Ja, és szürreális beszélgetés ma délután a munkahelyi teakonyhában, köztem, és a nevét-sem-tudom emeleten dolgozó ürge között (változatlan formában, teljes terjedelmében közölve):

- Te sportolsz valamit?
- Nem jellemző...
- Akkor biztos sportoltál.
- Az sem különösebben.
- Akkor baromi jó a genetikád.
- Biciklivel járok munkába, de azt sportnak azért nem nevezném.
- Jaj, dehogynem, akkor biztos erről van szó.

Hallgatni arany...

Jó, hogy vége a hatvanas éveknekés nemjönújra eeeel

Szóval van nekem egy nagymamám, aki csekély fél évet töltöt a berlin spandau-i velnesszlétesítményben '44-45-ben, ami nem épp olyasmi, amit bárkinek ajánlanék, ugyanakkor a dolog hosszútávú folyományaként, a későn ébredt német lelkiismeret lehetővé tette, hogy nekem most mégiscsak legyen irtó flancos lovaglócsizmám, sőt, féligmeddig-télikabátom is (az nincs a képen, mert tájidegen) - meg a szüleim befoltozhassák a tetőt és lecserélhessék a nagyonhasznált autót egy kicsit kevésbé használtra.

Igazából tökjó lenne, ha magamnak tudnék csizmát venni így 28 évesen, arról nem is beszélve, hogy ha a szüleim maguknak vehetnének autót, urambocsá' újat, de összességében mégis baromi boldog vagyok a dolgok alakulásával. A nagymamámról nem is beszélve (akinek van saját különbejáratú nagymamája, tudja, hogy ilyenkor ők jobban örülnek). Szóval a sztorit összes történelmi vonzataival együtt vizsgálva a receptet nem ajánlom kipróbálásra, de mindenkinek azt kívánom, hogy 93 éves korában érezhesse magát annyra hasznosnak és fontosnak a családja számára, mint az én nagymamám - nem igazából a csizma miatt, de értitek...

Most már nyomatékosan állítom, hogy csináljon otthon növényi tejet, akinek két anyja van...

A birsalmasajt ügyében egyelőre nem vagyok ilyen kategorikus, bár ma a második nekifutás keretein belül többször pofán köpött a kis szemét.

minden. szava. arany.

Ebédnél a héber nyelv és Izrael felé terelődött a társalgás, és egyik kedves kolléganőm megjegyezte, hogy ugyan erősen patriarchális társadalom, de a nők egyenjogúak. Erre megállt a kezemben a villa a levegőben, és kibukott gondolkodás nélkül, hoy szerintem a kettő elvileg zárja ki egymást. Szegény lánynak erősen elkerekedett a szeme, és elkezdte magyarázni, hogy ő eléggé elkötelezetten hisz a nemek egyenjogúságában, de hogy szerinte az mondjuk normális, ha a férfiaknak alapvetően nagyobb tekintélye van. Amire, megintcsak nem nagyon átgondolva megint jól megmondtam, miszerint is, amennyiben az összes ember egy részhalmazának produktum nélkül nagyobb tisztelet/figyelem/akármi jár, azt én semmilyen formátumban nem tudom megemészteni. (Sose gondoltam ezt még így végig, de mondat közben rájöttem, hogy így látom.) Na erre elkezdett rajtam erősen kuncogni a társaságban ülő mindenki más, majd egy fiú megjegyezte, hogy a nőknek is járnak ilyen produktum nélküli előnyök, az miért nem zavar? Mondtam, hogy nyugalom, az is zavar. Erre ő, hogy de statisztikailag a nemek másban jók emésszem ezt meg. Mondom, nyilván így van, de én nem vagyok statisztika, senki sem statisztika, miért kell egy nőnek nagyobb erőfeszítést tenni, hogy elismerják, mint mérnököt*, miért kell egy férfinak folyamatosan pedofil-vádakkal küzdeni, ha óvóbácsinak megy? Erre közbeszúrta az eredeti beszélgetőtársam, hogy hát például Svédországban tök normális dolog egy óvóbácsi. Na erre epésen megjegyeztem, hogy nyilván, és az is tök kézenfekvő, hogy miért...

Erről már többször írtam itt, hogy nekem mi bajom van a feminizmus általánosan gyakorolt érdekérvényesítő eszközeivel, és továbbra is tartom, hogy az erőszakos hozzáállás és a farkaskiáltás, a többséggel szembeni zsigerileg, (önvédelemből kiinduló, de lényegében) támadó magatartás még egy elnyomott(nak mondott) embercsoportot sem tett szimpatikussá a társadalom számára, de basszus, 140-es IQ fölötti társaságban már megint miért én vagyok a témában a szélsőséges jogvédő HP?

*Erre a fiú visszavágott, hogy ha jelentkezik állásinterjúra egy krokodil műszaki rajzolónak, szerintem nem tök evidens, hogy nem biztos, hogy élből komolyan veszik az interjún? Hát, basszus, nem, nem tök evidens. Hasznos evolúciós skill az előítélet, de kikérem magamnak, hogy száz méter hátrányból kell fussam mindig a négyszázat, csak mert kissé krokodilformájú vagyok a műszaki értelmiségi munkaerőpiacon.

Összefüggéstelenül

Másfél hete főztem birsalma sajtot, nem túl nagy formákba kiöntöttem, nagyjából megszilárdult, de továbbra is fényes-ragacsos volt a felülete, mára megpenészedett. Mit szúrtam el?

Amúgy holnap munkanap van, de úgy döntöttem, kiveszek szabaadságot, úgyis annyi van még, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Csak épp egyrészt határidő van, másrészt meg kb mindenki más bemegy, így a dolog nem olyan jóleső. Nem tudom, engem ez zavar. Amikor az iskolában szünet volt, minden gyerek pihent, senki nem maradt le semmiről. amikor a munkahelyről szabadságot vesz ki az ember, borítékolhatóan kimarad egy csomó mindenből, és visszatérve nyakába szakad a slamasztika.

Ma jött egy nagyonbrit tanár felmérni a munkahelyi kollektíva angoltudás-szintjét, egyelőre egyesével szóban, de házi feladatot is kaptunk. Óriási meglepetésemre második legjobban szerepeltem, pedig van olyan a csapatban, akinek amerikai a felesége és otthon angolul beszélnek, meg másik, aki évekig élt Amerikában. Mindegy, komplexebben vizsgálta a tanár az ügyet, megvoltak a pontozási szempontjai. Ami viszont őrülten meglepett, hogy az egyik dolog, amire nem maximális pontszámot kaptam, az az, hogy hány igeidőt használok beszéd közben (ezen vérzett el leglátványosabban az Amerikában tanult srác amúgy). 5 és 6 között, aminél még van feljebb. Namost, bocsánat, de nem fogtam/tuk fel komoly vizsgaszituációnak a dolgot, ha marhára mórikálni akartam volna magam, megeresztettem volna pár nyakatekert passzív szerkezetet meg future perfect continuoust, nem arról van szó, hogy nem tudom használni, de őszintén, rendes ember beszél így vizsgán kívül?... Ezek után nem tudom, mit kezdjek az esszéfeladattal a háziban, rázzam a rongyot? "My aim, concerning the exact direction in which I intend to improve my command of the English language would be to completely abolish any remaining linguistic obstacle which, as of now, may prevent me from expressing myself with the exact same ease and precision as I am allegedly capable of, speaking my mothertongue." Anyátok... Ja, a use of polysyllabic wordsre azért maxpontot kaptam, hiába, angolul is idegtépően okoskodom.

Az előző panaszáradat vérszegény ellensúlyozására megjegyzem, hogy a kiskörúton száz méterenként kihelyeztek 2-2 biciklitároló fémszereléket, és ez olyan szinten hiánypótló esemény, hogy örömömben ma este mégis elmentem jógázni, pedig nem éreztem rá semmi erőt.

Azt hiszem, kezdek elfáradni, nem elsősorban fizikailag.
Múlt szombaton kirándulni voltunk, és találtunk-gyűjtöttünk egy rahedli szelídgesztenyét, amit végül én hoztam haza, pedg talán én gyűjtöttem a legkevesebbet. Legalább egy kiló volt*. Hét közepén nekiálltam kisütni, és ahogy vágtam be a nyers gesztenyéket, felötlött bennem, hogy ez baromi kemény és csúszós, és már kétszer vágtam meg a kezem igen csúnyán a késsel, és aztán nem bírtam nem gondolni arra minden egyes szem gesztenyénél, hogy ha megcsúszik a kés, akkor megint bele fog állni a kezembe, és borzasztó rossz helyen. A felénél majdnem abbahagytam a gesztenyeszabdalást. Hasonlóképp, a múltkori biciklis zakózás és két kolléga hülye-figyelmetlen gyalogosok és autósok (átszaladnak a piroson, körbenézés nélkül nyitják a vezető oldali ajtót...) miatt elszenvedett eheti kalandjai után tegnap este a Kodály köröndnél a kanyarban pirosnál álló autó mellett készültem elhajtani, és az anyósülésen ülő úgy döntött, ő most kipattan, hát, épphogy el tudtam ugrani az útjából, és azóta azzal "szórakoztatom" magam, hogy tekerek az Andrássyn a járdával párhuzamosan parkoló autók mellett szorosan vezetett nyitott biciklis sávban, és vizionálom minden egyes autónál, ahogy nyitja a vezető az ajtót rajtaütésszerűen, és ha elég gyorsan megyek, akkor szerintem nem visszapattanok róla, hanem átszaltózom az ajtón, a francba is. Szóval emiatt egyre messzebb hajtok a parkoló autóktól, ami másra sem jó, mint a balról centiző, jobbra kanyarodó bevágó seggfejek menetszelében menetrendszerűen meglibbenni.

Péntek este igen érdekes irányt vett egy beszélgetés. Elhangzott egy igaznak tűnő állítás, miszerint az embert (a férfit?) 20 körül a szex mozgatja, 30 körül a pénz, 40 körül a befolyás szerzése*. (Ekkor jöttem rá, hogy elég nagy szarban vagyok, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)

Közben a pénteki beszélgetés másik ága elindult abba az irányba, hogy vajon kell-e, hogy az embernek legyen valami végső célja, ami felé fejlődik. Értelmesebb-e az az élet, ahol valaki megtalálja, mi érdekli, aztán azon dolgozik a tökéletesség (és elismertség) felé, mint egy olyan verzió, ahol valakinek van egy egyetemes tehetsége** (a tehetségnek ritkán van konkrét iránya amúgy, általában alaktalan massza, bármivé alakítható energia), amit élete különböző periódusaiban különböző dolgokra fordít, és vált, mielőtt érdeklődését veszítené vagy belefásulna. Én abban látom a problémát, hogy úgy tűnik, választani kell, hogy az ember jó akar lenni abban, amit csinál, képes akar lenni olyasmire, amire kevesen, vagy sok mindennel akar foglalkozni az életben, tűrhető szinten. (Vajon ezt a bennem élő középszerű és lusta ember mondatja velem, akinek a jó kifogás majdnem felér a cselekvéssel?...)

*F1 sikeresnek mondható vállalkozó, momentán napi 16-18 órákat dolgozik, szerzi a kapcsolatokat, göngyölíti az ügyeket, ezer felé szakad. Azt mesélte róla az egyik kolléga, hogy persze nem így képzeli egész életét, tíz éven belül már csak golfozgatni szeretne a nagy fejesekkel, és hát, igen, az már valami lenne. Én meg csak néztem, hogy tényleg? Egyik verzió rosszabbul hangzik, mint a másik, és emberek ezt becsülik, meg ezt irigylik. Azt a részét én is becsülöm, hogy valaki hihetetlen energiákat fordít a célja elérésére, de célnak én valami "jobbat" képzelnék (és az árat is másként mérlegelném).

**Sok szomorú példát látva bátran ki merem jelenteni, hogy az égvilágon semmi értéket nem képvisel, ha valaki tehetséges. Vagy szép. Vagy okos. Ezek ki nem érdemelt helyzeti előnyök, és kiválóan lehet mellettük vastagon értéktelen életet élni. Ugyanakkor szerintem kötelezni sem kötelezheti az embert az ilyen nem választott genetikai adottság, ez szintén hibás elvárás, amit a társadalom támasztani bír az egyes emberrel szemben,

Múlt hét óta tervezem, hogy majd mától újra rendes ember leszek és járok jógázni. Egész nap azon voltam, hogy végezzek elég munkával ahhoz, hogy lelkifurdalás nélkül tudjak elindulni 6-kor. Ehhez képest egész nap egy részproblémát hegesztettem, és egy irreleváns részletet készítettem elő, utóbbit azért, hogy legyen mit kiadnom a nekem segíteni kiutalt kollégának. Végül érdem nélkül mégis elindultam 6-kor, beestem a stúdióba, ahol kiderült, hogy az órára már nem férnek be többen, be kellett volna jelentkezni. Búbánatosan hazaindultam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a budai stúdió felé vettem az irányt, ahol fél órával később kezdődött egy óra, amit ugyan nem szeretek annyira, de jó tanár tartja. Persze leginkább az vezérelt, hogy holnap ne kelljen bénán azt mondani, hogy a nagy semmiért indultam el "korán". Szóval tekertem ezerrel a Bajcsyn, amikor egy busz elkezdett nem figyelembe venni. Nagy nehezen kikeveredtem a bűvköréből, és ekkor a fejem fölött pirosra váltott a lámpa. Nem mertem erőset fékezni, inkább rágyorsítottam. És akkor a zebrán az éretlen zöldben nekiindultak a gyalogosok, sauté, aszfalthiba, bicikli megáll, én meg a szó szoros értelmében pofára estem. Felálltam, összevakartam a biciklit, kitoltam a járdára, mellé kuporodtam, közben sűrűn elnézést kérve az egybegyűltektől. Aggódtak, sopánkodtak, vérzik-e (nem), jól vagyok-e (igen), kell-e valami (ha lehet, semmi). Aztán az egyik nő kéri a nevem, telefonszámom, mire visszakérdezek, hogy no, azt meg mire is. "Hát, először is, nekem jöttél (really?!...), de meg azért is, hogy holnap felhívjalak, minden oké-e, mert ebből nagy baj is lehet." Feladom, megadok mindent, aztán elsomfordálok. Hazafelé még veszek egy halom sz*rt a Lidlben, gondolván, ha már nem jógáztam, akkor helyette teleeszem magam egy halom szeméttel, logikus.

Hát, azóta kiderült, hogy fáj rágni, a holnapi ebédet elsóztam, a röszti szétesett, és véletlen letalpaltam az annalighttal csereberélt papír állólámpát és kiszakadt.

Holnap minimum nyernem kell a lottón, hogy az univerzum nullszaldóra kihozza a sztorit.

Valaki olvas a munkahelyemről, és nem tudom, ki az...

Elgondolkodtam, hogy mennyire kompromittáltam magam a múltbéli posztokkal, és arra jutottam, hogy a való életbeli megnyilvánulásaim jóval kínosabbak*. Azzal együtt nem mondhatom, hogy nem nyugtalanít a dolog.

*Jött egy új fiú csütörtökön (illetve kettő, de az egyikről szól a sztori), és ma estefelé átjött a térfelünkre (kb 20 méter és két részleges térelválasztó távolságából), és épp valaki tett egy vicces megjegyzést, felnevettem, és erre az új fiú megjegyezte, hogy "á, szóval a tiéd ez a nevetés! hallatszik tőlünk is". Oké.

Ha lenne végtelen időm

• végignézném az összes Crash Course videót minden témában, annyiszor, míg meg nem értem
• naponta legalább egy órát töltenék olvasással
• legalább heti 3-szor járnék jógázni, és lehet, hogy más edzésre is
• lakkoznám a körmöm
• legalább a fióknak megírnám tisszességesen azt a novellakezdeményt
• minden héten takarítanék itthon...
• befőznék, hogy egész tére kitartson
• lenne kutyám, akit legalább olyan jól megnevelnék, mint öcsém a sajátját

Ha lenne végtelen pénzem

• vennék új asztali gépet
• és új laptopot
• és lakást az Allee környékén, szép világosat
• és a lakásba egyedi beton padlólapot
• és teleraknám a lakást növényekkel, szépekkel
• borzasztó sokat utaznék, és néha vinném magammal anyukámat is, mert hiába béna dolog, de ő is nagyon szeret utazni, és nem tud

Azt hiszem, az idő fontosabb volna...