2020. február 2., vasárnap

Malőr

Tegnapelőtt el kellett altatni öreg kutyánkat, Malőrt.

2005-ben hoztam el az Illatos útról, kis vacak volt, pár hónapos, csupa fekete testvérei között az egyetlen világosbarna. Úgy tolta félre a többit, hogy ő kerüljön előre a rácshoz, hogy nem lehetett ott hagyni. Mikor intéztük az örökbe fogadási papírokat, mondták, hogy már van neve, Malőr. Úgy éreztük, illik rá.

Erős akarata aztán egész életében kitartott. Kezdetben, amíg még szüleimmel laktam, próbáltam úgy tartani, mint egy városi kutyát, bár a kertben lakott. Vittem sétálni a közeli parkba, de soha nem lehetett megbízhatóan behívni, egyértelműen ő volt a falkavezér. Ha pórázon vittem, szinte lobogtam utána a szélben. Minden kerítéshez odament, minden kutyát jól megugatott. Ha indultunk otthonról, le kellett ültetni a bejárat elé, úgy tett, mintha tudná, mi a dolga, de amint léptünk ki a kapun, irgalmatlan sprintbe kezdett, hogy hátha ki tud slisszolni mellettünk. Tizenöt éve nem sikerült szép nyugodtan ki-be menni a kertből, végtelen gyors mozdulatokkal kellett dolgozni, végig blokkolva a kijáratot.

Idő közben öcsém is, én is elköltöztünk otthonról, anyukám pedig igazi kutyás néni módjára elkezdte túletetni az állatot. A csupa energia kutya lelassult, nehezen mozgott, de ezt anyu nem volt hajlandó észre venni. Aztán öcsém négy éve, mikor hazaköltözött Londonból, kezébe vette a dolgokat és megreformálta az eb táplálását, és újra lett egy már őszülő, de továbbra is kölyök energiájú kutyánk, aki szaladt a madarak és macskák után, és felhúzta a közeli domb tetejére a gazdáját a póráz végén, ha utána alig kapott is levegőt. A szíve vitte mindig tovább.

Persze közben egyre többet napozott, kicsit lelassult, óvatosabbá vált, és elkezdett sántikálni, előbb kicsit, majd egyre jobban. Rosszul látott, rosszul hallott, rossz volt a szaglása, de jó volt a kedve. Anyukám egyre inkább aggódva figyelte. Egy hete már nagyon nehezen állt fel, úgyhogy elvittük a helyi állatorvoshoz, Jagicza Andráshoz, akihez pici kora óta mindig jártunk vele, jobbára csak oltatni. Régi olvasók emlékezhetnek a csillaghegyi sztárdokiról szóló bejegyzésre, Jagicza a komplett ellentéte: nincs csilivili rendelője, nem hajt végre virtuóz műtéteket, de türelemmel tud beszélni a legszörnyűbb gazdikkal is, és mindig az állat érdekeit nézi. Felírt egy erős fájdalomcsillapító tablettát, és kérte, figyeljük, használ-e, de ne felejtsük el, hogy ez a kutya jóval többet élt már, mint elvárható egy vizsla-labrador-ki-tudja-mi keveréktől, ne várjuk meg, míg fel sem bír állni.

Pénteken kaptam a kétségbeesett hívást anyutól, hogy szegény kutya már nem bír leülni, ezért egész nap csak jár körbe-körbe, pedig nagyon nehéz lehet már neki ennyit talpon. Öcsémmel mindketten azonnal indultunk ki Békásmegyerre  hogy elérjük a délutáni rendelést, mert hétvégén nincs ez az orvos. Rendesen, pórázon vittük Malőrt a rendelőhöz, negyed óra sétával, és közben azon gondolkodtam végig, hogy helyes-e, amit teszünk. Hiszen ez az állat még jön szépen, igaz, már csak kényelmes séta tempóban, időnként kicsit megbotlik, lemarad, de megy töretlen, és meg se nyikkan. Ha valaki jönne szemben az utcán, nem gondolná, hogy nem sima védőoltásra visszük.

A rendelőben rá kellett állítani a mérlegre, és az öt centis fellépés mellső lábakkal még ment neki, a hátsókkal már nem. Huszonöt kilót mértünk, fénykorában negyven volt. Az első injekció, amit ilyenkor adnak, sima altató, izomba megy. Észre sem vette. Mondta az orvos, hogy nagy fájdalmai lehetnek, ha erre már nem reagál. A második injekciót már az alvó kutyának adták be.

Jagicza azt mondja, hogy Malőrnek szép élete volt, és nem lett volna méltó, ha megvárjuk, míg nem tud maga elsétálni, ahova kell. Valószínűleg igaza van. Mai, városi emberként mégis nehéz elfogadni, hogy a halál az élet természetes része, akkor is, ha nem várjuk ki a végét.

Hazaérve szokás szerint csak résnyire nyitottuk a kaput és villámgyorsan léptünk be rajta, nehogy Malőr kiszökjön.