A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. 

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. 

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. 

Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra. 

Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. 

Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. 

A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! 

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. 

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.

/Karinthy Frigyes - Szeretem az állatot/

Az előző részek tartalmából

Második napja betegszabadságon vagyok, agymunkára nem nagyon vagyok képes, de ha már így alakult, elmesélnék valamit, és aztán _lehetséges_ hogy fogok több, mint havonta erre járni, de ígérni már egy ideje nem merek semmit.

Szóval 30 éves lettem és olyan születésnapot kaptam, amilyet álmodni sem mertem, elképzelni sem tudtam volna.

Kezdődött ott, hogy a családi, szűk körű ünneplésre a szüleim a legnagyobb titokban hazacsempészték az öcsémet, másfél napra, csak nekem, ajándékba. Mielőtt indultam volna a vacsorára, itthon szomorkodtam P*-nek, hogy én tényleg nagyon imádom a szüleimet, de nem igazán ünneplés az, amin sem az öcsém, sem a nagyim (aki 94 éves és már nem vállalkozik olyan kalandokra, hogy lemenjen lifttel a háza földszintjén üzemelő étterembe) nem vesz részt. És akkor odaértem és a Művészúr nyit ajtót. Percekig nem tudtam magamhoz térni.

Aztán hétfőn, a napján pedig elvitt sétálni A., a Kanadában posztdoktor, matematikusok gyöngye, baglyos pulcsi kreáló, inkognitóban tevékenykedő pszeudo-indiai hercegnő, keresztbe-kasul sétáltuk a várost, hogy aztán megérkezzem a szabotázsoktól hányattatott sorsú** meglepetés bulimba. Ahol egy órán keresztül hárman ültünk, K., egy számomra addig ismeretlen leányzó és én. És amúgy elég jót beszélgettünk, de szóval a társaság zöme lassan érkezett és hamar távozott, én pedig szégyelltem magam össze meg vissza, hogy átszerveztettem egy bulit az utolsó pillanatban, hétfőre, milyen ember vagyok már.

Aztán lassan eltelt a hét, és akkor jött a péntek, és romantikus vacsora, és haza, és saját gyártású zenélő dobozban diavetítő, és hozzá a legalább 25 éve nem látott Telhetetlen méhecske című mese, tudjátok, amikor fogalmam sincs, mi lesz a következő képkocka, és amikor meglátom, mindenre emlékszem, és újra ötéves vagyok. Csodálatosan gyönyörű, melengető érzés, elhihetitek.

Másnap délután folytatódott az általános K. Dóra napok, spontán kívánságműsor formájában.

- Mihez volna kedved?

- Jó volna mozogni valamit a szabadban. Mondjuk korcsolyázni. Vagy sétálni.

- A korcsolyázást még kihagynám, de sétálni mehetünk.

- Aztán elmehetnénk moziba.

- Igen! Mi érdekelne?

- Mondjuk a Dán lány?

- Jó! Nézzük meg, hol, mikor játsszák. 22h Allee?

- Szuper!

- Előtte volna kedved beülni valahova? Kakas? Vagy Szatyor?

- Legyen a Szatyor! Azt nagyon szeretem!

- Rendben

És akkor séta, Gellért-hegy, naplemente, város éjszakai fényei, haza, először guacamole-készítés céljából, de végül csak röviden, hogy még legyen időnk inni egy forró csokit a Szatyorban, és akkor Szatyor. Belépünk, elindulok felfele a galériára, mert az sokkal hangulatosabb, felérek a lépcső tetejére, keresem a szememmel, hol van üres asztal, sehol nem látok, P. megfordít, megölelgetem, még mindig semmi nem tűnik fel, és akkor mondja, hogy amúgy ide jöttünk. És akkor veszem észre, hogy az előttünk levő 20 fős asztalnál ott ülnek a számomra legkedvesebb emberek. És lufik és mosolygás és szeretet. Vagy fél óra volt, míg valamennyire magamhoz tértem a meglepetésből, hogy lett még egy bulim, egy igazi igazi, és tényleg, aki tudott, eljött, és aki nem tudott, tőlük kaptam egy elképesztően kedves videóüzenetet, és A. még skype-on is bejelentkezett, és volt egy anyagában baglyos és egy szuperaranyos marcipánbagollyal díszített torta, és kaptam nagyonnagyon nekem való könyveket, és a végén még elmentünk táncolni a csak nekem válogatott zenékre (30Y, Kispál, Kiscsillag, Hiperkarma...), roptuk hajnalig, és én még sosem táncoltam szórakozóhelyen, és tényleg, annyi öröm és annyi boldogság volt, hogy a szám széle odaragadt a fülemhez és komoly izomlázam lett tőle.

Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ekkora szeretetet, de végtelenül hálás vagyok a sorsnak hogy részem lehetett ebben.

Köszönöm.

*a kis herceg, ha valaki még emlékszik

**Merthogy történt, hogy jóbarátom, K. rámírt, hogy másik jóbarátom, L. elhívta a születésnapi bulimba, de hogy én szeretném-e, hogy menjen, és mondtam, hogy igen, persze, de a buliról nem tudtam, és akkor ő sűrű elnézéskérések közepette gyorsan elköszönt, én pedig elkezdtem ezerrel kattogni azon, hogy L. vajon úgy szervezi-e ezt a bulit, hogy egyeztetett P-vel, ugyanis P. pedig már több, mint egy hónapja megkért, hogy a következő hétvégét hagyjam szabadon, és akkor hosszas vívódás után megkérdeztem P-t, hogy koordinálva vannak-e az ügyek, amire mondta, hogy ő L-lel hónapok óta nem beszélt, és hogy kérdezzem meg őt, és akkor megkérdeztem, és akkor az lett, hogy szentségelés és akkor legyek hétfőn ittésitt.