Bulldog ternészetemnek köszönhetően elértem, hogy a munkahelyi kollektíva mérhető százaléka így tél végére hetente járt a műjégre, és egészen pozitív volt a visszajelzés.

A bimbódzó közösségi élménynek a Műjég felháborítóan rövid szezonja ehét csütörtökön készül gátat szabni. Most lázas brainstormingban vagyok, mit kéne felvetni helyette. Olyasmi kell, ami:

• lehetőleg szabadtéri elfoglaltság
• lehetőleg van benne némi mozgás
• kooperációt igényel, vagy lehet közben beszélgetni
• rugalmas időbeosztással folytatható (6 után tudunk indulni jellemzően, kb f9-9-ig ér rá a banda)
• nem nagyon drága (alkalmanként fejenként max 1500, inkább 1000 Ft)

Minden ötlet érdekel!

Ma elvittem a kerékpárt a Bajnokba, ahol randevúm volt a fényezővel. Márminthogy munkafelvétel.

Odajött, bemutatkozott, a kézfogása olyan volt, mintha egy rongybaba a kezembe ejtette volna a kezét, de aztán egyből nekilátott felmérni a bringát, meg szimultán engem. Örült, hogy Chesini, mert hogy ez lesz élete második Chesinije, és ugye tudom, milyen ritka, meg nagyon menő, hogy ilyen szép állapotban van, és kérek-e sütit, nagyon finom (később elő is hozta, zacskóstul), meg nincs-e kedvem meginni egy kólát.

És megcsinálja 30-ért, csak el ne mondjam senkinek. Na, itt jön be az, hogy én aztán az a fajta látens feminista vagyok, aki azért irtó következetesen az ilyen jellegű megkülönböztetést sem viseli túl jól. Ilyenkor mi van? Már túl azon, hogy mondtam neki, hogy annyiért vállalja, amennyiért megéri neki, nekem az a fontos, hogy szép és jó legyen, ő ebből él, ez így tiszta. Szóvalhogy, ha megcsinálja 30-ért, és aztán legközelebb sem megyek el vele kólázni, akkor egy utolsó ribanc vagyok? Vagy ez hogy működik?

Heti emberi kapcsolatok poszt. Elvárásokról.

Miért fontos számunkra, hogy a barátaink mintaszerű, példás életet éljenek? Miért fontos az, hogy aki nekünk számít, az úgy éljen, ahogy szerintünk helyes? Kell-e lazítanom a barátságomat azzal, akiről megtudom, hogy őszintétlen volt valaki mással? Ha igen, élhető és helyes út-e szociális életünket a világban fellelhető maroknyi igaz emberre korlátozni?

Kérdés: kezdenél-e elvált emberrel? Válasz: soha. Megfontolandó: a saját nagyapád az volt. Kérdés: tudnál-e bízni valakiben, aki hűtlen volt? Válasz: soha. Megfontolandó: ha őszinte vagy magaddal, volt, hogy neked sem sokon múlt, és tudjuk, hogy nem a tett számít ebben a kérdésben. Kérdés: adnál-e olyannak, aki nem ad neked? Válasz: soha. Megfontolandó: amint az ellenszolgáltatás faktor a döntésben, már nem teljesen tiszta, ki ad, ki kap.

A heti tapasztalatom az, hogy bárkiről lehet olyan valóságnak megfelelő leírást adni, ami a lehető legrosszabb színben tünteti fel. Vajon, aki ilyen szemüvegen át lát másokat, az mit vesz ki ebből saját maga? Hogy neki is lehet? Vagy hogy ő az egyetlen igaz ember a földön?

Én nem szeretnék ez az ember lenni.

Péntek este MOME-s építész fimlkubba mentünk egy kollégámmal. Jacques Tati: Playtime.

Számomra érkezéskor derült ki, hogy ez nem hivatalos és szervezett egyetemi rendezvény, hanem konkrétan házibuli. Ilyen vedd le a cipőt a bejáratnál szinten. 7-re volt kiírva az event, f8-ra érkezett meg a jelentkezők zöme, a többit várva teljesen előre be nem jelentett módon a társaság pár tagja elmesélte, milyen pályaműveket nyújtottak be* egy építészeti tervpályázatra. A többiek érdeklődve hallgatták. Közben egyik lány a másiknak megjegyezte, hogy most is van valami kilátós pályázat, és hogy a nemtomkiék mekkora lúzerek, hogy öten dolgoznak rajta napok óta, ők bezzeg egy nap alatt letolták az egészet hárman. Na, ezen a valami kilátós pályázaton dolgozik az egyik legtehetségesebb kollégám két barátjával vagy két hete. Szóval itt, az előadások környékén jöttem rá, hogy semmi, de semmi közös témám nincs az egybegyűltekkel, teljesen más műsort néztünk eddig építészet címén. Ja, és az elején szedtek egyszeri tagdíjat a kis filmklubjukba, az esemény kiírása szerint ropira, üdítőre, de itt aztán kiderült, se ropi, se üdítő, bocsika, de meg akarjuk venni a projektort, úgyhogy inkább arra. Rendeljünk pizzát?

Aztán jobb híján 8 körül belekezdtünk végre a filmbe, és még csak a főcím ment, már elkezdtek az okosok fennhangon degradáló, humorosnak szánt megjegyzéseket bedobni, illetve a még meg nem érkezettekkel hangos telefonbeszélgetéseket folytatni, hogy hol merre kéne kanyarodni és melyik ház és melyik ajtó. Közben a film meg egészen zseniálisnak tűnt volna, de nem lehetett belemerülni, rosszabb volt, mintha egy csapat óvodással ültem volna neki. Erős ingert éreztem, hogy szóvá tegyem az egyre növekvő rosszallásom, de nem mertem, mert a kollégám, aki hozott, ismerte ezeket az embereket, és féltem, őt is megbántom. Csendben duzzogtam és öregnek és barátságtalannak éreztem magam.

A film végén aztán fél szó nem esett róla, hogy mit láttunk, vagy mit kellett volna látni, hanem egyből megvitatták, mit nézzünk jövő héten. Nem foglaltunk állást, hanem szépen elszivárogtunk. A metróba lefelé végül jól kimorogtuk magunkat, hogy ez mennyire tipikusan képmutató dolog volt, elejétől a végéig, egy össznépi performansz, hogy mi építészek vagyunk, és ezért építészfilmeket nézünk jól, bibi, holott annyira nem érdekli őket az építészet, sem semmi igazából saját zsenialitásukon túl, hogy az már direkt szomorú.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy öcsém művészhaverjai sem levitálnak ilyen távolságban a földtől, mint ez a banda, és mégis, egy egyszerű különbözeti vizsgával egy ilyen képzés után ugyanazt a tervezői jogosultságot lehet kapni a MOME-n, mint a BME-n. És ez hogy nem zavar senkit?

*Szellemváros Norvégiában, bányarobbanás okán néptelenedett el, csinálj vele valamit. Válaszaik:
a) dózeroljunk le minden házat, építsünk a helyükre vastagfalú betonkockákat, hogy legyen hova menekülni egy atomkatasztrófa-altípusú apokalipszis esetén
b) rakjunk a város köré 100 m oszlopmagasságú libegőrendszert, ahol a kedves nézelődők a látványt a fülkék ablakára high-tech mód kivetített infografikákkal kiegészítve élvezhetik és süllyedhetnek mély depresszióba a végeredmény képe és a kiírt háttértörténet segítségével
c) minden évben robbantsuk újra fel a bányát, csináljunk az egészből visszatérő eventet

Lassan egy éve tervezgetem, hogy teljesen felújíttatom a kerékpárt, többek között csodaszépre fényeztetem milliomokért.

Megütközéssel tapasztaltam, hogy bárkinek mesélek erről, élből azt regálja, hogy ne csináld, mert el fogják lopni. És persze, tényleg, egy kerékpárt nem nehéz ellopni, és a szép kerékpárt többeknek jut eszébe, de na. Komolyan azt gondoljuk, hogy nem érdemes olyasmit birtokolni, ami másoknak is kellhet? Az élet hány területére érvényes vajon ez a törvény?

Egy ideális héten

• kedden megyünk a kollégákkal korcsolyázni
• kedden és csütörtökön eljutok jógára (ugye kezdjük érteni, hogy lesznek itt gondok...)
• szombaton értelmes időben kiérek a piacra
• szombat délután szocializálódom
• meg péntek este is, vagy megyek koncertre, vagy valami
• eljutok péksüteményért majdnem minden este normális helyre (Lidl), hogy másnapra tudjak csinálni szendvicset
• esténként főzök, és nem égetem oda, és ehető is lesz
• minden nap olvasok legalább 20 oldalt
• vasárnap _pihenek_

Tehát egy ideális héten nem volna szabad érdemben túlórázni, és biztos, hogy egyik nap sem takarítok még úgy sem.

Fogalmam sincsen, hogyan fog beleférni az életembe az épületszigetelő szakmérnöki képzés, és eléggé biztos vagyok benne, hogy nem is szeretném kipróbálni, hogy sehogy, főleg ennyi pénzért nem, de csak hatévente indul kb, és hat év múlva én már ennél is öregebb leszek. (Mondjuk tök jó lenne, ha épp akkor lennék otthon az ennedik gyerekkel és pont sokkal jobban beleférne az életembe a tanulás, mint most, de ehhez a forgatókönyvhöz hiányzik pár biztosíték, hogy mást ne említsek, hogy például továbbra is legalább hatévente indítsanak egy ilyen képzést.)

A legrosszabb, hogy nem is tudom, számít-e valamit a szakmérnöki. Eddig sem a szakértelem hiánya akadályozott a világhódításban. Alapvetően a szakértelem és a dolgok tudása eddig még semmiben sem segített. (Igen, pesszimista peridódusomat élem, igen, nekem van olyanom is.)

A héten felfedeztem magamban a hajlamot a morális relativizmusra.

Az utóbbi hónapokban végigkövettem totális kívülállóként egy emberi konfliktust, a konfliktus egyik résztvevőjét figyelve. Ebből levontam az eléggé evidens konzekvenciákat az illető jellemére nézvést. Ezek a következtetések tényeken alapultak és elfogulatlannak tekinthetők. Aztán úgy hozta az élet, hogy a konfliktus másik résztvevőjéről is többet tudtam meg, és ez a plusz információ, nagy riadalmamra, elkezdte módosítani az "ítéletemet" az első résztvevőről.

Namost, tisztában vagyok vele, hogy amit írok, nagyon rosszul hangzik. Nem megijedni kéne a kép formálódásától ugyebár, hanem vállon veregetni magam, hogy képes vagyok a véleményemen módosítani további információ fényében, meg hát mindig kettőt hallgat meg a bíró, hol itt gond? Hát, valahol ott, hogy szeretnék továbbra is hinni abban, hogy egy gaztetten nem javít, ha gonosz ember ellen hajtották végre, hogy becsapni azt sem szabad, aki becsapott bennünket, hogy az emberi cselekedeteknek kell legyen kontextus nélküli értéke.

Félek, hogy ez a fekete-fehérből szürkeárnyalatba való haladás részemről abszolút nem fejlődés, hanem megtörés, a korral jár, mint az ősz hajszálak és az egyre rosszabb természet.

Tegnap B-vel szerveztünk magunknak egy meglepetés bulit, ha jól értem az értendőket.

Picit elgondolkodtam rajta, hogy tán nem véletlen megint ott voltam, és ha már ott voltam, akkor kiterjedt rám is a figyelem? Sokat javítana az önbecsülésemen, ha tudnék benne hinni*, hogy á, nem is, a közönség is így szervezte volna, szóval most erre gyúrok, aztán ha a gyanúm mégis igaz volt, hát így járt a világ. Egyébként annyira kínosan ügyelek arra, hogy ne hívassam meg magam helyekre, hogy már lehet, hogy a túlvégen jövök ki és ez önmagában agresszív ráutaló magatartás, de ez másvalakik problémája, nem? (Nem.)

Amúgy a bagoly** mellé kaptam pár gyomorszájra ható megjegyést is, úgyismint "fura vagy Dóri, nem is kicsit!" (ez az enyhébbek közül való volt), ugyanakkor meg az én hibám az egész, miért várom meg, míg mások őszintére isszák magukat, amikor én viszont nem iszom magamat feledékenyre ezalatt?

*Közben többen megerősítették (nem rákérdezésre), hogy eredetileg is így volt tervezve, szóval most Fülesnek érzem magam a Micimackóból, de remélem, nem irritálom annyira az olvasókat :) Plusz nyilván meg vagyok hatva!

**