majd máskor megadom, ha arra járok.
• Egyetlen árusnál találtam eléggé zsenge-apró sárgarépát, csokrokba fűzve, nyújtom neki az egyiket, hogy ezt szeretném, lenyúl mellé, egy kósza darabot melléfog, hogy ez biztos, hogy aról a csokorról esett le, ez még hozzá tartozik (tuti, hogy nem). Még sosem vásároltam nála.
• A szelebrésön jegyében vettem egy egész csirkét kibontva, 2x0,5l-es háztáji joghurtot és 2 dl háztáji habtejszínt, 20 dkg rókagombát, 2 padlizsánt, 40 dkg szedret, 40 dkg ribizlit, 10 dkg mandulát,10 dkg mogyorót, 60 dkg vajbabot, 2 cső kukoricát, egy csokor sárgarépát, egy csokor petrezselymet, egy fej fokhagymát, és fizettem összesen 6500 Ft-ot, amire lehet, hogy most fogjátok a fejeteket, de azt leszámítva, hogy ezeket a dolgokat nagyrészt nem is lehet a teszkóban kapni, ráadásul, ha lehet, akkor sem ilyen minőségben, mert ez mind majd meg szólalt, olyan szép volt.

*Piacra el, piacról haza, kerülőúton belvárosba nagymamámhoz (útközben ezt-azt általában be kell szerezni), hazafele némi kitérőkkel, a napi 40 km tuti megvan.

Damsel in distress

Biciklit tolva sétálni nem jó. Biciklizés helyett pláne. Este háromnegyed nyolckor Mol Bringapontot keresve meg végképp nem. A Mol Bringapont meg mitől Mol Bringapont, ha egy nyamvadt szelepátalakítója sincs országúti kerékpárhoz? Akkor az csak egy sima benzinkút, ahol lehet kulacsot meg biciklis kesztyűt kapni.

Este háromnegyed nyolc után öt perccel, lassú mobilnettel nyitva tartó óbudai kerékpárszervizt keresni kétségbeejtő. A nagy-nehezen megtalált, még tíz percig nyitva tartó műhelyhez biciklit tolva futni elképesztően frusztráló, defektgyanús kerékpáron kerekezni meg utólag drága mulatság lehet. Az elvileg még két percig nyitva tartó műhely ajtaján csöngetni, de bebocsáttatást nem nyerni, a szomszéd lépcsőn gyanúsan a műhelyhez tartozó srácok halk kuncogása közepette, hát, nem kicsit kellemetlen.

A Mozaik utcáig a defektgyanús kerékre immár fittyet hányva, lábujjhegyezve elgurulni már folyamatában is hülye ötletnek tűnik. A Mozaik utcai bringaponton a keréknyomás-ellenőrzőt már meg sem találni, hát az már sok aznapra. Dramaturgiailag tehát most az a rész következik, amikor a szomorú montázsnak vége és jön a megváltás, a kövérkés benzinkutas személyében:

- Jó estét kívánok, azt szeretném kérdezni, fel tudom-e itt fújni az országúti kerékpárom kerekét?
- Kimegyek és megnézem, vagyis, hát, igen, biztosan - mondja, és benyúl a háta mögött a szertárba és előhúz egy teljesen valódian igazi kerékpáros műhelypumpát, amivel nem sz*ros 4 barig lehet nyomni a minimum 5 barra fújandó kereket, hanem vagy 12-t is tudna, ha kéne.
- Amúgy igazából attól tartok, lehet, hogy defekt - mondom, miközben megyünk ki a búbánatos drótszamárig, ami pályafutása legelhanyagoltabb formájában van.
- Hát, igen, ez lehet, hogy defekt, meglátjuk - mondja, és neki is térdel pumpálni, a hátsót először, majd kérdi, hogy - Az elsővel minden oké?
- Hát, ennyire nem vészes...
Megnyomkodja mégis, közli, hogy - De, eléggé... - és akkor annak is nekiáll - Egyébként van defektjavító készleted?
- Nem nincsen, tervezek venni, meg megtanulni, hogyan kell használni.
- Én szívesen megtanítom, tényleg. Egyébként nagyon egyszerű.
- Igen, azt mondják, még nem próbáltam.
- Ha felveszel mondjuk facebookon, elmagyarázhatom úgy is.
- Köszi szépen. De amúgy biztosan fent van youtube-on is.
- Igen, tuti, ott minden fönt van. - közben a munkának vége, megköszönöm, kezébe nyomok egy kétszázast, ami ezek után lehet, hogy direkt sértő, de most mi a fenét tehettem, és eltekerek.

Kőkeményre pumpált kerekekkel biciklizni nagyon jó. Akkor is nagyon jó, ha a Kopi által tavaly véres verejtékkel kiimádkozott fordulatszámláló-dudor az akció során most visszaköltözött a hátsó kerekembe.

Le kéne végre mosni a bicajt (és megolajozni és a fékeket meghúzni, jaj, csak ki ne kapjak...) és elmenni a Bajnokba új kerekeket csináltatni.

Nagyonokos magyar popsztárművésznő "személyes ügyét" hallgatom a Petőfin. Épp arról beszél, hogy ő mennyire szereti a Keresem az utam címen, Ákos előadásában elhíresült számot, node nyilván nem Ákostól, Isten ments, hanem Jamie Winchestertől. Mert hogy egy szál gitár és a boldogság keresésésről szól, ami lehet nagyon egyszerű is.

Csak hát az eredeti angol, az nem erről szól. "Danned if I stay here, damned if I run away". Szakításról szól. Drága művésznő, azért szereti Jamietől a számot, mert Ákos jó szöveget írt rá magyarul?...

Vissza kéne mennem jógázni, mert

• egész nap ülök és a hazabiciklizés távolról sem elég mozgás
• két csigolyám között a derekam alsó részén elkezdett érintésre érzékeny lenni a terület és nem szeretném kivárni, mi lesz ebből
• van rajtam (február óta) két és fél kilónyi, zömében hastáji felesleg és nagyon, NAGYON zavar
• csúnya a bőröm, nem iszom eleget, nem alszom eleget
• úgyamúgy jógázni jó, az Atmában meg különösen

A millió dolláros kérdés, hogy akkor miért is halogatom az újrakezdést fél éve?

Három hét kihagyás után végre eljutottam piacra:

Sajnos hetente egynél többször nem tudok. Pedig ez a sok cucc igazából csak keddig-szerdáig lesz olyan minőségű, ami miatt érdemes volt elmenni érte a Fehérvári útig, a hét végére gumírozott sárgarépa marad meg a fagyasztóból elővett fél csirkemell...

Piac mellé kéne költözni. És hajnalban kelni.