2017. június 3., szombat

Ma

  • felkeltem, összekészülődtem, beraktam egy mosást
  • elmentem a piacra, vettem egy 30l-es hátizsáknyi cuccot, az újhagymától a koktélparadicsomon át az epren keresztül mindent
  • hazavittem a zsákmányt, elpakoltam, kiteregettem a mosást
  • a csúnyán elkoszolódott vörös hátizsákomat körömkefével és az A-tól kapott spéci szappannal tisztára súroltam a kádban és kiteregettem az erkélyen
  • elmentem nagymamámhoz családilag ebédelni
  • odafele latolgattam, hogy melyik ortopéd szandált vegyem, és akkor elém vágott egy nagy csapat nyilvánvalóan nyugati turistalány (testtömegindextől függetlenül a testzsírszázalék a normális tartományon jóval felül, hónaljig érő derekú, de a fazongyantát elengedhetetlenné tévő hosszúságú farmershort és fekete ujjatlan felső) és _mindegyiken_ Birkenstock volt, és call me felszínes, de ez kicsit eldöntötte az ügyet, legalábbis egyelőre
  • és elmentem szandált venni (azt hiszem, a világos színű talpat nagyon fogom bánni napokon belül, de elképesztően gyér a választék)
  • Dóra Kovács (@eeversion) által megosztott bejegyzés,
  • elintéztem a heti bevásárlás DM-es részét is
  • főztem egy miniatűr adag lekvárt (a tavalyi cukkininál jobb lett)
  • babapuhára varázsoltam a talpaimat, ellensúlyozandó a rém előnyös szandált - a körömlakkozással is kacérkodtam, de végül elvetettem)
  • és most ezzel mind eldicsekedtem
Holnap ki kéne takarítani a lakást és foglalkozni egy sort a szakdolgozattal - egyik ügyben sem számítok a maihoz hasonlatos sikerszériára.
Régen mindig szakítottam időt a reggelizésre. Emlékszem, egyszer valami hajnal 5-re kellett az RTL Klub budatétényi stúdiójában lennünk párunknak az osztályból (mi ekkor Aquincumon laktunk), és én szépen felkeltem azzal a negyedórával hamarabb, és egyszerűen nem értettem, amikor a felvétel után az osztálytársak csapatostul bevették magukat a McDonald'sba, hogy akkor reggeli, mert hogy induláskor még túl álmosak voltak enni. Szóval családilag nagy reggelizők vagyunk, kiskoromban apuval állandó vita volt, mert ő szépen minden reggel előkészített nekünk egy kb ötfogásos menüsort, mindig volt benne kenyér felvágottal, meg müzli, meg joghurt, meg zöldség-gyümölcs, meg narancslé, volt egy igen népszerűtlen turmixos időszaka is, és akkor ebből a sokféléből mind készített nekünk egy-egy kis adagot, ami hatalmas változatosság egy étkezésen belül, de minden reggel mégis ugyanaz volt és _untuk_. Van, akinek nem lehet a kedvére tenni, ugye.

Szóval ez volt egészen addig, amíg el nem kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, ami lényegében az első mérhető létszámú iroda volt az életemben, és láttam, hogy mindenki bent reggelizik, általában a gépe előtt, de van, aki a konyhában, de tényleg, bejön hajnalban, majd egy-másfél órát táplálkozik a kedvenc kollégáival, és akkor valahogy átkattant az agyam és elkezdtem ezt normálisnak érezni, hogy amint lehet, beérek (én mondjuk a gép előtt, az ArchiCAD indítása közben gyorsan szendvicsezők/müzlizők táborát gyarapítottam), otthon úgysincs kivel reggelizni.

Aztán két hete anyukámat megleptem születésnapja alkalmából, éjjelig beszélgettünk, és reggel tőlük indultam munkába. Hajnalban keltem, gyors zuhany, miegyéb (Békásmegyer szignifikánsan messzebb van a bármitől, mint Óbuda-unalmas), és lerobogtam a földszintre összekapni a cuccom, amikor legnagyobb meglepetésemre az én 8, de inkább 9 előtt semmi szín alatt fel nem kelő anyukám ott várt a konyhában, terített asztallal és az asztalon vagy tízféle fogás alkatrészeivel. És a teavíz épp forrt. És akkor szépen leültem vele és kentem magamnak egy kenyeret, szép nyugodt tempóban megittam a tejes teát, közben beszélgettünk egy picit, majd fogtam a holmim és elindultam. És így is bent voltam jóval 9 előtt.

És azóta újra otthon reggelizem és nem idegesítem kedvenc kollégáimat a monitor előtt csámcsogással :)