French the Llama!

Pénteken hazamentem a Vad Fruttik koncert előtt, gondolván, hogy kivételesen nem munkából fogok beesni a péntek estébe. Jól fel is vettem a szoknyát, ami még nem volt rajtam, meg még sminkeltem is, bizony, majd azon méláztam a tükör előtt, sikerült-e olyanra belőni a szettet, hogy Likó Marcell ne nézzen groupie-nak, hanem egyenesen kérjen feleségül, aztán inkább elindultam, hogy egyáltalán odaérjek még a rettenetes előzenekar elejére. De nem értem oda, mert nem kerékpárral mentem, viszont azzal kalkuláltam. Végül azért a második sor közepén sikerült fogni egy helyet, amíg két perccel a (frutti) koncertkezdés előtt egy nagyhangú fiú elém nem fúrta magát a világ legtermészetesebb módján, mintha basszus nem egy fejjel lenne nálam magasabb. Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eszébe is jutott, hogy neki okvetlen kell még egy sör, és távozott, én meg a hülyep*csa barátnője elé szökelltem, mielőtt fölocsúdott volna. Onnan tudom, hogy hülyep*csa volt a csaj, mert egyrészt úgy nézett ki, másrészt valami oknál fogva ő úgy érezte, hogy én őt jogfosztottam, ezért kifejezetten nyers testi erővel és hegyes könyökkel befúrta valahogy magát mellém-mögém, és a koncert maradékát azzal töltötte, hogy megpróbált széles csípőmozdulatokkal betúrni engem az előttem álló kétméteres fickó totális takarásába. Szerencsére igen stabilan tudok állni, de még ugrálni is, szóval nem járt sikerrel, de úgy a 3. szám tájékán erősen fontolóra vettem, hogy életemben először én kezdeményezek pogót az első sorokban, hogy feltűnés nélkül kissé adjusztálhassam a nőszemélyt. Aztán végül csak csendben fortyogva tűrtem. És valahogy ez a látens izmozás eléggé elvette a figyelmemet meg a kedvemet a koncerttől, nem tudtam úgy kikapcsolni, ahogy szerettem volna. Aztán mikor véget ért az esemény, visszaérve a ruhatárhoz már depláne nem volt kanalam beállni a hosszan kígyózó sorba, inkább elcsalinkáztam az előtér egy félreesőbb sarkába, végignéztem a merchandise pultot, nem volt semmi értelmes, és akkor egyszercsak látom, hogy ott áll a Marcell egy tollal a kezében, és a legföljebb 5 érdeklődőnek írogatja alá a cédét meg a nemtommit, meg beszélget velük. Furcsa dolog ez, mert hát igazából örülni kéne, hogy nem kell tízezer fős lányseregen átfúrni magát az embernek egy dedikáért, tökjó, ott voltam, amikor még nem voltak elég híresek ahhoz, hogy megközelíthetetlenek legyenek. (vajon lesznek-e valaha). Ehelyett inkább az a benyomásom támadt, hogy baromira nem szeretnék az öt béna csaj mellé a hatodik lenni, szegény Marcit engedjük már haza, ő is csak ember, és valószínűleg abszolúte nem akar ennyit beszélgetni random rajongókkal.

Vagy csak kivetítettem rá a saját mizantrópiám. Mindenesetre beálltam egy oszlop mögé olvasni, aztán elhoztam a kabátom és hazagyalogoltam.