Hogy egy érzés valódi-e, az nem rokonértelmű kérdés azzal, hogy az érzés kiváltójaként érzékelt ok valóban az ok-e.

Egyetlen igazság van. Senki sem látja teljes egészében, teljes tisztasággal. De van különbség abban, kinek mennyire és milyen irányban torzít a szemüvege.

Visszatérő mesebeli motívum a toronyba zárt királylány, aki kezének elnyeréséért ezer veszélyen, hétfejű sárkányokon át kell küzdenie magát a legkisebb királyfinak. Az ilyen tanulságos történetek gyakori hallgatása megtaníttatja a gyerekekkel azt, hogy az igazán fontos dolgokért körmükszakadtáig érdemes küzdeni.

Csak az nem nyilvánvaló, hogy egyedüli alkalmas házastárs az, aki képes sárkányt ölni, de még csak az sem, hogy a sárkányölésre is képes jelölt a legjobb választás.

Érdemes-e olyan próbák elé állítani másokat, amik nem a számunkra kedves kvalitásokra szűrnek?

Múlt vasárnap nem tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy nekiálltam kitakarítani a lakást, úgy istenigazából. Szortírozással, rendrakással, ablakmosással. Nem értem a végére. Óriási kontraszt van azon részek között, ahol már jártam és ahol még nem.

Ma azzal a gondolattal indultam haza, hogy befejezem a küldetést, és, mint valami felelős, felnőtt ember, egy igazi anyukám lánya, tiszta lakással várom a húsvétot.

Addig jutottam, hogy beraktam egy főzőmosást.

Most meg várom, hogy végre lejárjon, kiteregethessem és mehessek aludni. Fáradt vagyok. És rendetlen.

A napi mottó - kaptam, még nem tudom, hányadán állok vele - így szól: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Oké, ma sikerült megnyerni a "két pici gyerekkel (2+és 0,67 évesek) a városban rekedtünk lemerült telefonnal, gyermekek apja ismeretlen ideig ismeretlen helyen az autóval és szintén lemerült telefonnal" című alaphelyzetet, ami, lássuk be, nehezebb, mint bármi a saját praxisomban, de azért, na, nekem rátermett barátaim vannak, de a dolog nem elég ragadós.

Mindenesetre tehetetlennek lenni nem jó, úgyhogy abba kéne hagynom, igaz?

Ma kedvenc Sándorunk csak úgy mellékesen bejelentette, hogy holnap zh-t írunk. A hangosabbak persze egyből rákezdtek, hogy ez hogy, tán kéne hagyni felkészülési időt, mi ez a stílus? Erre ő, hogy röpzh-t akármikor írathat. Ja, persze, röpzh, a szó sem létezik, röpdolgozat meg általános iskolában van. Erre megkaptuk a sommás ítéletet: pont úgy nem tanulunk, mint az általános iskolások, a tudásunk a másodéves hallgatók szintjét sem éri el, itt nem lehet szakmérnöki színvonalról beszélni.

Kösszépen. Úgyhogy lemondtam a mai nördös programot, hogy én akkor tanulok, és persze nem megy, és lefekszem a francba aludni, legyen már vége ennek a napnak, ennek a hétnek, elég.

Majd holnap korán kelek és megtanulok mindent. (Legalább picit elhinném...)

Ma fölhívott az öcsém, hogy tanácsot kérjen egy nagyon nehéz magánéleti szituációban. És adtam neki, álltam a villamoson és ilyeneket mondtam, hogy légy őszinte, gondold előbb jól végig, te mit szeretnél, és utána a legnagyobb tapintattal de nagyon határozottan és lehetőleg egyszerűen mondd el. És sajnos akármennyire is konzekvens vagy és akármennyire is világos, hogy jól látod, nem várhatod, hogy a másik egyet értsen, de még azt sem, hogy elfogadja, te így gondolod, sőt azt sem, hogy bármennyire jól reagáljon. Joga van mást gondolni ugyanarról a helyzetről, és az ő véleménye ugyanannyira érvényes, mint a tiéd. De csak rá érvényes.

Ilyeneket mondtam, és közben hallgattam magam, ahogy tudom a világ minden kérdésére a választ és minden helyzetre a megoldást és tényleg miért is nem mentem pszichológusnak. És akkor megkérdezi az én drága, egyetlen öcsém: Dóri, az miért van, hogy én ezt nem tudom magamtól ilyen szépen?

És persze erre is volt válasz: Mert épp veled történik ez az egész. Olyankor nekem sem megy semennyire.

Nem tudom, hol húzódnak a határaim.

Mindenkinek könnyebb lenne, ha tudnám. Nekem biztosan.

Tervezek egy hosszabb bejegyzést, egy kvázi-linkgyűjteményt azon megállapításokból, melyekre szerteágazó tapasztalataim útján megérdemelten jutottam - és melyek igazából jobban képezik le tapasztalásaim csekély számát, mint a világot, ahogy az van.

Mindenesetre itt van élből egy viszonylag részletes de közérthető leírás arról, hogy az emberek, minden korábban hangoztatott bizonyságom ellenére, változhatnak: https://lolasrecoverysite.wordpress.com/2013/01/19/experiences-and-gene-expression-the-biological-basis/

És persze elolvasva, hogy miben és hogyan, mégsem volt teljes tévedés amit korábban állítottam, mindenesetre felírhatom Dóra kinyilatkoztatásai sorának végére, hogy: Csak az állíthat bármit határozottan, akinek az információ csak egy része áll rendelkezésre - vagy matematikával foglalkozik.

Régebben írtam az emberről, akinek a kudarc a komfortzónája. Így nagyjából két év távlatából kiegészíteném a sztorit azzal, hogy többé-kevésbé mindenki ilyen. Rá kellett jönnöm, hogy a bizonytalanság, a lehetséges rossz dolgok bekövetkezésétől való félelemben élés nagyságrendekkel nehezebben viselhető, mint maguk a rossz dolgok. A különbség az egyes emberek között érzésem szerint csupán abban áll, mekkora fokú bizonytalanságot képesek elviselni, mielőtt összeroppannak, feladják, illetve, másik oldaláról közelítve a dolgot: hogy egy adott helyzetben mekkora bizonytalanságot érzékelnek, ami a fantáziával/élettapasztalattal/paranoiára való hajlammal leírható egyénre szabott korrekciós tényező.

Amennyire én értem, a keleti filozófia hozzáállása a problémához az, hogy az ember jó, ha függetleníti magát mindentől, ami nem egyedül tőle függ, így elégedett, magányos nincstelenként ki van kövezve az út a nirvánához.

A nyugati ember Osztovits tanár úr megállapítása szerint kb addig bír jutni a keleti filozófia elsajátításában, hogy nem eszik húst.