The life changing experience

Mostanában több baráti beszélgetésben is előkerült ez a mítosz, toposz, nevezzük habitusunk szerint aminek tetszik, hogy időről-időre történhetnek az emberrel olyan dolgok (utazások, találkozások, egyéb kellemes élmények), melyek gyökeresen megváltoztatják az életét.

És nekem egyre inkább az a gyanúm, hogy ez bullsh*t. Mármint, abban a részében hiszek, hogy traumatikus élmények egy életre kisiklathatnak valakit, csak abban nem hiszek, hogy egy pozitív irányban is lehetséges. Összességében nem hiszek ebből a szempontból abban, hogy időben pontszerűnek tekinthető folyamatok végleges változásokat hozhatnak az ember pszichéjében.

Mondta Dóra, majd felidézte magában, hogy a pénteki buliban a társaság egyetlen furcsán unalmas nőnemű tagjának stabil pozíciójából indulva sikerült valamiért az ősvagány rosszlány szerepkörben találnia magát egy pillanat alatt, amikor az első ember megkérdezte, mi ez a zizegő fólia? Persze - remélem - minden csoda három napig, de ha most hosszú önvizsgálattal folytathatom a sort:
1) bár vagy negyvenszer elmondtam, hogy nem tervezem magam mutogatni és nem azért van, hogy másmilyennek nézzek ki, de akkor tulképp miért?
2) feltéve de nem megengedve, hogy valahol azért vágom, hogy mások igenis másmilyennek látnak így, mint nemígy, el tudom-e érni, hogy a környezet (időlegesen) eltérő reakciója ellenére ne üljek fel ezekre a kényelmesen sodró hullámokra, és továbbra is kitartóan - és ménkű lassan - ússzam az árral szemben az úgynevezett nehéz munkával elért személyiségfejlődés irányában?

Tulajdonképp megint csak egy festővászon vagyok, amire más festi fel a színeit, ahhoz, hogy az enyémek legyenek, még kell tenni egy s mást.

Nem tudom felvenni a vállamra a hátizsákot, és minden mozdulatom zizegő hanggal jár, továbbá nem tudom, hogyan fogok a nap közepén feltűnésmentesen eltűnni fél órára a céges zuhanyzóban, szóval minden a lehető legjobban alakul :)

Amúgy az egész baglyozás minden nem várt mértékű kellemetlenség ellenére hosszú idő óta a legjobb dolog, ami velem történt, és nem csak azért, mert végre készül. Hanem, mert most ez végre egy olyan ügy, ami nem csak nekem baromi fontos és nem csak én vagyok rápörögve. Szóval Carlos FTW

A te kulcsodat használom,
az enyém E-nél van, nem találta a sajátját,
és persze logikus,
vagy az lehetne, mégis,
így most besurranó tolvajnak érzem magam
a saját lakásom ajtaját nyitva,
égeti a kezem a kék lego kocka.

A múltkori álmom, amiben Carlos lemondta a baglyozást, meglepő módon jobban megviselt, mint a standard rossz álmaim, mára már megszokottá vált árulásokkal.

Pedig, ha őszinte vagyok, a hosszú előzmények után már az lepne meg, ha ez most tényleg, for real, összejönne. Annyira babonás vagyok már, hogy megpróbáltam rászervezni a dologra egy Tátra-túrázást is, kicsit a "ha esernyő van nálam, nem fog esni" mintájára.

Ha bármely olvasómnak van egy tűrhetően jó összeköttetése tetszőleges higher powerhez, borzasztó hálás lennék, ha szólna pár jó szót az érdekemben. Jövő héten esedékes az első felvonás, októberben a második, és ennek most sikerülnie kell...

Még mindig nem tudok mit kezdeni a vasárnapokkal.

De kimostam zsinórban 3-szor a fehér pólómat, amit múlt vasárnap összefogott a piros hátizsákom. Retrospektíve baromi ideges vagyok, hogy egész nyáron, a kedvenc ruháimmal is azt hordtam, de egyelőre azokon nem vettem észre ilyesmit. Vajon min múlott?

További probléma, hogy magát a hátizsákot is ki kéne mosni, de mosógépben nem mosható a bőr alkatrészek miatt, vegyileg nem tisztítható a gyártói utasítás szerint, és a legújabb kori fejlemények alapján komolyan elkezdtem azon aggódni, hogy bármivel próbálkozom, az összes színét ki fogja venni.

Ezen kívül jelenleg még legalább 3 monomániám fut (tudom, de váltogatok köztük), nyilvánvaló, hogy gerjesztem az agyamban a fehér zajt.

Jöhetne már a hétfő.