Visszatérő mesebeli motívum a toronyba zárt királylány, aki kezének elnyeréséért ezer veszélyen, hétfejű sárkányokon át kell küzdenie magát a legkisebb királyfinak. Az ilyen tanulságos történetek gyakori hallgatása megtaníttatja a gyerekekkel azt, hogy az igazán fontos dolgokért körmükszakadtáig érdemes küzdeni.

Csak az nem nyilvánvaló, hogy egyedüli alkalmas házastárs az, aki képes sárkányt ölni, de még csak az sem, hogy a sárkányölésre is képes jelölt a legjobb választás.

Érdemes-e olyan próbák elé állítani másokat, amik nem a számunkra kedves kvalitásokra szűrnek?

Múlt vasárnap nem tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy nekiálltam kitakarítani a lakást, úgy istenigazából. Szortírozással, rendrakással, ablakmosással. Nem értem a végére. Óriási kontraszt van azon részek között, ahol már jártam és ahol még nem.

Ma azzal a gondolattal indultam haza, hogy befejezem a küldetést, és, mint valami felelős, felnőtt ember, egy igazi anyukám lánya, tiszta lakással várom a húsvétot.

Addig jutottam, hogy beraktam egy főzőmosást.

Most meg várom, hogy végre lejárjon, kiteregethessem és mehessek aludni. Fáradt vagyok. És rendetlen.

A napi mottó - kaptam, még nem tudom, hányadán állok vele - így szól: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Oké, ma sikerült megnyerni a "két pici gyerekkel (2+és 0,67 évesek) a városban rekedtünk lemerült telefonnal, gyermekek apja ismeretlen ideig ismeretlen helyen az autóval és szintén lemerült telefonnal" című alaphelyzetet, ami, lássuk be, nehezebb, mint bármi a saját praxisomban, de azért, na, nekem rátermett barátaim vannak, de a dolog nem elég ragadós.

Mindenesetre tehetetlennek lenni nem jó, úgyhogy abba kéne hagynom, igaz?

Ma kedvenc Sándorunk csak úgy mellékesen bejelentette, hogy holnap zh-t írunk. A hangosabbak persze egyből rákezdtek, hogy ez hogy, tán kéne hagyni felkészülési időt, mi ez a stílus? Erre ő, hogy röpzh-t akármikor írathat. Ja, persze, röpzh, a szó sem létezik, röpdolgozat meg általános iskolában van. Erre megkaptuk a sommás ítéletet: pont úgy nem tanulunk, mint az általános iskolások, a tudásunk a másodéves hallgatók szintjét sem éri el, itt nem lehet szakmérnöki színvonalról beszélni.

Kösszépen. Úgyhogy lemondtam a mai nördös programot, hogy én akkor tanulok, és persze nem megy, és lefekszem a francba aludni, legyen már vége ennek a napnak, ennek a hétnek, elég.

Majd holnap korán kelek és megtanulok mindent. (Legalább picit elhinném...)

Ma fölhívott az öcsém, hogy tanácsot kérjen egy nagyon nehéz magánéleti szituációban. És adtam neki, álltam a villamoson és ilyeneket mondtam, hogy légy őszinte, gondold előbb jól végig, te mit szeretnél, és utána a legnagyobb tapintattal de nagyon határozottan és lehetőleg egyszerűen mondd el. És sajnos akármennyire is konzekvens vagy és akármennyire is világos, hogy jól látod, nem várhatod, hogy a másik egyet értsen, de még azt sem, hogy elfogadja, te így gondolod, sőt azt sem, hogy bármennyire jól reagáljon. Joga van mást gondolni ugyanarról a helyzetről, és az ő véleménye ugyanannyira érvényes, mint a tiéd. De csak rá érvényes.

Ilyeneket mondtam, és közben hallgattam magam, ahogy tudom a világ minden kérdésére a választ és minden helyzetre a megoldást és tényleg miért is nem mentem pszichológusnak. És akkor megkérdezi az én drága, egyetlen öcsém: Dóri, az miért van, hogy én ezt nem tudom magamtól ilyen szépen?

És persze erre is volt válasz: Mert épp veled történik ez az egész. Olyankor nekem sem megy semennyire.

Nem tudom, hol húzódnak a határaim.

Mindenkinek könnyebb lenne, ha tudnám. Nekem biztosan.

Tervezek egy hosszabb bejegyzést, egy kvázi-linkgyűjteményt azon megállapításokból, melyekre szerteágazó tapasztalataim útján megérdemelten jutottam - és melyek igazából jobban képezik le tapasztalásaim csekély számát, mint a világot, ahogy az van.

Mindenesetre itt van élből egy viszonylag részletes de közérthető leírás arról, hogy az emberek, minden korábban hangoztatott bizonyságom ellenére, változhatnak: https://lolasrecoverysite.wordpress.com/2013/01/19/experiences-and-gene-expression-the-biological-basis/

És persze elolvasva, hogy miben és hogyan, mégsem volt teljes tévedés amit korábban állítottam, mindenesetre felírhatom Dóra kinyilatkoztatásai sorának végére, hogy: Csak az állíthat bármit határozottan, akinek az információ csak egy része áll rendelkezésre - vagy matematikával foglalkozik.

Régebben írtam az emberről, akinek a kudarc a komfortzónája. Így nagyjából két év távlatából kiegészíteném a sztorit azzal, hogy többé-kevésbé mindenki ilyen. Rá kellett jönnöm, hogy a bizonytalanság, a lehetséges rossz dolgok bekövetkezésétől való félelemben élés nagyságrendekkel nehezebben viselhető, mint maguk a rossz dolgok. A különbség az egyes emberek között érzésem szerint csupán abban áll, mekkora fokú bizonytalanságot képesek elviselni, mielőtt összeroppannak, feladják, illetve, másik oldaláról közelítve a dolgot: hogy egy adott helyzetben mekkora bizonytalanságot érzékelnek, ami a fantáziával/élettapasztalattal/paranoiára való hajlammal leírható egyénre szabott korrekciós tényező.

Amennyire én értem, a keleti filozófia hozzáállása a problémához az, hogy az ember jó, ha függetleníti magát mindentől, ami nem egyedül tőle függ, így elégedett, magányos nincstelenként ki van kövezve az út a nirvánához.

A nyugati ember Osztovits tanár úr megállapítása szerint kb addig bír jutni a keleti filozófia elsajátításában, hogy nem eszik húst.

A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. 

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. 

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. 

Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra. 

Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. 

Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. 

A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! 

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. 

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.

/Karinthy Frigyes - Szeretem az állatot/

Az előző részek tartalmából

Második napja betegszabadságon vagyok, agymunkára nem nagyon vagyok képes, de ha már így alakult, elmesélnék valamit, és aztán _lehetséges_ hogy fogok több, mint havonta erre járni, de ígérni már egy ideje nem merek semmit.

Szóval 30 éves lettem és olyan születésnapot kaptam, amilyet álmodni sem mertem, elképzelni sem tudtam volna.

Kezdődött ott, hogy a családi, szűk körű ünneplésre a szüleim a legnagyobb titokban hazacsempészték az öcsémet, másfél napra, csak nekem, ajándékba. Mielőtt indultam volna a vacsorára, itthon szomorkodtam P*-nek, hogy én tényleg nagyon imádom a szüleimet, de nem igazán ünneplés az, amin sem az öcsém, sem a nagyim (aki 94 éves és már nem vállalkozik olyan kalandokra, hogy lemenjen lifttel a háza földszintjén üzemelő étterembe) nem vesz részt. És akkor odaértem és a Művészúr nyit ajtót. Percekig nem tudtam magamhoz térni.

Aztán hétfőn, a napján pedig elvitt sétálni A., a Kanadában posztdoktor, matematikusok gyöngye, baglyos pulcsi kreáló, inkognitóban tevékenykedő pszeudo-indiai hercegnő, keresztbe-kasul sétáltuk a várost, hogy aztán megérkezzem a szabotázsoktól hányattatott sorsú** meglepetés bulimba. Ahol egy órán keresztül hárman ültünk, K., egy számomra addig ismeretlen leányzó és én. És amúgy elég jót beszélgettünk, de szóval a társaság zöme lassan érkezett és hamar távozott, én pedig szégyelltem magam össze meg vissza, hogy átszerveztettem egy bulit az utolsó pillanatban, hétfőre, milyen ember vagyok már.

Aztán lassan eltelt a hét, és akkor jött a péntek, és romantikus vacsora, és haza, és saját gyártású zenélő dobozban diavetítő, és hozzá a legalább 25 éve nem látott Telhetetlen méhecske című mese, tudjátok, amikor fogalmam sincs, mi lesz a következő képkocka, és amikor meglátom, mindenre emlékszem, és újra ötéves vagyok. Csodálatosan gyönyörű, melengető érzés, elhihetitek.

Másnap délután folytatódott az általános K. Dóra napok, spontán kívánságműsor formájában.

- Mihez volna kedved?

- Jó volna mozogni valamit a szabadban. Mondjuk korcsolyázni. Vagy sétálni.

- A korcsolyázást még kihagynám, de sétálni mehetünk.

- Aztán elmehetnénk moziba.

- Igen! Mi érdekelne?

- Mondjuk a Dán lány?

- Jó! Nézzük meg, hol, mikor játsszák. 22h Allee?

- Szuper!

- Előtte volna kedved beülni valahova? Kakas? Vagy Szatyor?

- Legyen a Szatyor! Azt nagyon szeretem!

- Rendben

És akkor séta, Gellért-hegy, naplemente, város éjszakai fényei, haza, először guacamole-készítés céljából, de végül csak röviden, hogy még legyen időnk inni egy forró csokit a Szatyorban, és akkor Szatyor. Belépünk, elindulok felfele a galériára, mert az sokkal hangulatosabb, felérek a lépcső tetejére, keresem a szememmel, hol van üres asztal, sehol nem látok, P. megfordít, megölelgetem, még mindig semmi nem tűnik fel, és akkor mondja, hogy amúgy ide jöttünk. És akkor veszem észre, hogy az előttünk levő 20 fős asztalnál ott ülnek a számomra legkedvesebb emberek. És lufik és mosolygás és szeretet. Vagy fél óra volt, míg valamennyire magamhoz tértem a meglepetésből, hogy lett még egy bulim, egy igazi igazi, és tényleg, aki tudott, eljött, és aki nem tudott, tőlük kaptam egy elképesztően kedves videóüzenetet, és A. még skype-on is bejelentkezett, és volt egy anyagában baglyos és egy szuperaranyos marcipánbagollyal díszített torta, és kaptam nagyonnagyon nekem való könyveket, és a végén még elmentünk táncolni a csak nekem válogatott zenékre (30Y, Kispál, Kiscsillag, Hiperkarma...), roptuk hajnalig, és én még sosem táncoltam szórakozóhelyen, és tényleg, annyi öröm és annyi boldogság volt, hogy a szám széle odaragadt a fülemhez és komoly izomlázam lett tőle.

Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ekkora szeretetet, de végtelenül hálás vagyok a sorsnak hogy részem lehetett ebben.

Köszönöm.

*a kis herceg, ha valaki még emlékszik

**Merthogy történt, hogy jóbarátom, K. rámírt, hogy másik jóbarátom, L. elhívta a születésnapi bulimba, de hogy én szeretném-e, hogy menjen, és mondtam, hogy igen, persze, de a buliról nem tudtam, és akkor ő sűrű elnézéskérések közepette gyorsan elköszönt, én pedig elkezdtem ezerrel kattogni azon, hogy L. vajon úgy szervezi-e ezt a bulit, hogy egyeztetett P-vel, ugyanis P. pedig már több, mint egy hónapja megkért, hogy a következő hétvégét hagyjam szabadon, és akkor hosszas vívódás után megkérdeztem P-t, hogy koordinálva vannak-e az ügyek, amire mondta, hogy ő L-lel hónapok óta nem beszélt, és hogy kérdezzem meg őt, és akkor megkérdeztem, és akkor az lett, hogy szentségelés és akkor legyek hétfőn ittésitt.