Az van velem, hogy teljes szívemből, minden idegszálammal, az utolsó porcikámig szeretnék valamit, ami valószínűleg nem lehetséges. És valószínűleg azért nem lehetséges, mert én nem vagyok elég hozzá.

Ha lenne egy egyetemes minősítő bizottság, aki kiállítaná nekem a hivatalos iratot, hogy kedves Dóra, sajnálattal közöljük, hogy vágyad elérhetetlen, mert műszakilag nem vagy megfelelő, akkor ripityomra törne a szívem, de legalább tudnám, hogy nem sikerülhetett, kell találni másik, elérhető célt, meg kell hozni a kompromisszumot, meg kell békélni azzal, hogy ehhez nem voltam elég jó.

De nincs ilyen egyetemes minősítő bizottság, így minden egyes kudarc, minden olyan értelmű jelzés után, hogy Dóra, te ehhez bizony igen kevés vagy, az elképesztő fájdalom mellé, hogy nem sikerült, ott a kétely, hogy vajon tényleg csak ennyire vagyok-e képes, vajon mit kéne máshogy, hogy sikerüljön, vajon van-e kiaknázatlan tartalék, rejtett erőforrás, szakkönyv, varázsmágia, bármi. És _nem_ _tudom_  _elengedni_. Nem tudom azt érezni, hogy nem vagyok képes rá, amíg effektív még vannak életfunkcióim.

Hogy egy érzés valódi-e, az nem rokonértelmű kérdés azzal, hogy az érzés kiváltójaként érzékelt ok valóban az ok-e.

Egyetlen igazság van. Senki sem látja teljes egészében, teljes tisztasággal. De van különbség abban, kinek mennyire és milyen irányban torzít a szemüvege.

Visszatérő mesebeli motívum a toronyba zárt királylány, aki kezének elnyeréséért ezer veszélyen, hétfejű sárkányokon át kell küzdenie magát a legkisebb királyfinak. Az ilyen tanulságos történetek gyakori hallgatása megtaníttatja a gyerekekkel azt, hogy az igazán fontos dolgokért körmükszakadtáig érdemes küzdeni.

Csak az nem nyilvánvaló, hogy egyedüli alkalmas házastárs az, aki képes sárkányt ölni, de még csak az sem, hogy a sárkányölésre is képes jelölt a legjobb választás.

Érdemes-e olyan próbák elé állítani másokat, amik nem a számunkra kedves kvalitásokra szűrnek?

Múlt vasárnap nem tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy nekiálltam kitakarítani a lakást, úgy istenigazából. Szortírozással, rendrakással, ablakmosással. Nem értem a végére. Óriási kontraszt van azon részek között, ahol már jártam és ahol még nem.

Ma azzal a gondolattal indultam haza, hogy befejezem a küldetést, és, mint valami felelős, felnőtt ember, egy igazi anyukám lánya, tiszta lakással várom a húsvétot.

Addig jutottam, hogy beraktam egy főzőmosást.

Most meg várom, hogy végre lejárjon, kiteregethessem és mehessek aludni. Fáradt vagyok. És rendetlen.

A napi mottó - kaptam, még nem tudom, hányadán állok vele - így szól: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Oké, ma sikerült megnyerni a "két pici gyerekkel (2+és 0,67 évesek) a városban rekedtünk lemerült telefonnal, gyermekek apja ismeretlen ideig ismeretlen helyen az autóval és szintén lemerült telefonnal" című alaphelyzetet, ami, lássuk be, nehezebb, mint bármi a saját praxisomban, de azért, na, nekem rátermett barátaim vannak, de a dolog nem elég ragadós.

Mindenesetre tehetetlennek lenni nem jó, úgyhogy abba kéne hagynom, igaz?

Ma kedvenc Sándorunk csak úgy mellékesen bejelentette, hogy holnap zh-t írunk. A hangosabbak persze egyből rákezdtek, hogy ez hogy, tán kéne hagyni felkészülési időt, mi ez a stílus? Erre ő, hogy röpzh-t akármikor írathat. Ja, persze, röpzh, a szó sem létezik, röpdolgozat meg általános iskolában van. Erre megkaptuk a sommás ítéletet: pont úgy nem tanulunk, mint az általános iskolások, a tudásunk a másodéves hallgatók szintjét sem éri el, itt nem lehet szakmérnöki színvonalról beszélni.

Kösszépen. Úgyhogy lemondtam a mai nördös programot, hogy én akkor tanulok, és persze nem megy, és lefekszem a francba aludni, legyen már vége ennek a napnak, ennek a hétnek, elég.

Majd holnap korán kelek és megtanulok mindent. (Legalább picit elhinném...)

Ma fölhívott az öcsém, hogy tanácsot kérjen egy nagyon nehéz magánéleti szituációban. És adtam neki, álltam a villamoson és ilyeneket mondtam, hogy légy őszinte, gondold előbb jól végig, te mit szeretnél, és utána a legnagyobb tapintattal de nagyon határozottan és lehetőleg egyszerűen mondd el. És sajnos akármennyire is konzekvens vagy és akármennyire is világos, hogy jól látod, nem várhatod, hogy a másik egyet értsen, de még azt sem, hogy elfogadja, te így gondolod, sőt azt sem, hogy bármennyire jól reagáljon. Joga van mást gondolni ugyanarról a helyzetről, és az ő véleménye ugyanannyira érvényes, mint a tiéd. De csak rá érvényes.

Ilyeneket mondtam, és közben hallgattam magam, ahogy tudom a világ minden kérdésére a választ és minden helyzetre a megoldást és tényleg miért is nem mentem pszichológusnak. És akkor megkérdezi az én drága, egyetlen öcsém: Dóri, az miért van, hogy én ezt nem tudom magamtól ilyen szépen?

És persze erre is volt válasz: Mert épp veled történik ez az egész. Olyankor nekem sem megy semennyire.

Nem tudom, hol húzódnak a határaim.

Mindenkinek könnyebb lenne, ha tudnám. Nekem biztosan.

Tervezek egy hosszabb bejegyzést, egy kvázi-linkgyűjteményt azon megállapításokból, melyekre szerteágazó tapasztalataim útján megérdemelten jutottam - és melyek igazából jobban képezik le tapasztalásaim csekély számát, mint a világot, ahogy az van.

Mindenesetre itt van élből egy viszonylag részletes de közérthető leírás arról, hogy az emberek, minden korábban hangoztatott bizonyságom ellenére, változhatnak: https://lolasrecoverysite.wordpress.com/2013/01/19/experiences-and-gene-expression-the-biological-basis/

És persze elolvasva, hogy miben és hogyan, mégsem volt teljes tévedés amit korábban állítottam, mindenesetre felírhatom Dóra kinyilatkoztatásai sorának végére, hogy: Csak az állíthat bármit határozottan, akinek az információ csak egy része áll rendelkezésre - vagy matematikával foglalkozik.

Régebben írtam az emberről, akinek a kudarc a komfortzónája. Így nagyjából két év távlatából kiegészíteném a sztorit azzal, hogy többé-kevésbé mindenki ilyen. Rá kellett jönnöm, hogy a bizonytalanság, a lehetséges rossz dolgok bekövetkezésétől való félelemben élés nagyságrendekkel nehezebben viselhető, mint maguk a rossz dolgok. A különbség az egyes emberek között érzésem szerint csupán abban áll, mekkora fokú bizonytalanságot képesek elviselni, mielőtt összeroppannak, feladják, illetve, másik oldaláról közelítve a dolgot: hogy egy adott helyzetben mekkora bizonytalanságot érzékelnek, ami a fantáziával/élettapasztalattal/paranoiára való hajlammal leírható egyénre szabott korrekciós tényező.

Amennyire én értem, a keleti filozófia hozzáállása a problémához az, hogy az ember jó, ha függetleníti magát mindentől, ami nem egyedül tőle függ, így elégedett, magányos nincstelenként ki van kövezve az út a nirvánához.

A nyugati ember Osztovits tanár úr megállapítása szerint kb addig bír jutni a keleti filozófia elsajátításában, hogy nem eszik húst.