2014. augusztus 25., hétfő

Dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni

A DM-ben épp a szép dobozos papírzsepiket böngésztem, amikor balra fordultam és megláttam egyik legkedvesebb gyerekkori barátomat, akivel ezer éve nem találkoztam, de facebookon lelkesen lájkolom a fotóit magáról, a feleségéről, a tündéri kisfiukról, meg hozzá is szoktunk szólni egymás posztjaihoz néha. Szóval megláttam, és zavarba jöttem, elkaptam a fejem és gyorsan eliszkoltam a szomszéd sorba. (Nem vett észre.) Aztán fél perc után lehiggadtam, illetve nem is értettem, mi ütött belém, mert ő pont nem az az ismerős, hogy ciki lenne melegítőfelsőben találkozni vagy ilyesmi, és akkor néztem, hogy ott van-e még, de már nem találtam.

Szombaton nem jutottam el piacra, apunak írtam listát, hogy hozzon nekem, ami kell. El is hozták anyuval vasárnap, és kérdeztem, mennyi volt. Mondta, hogy mittudomén, háromezer. Elővettem a pénzt, oda akartam adni, nem hagyta. Mondtam, hogy ne csinálja már, nagyon szuper, hogy hozott nekem cuccot, de hadd fizessem már ki. Nem volt hajlandó. Próbáltam anyunak adni, ő sem vette el, és mondták, hogy olyan nincs, hogy ők öcsémet a mai napig támogatják anyagilag, én meg egy hülye bevásárlást nem fogadok el. Mondtam, jó, de nekem erre nincsen szükségem, nekem arra volt, hogy elmenjen megvenni, amit köszönök szépen, de ha nem hagyja, hogy kifizessem, nem fogok többet ilyent kérni. Tovább erősködtek. És akkor úrrá lett rajtam valami elképesztő indulat, düh, tehetetlenség, hogy értem, hogy jót akarnak, meg kedveskedni, meg igaz is, hogy kicsit elbillent a mérleg családilag, de engem akkor is borzasztóan frusztrál, hogy nem hagyják csinálni, amit szeretnék, akaratom ellenére akarnak nekem jót. És elbőgtem magam. (Persze ezek után elfogadták a pénzt, legalább.)

9 megjegyzés:

Névtelen írta...

A régi ismerőstől való "eliszkoláshoz" (ez milyen jó szó :)) nem tudok hozzászólni.

A családon belüli pénzügyekhez viszont nagyon is.

Többet keresek mint anyám és apám együttvéve, és mégis ragaszkodnak hozzá, hogy kifizessék, ha én dobom az aprót a parkolóautomatába (mert nekik épp nincs). Ellenben ha vesznek nekem valamit, azt nem hagyják hogy kifizessem.

És nem érdemes velük vitatkozni. Nekik ez fontos, hogy a kicsi lányuk, bár már teljesen egyértelműen felnőtt, azért mégis az ő kicsi lányuk. Ne zavartasd magadat ;)

Ahogy azt sem értettem, apámat miért zavarja, hogy az anyósa nem kérdezi meg, mivel tartozik, amikor bevásárolt neki.

Amivel ők tartoznak, azt - bocsánat, de - úgyis megörököljük.

Amivel mi tartozunk, annak tkp a sokszorosával tartozunk, mert a felnevelésünk több millió forintba került. És - rossz esetben - úgyis rájuk költünk ugyanennyit, amikor majd megöregszenek. Ha meg mégsem, hát, akkor majd annyival kevesebbet öröklünk meg...

Szóval ez az "okos enged" tipikus esete.

Értem én, hogy pont amiatt, mert se te, se a szüleid nem vagytok nagyon eleresztve, a pénzügyek érzékeny téma, és nekem biztosan egyszerűbb lazán venni ezt az egészet. De érdemes lenne neked is megpróbálni, mert sok ilyen szituáció lesz még a következő néhány évtizedben ;)

ee_version írta...

Jelentős különbség, hogy miylen családi anyagi helyzetről beszélünk. De primér mód nem ez a baj, hanem a szándék és az eredmény közötti szakadéknyi különbség.

Tudom, hogy jót akarnak ezzel, de nekem annál, hogy kifizetik a heti bevásárlásom, jobban esne mondjuk, ha elhívnának fagyizni, vagy ilyesmi. Így, hogy megkértem aput, hogy hozza el a cuccot, és erre nem hogy nem hagyja kifizetni, de amikor eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy ez engem dühít, még mindig nem, abban mi a jó?

Ráadásul épp péntek este sütögettem anyuval Orsi esküvőjére (az ő sütőjük nem égeti szénné a kaját) és megállapítottam, hogy anyu mérlege az utolsókat rúgja, és mondta, hogy nagyon szeretne újat, amire kapásból rávágtam, hogy két hete volt 3000 Ft-ért a Lidl-ben, amire azt mondta, hogy tudja, de nem tud ad-hoc jelleggel mérleget vásárolni a heti bevásárlás kapcsán, nem vette meg. Hát, ennél többe került az én piacoztatásom.

Teljesen irreleváns, hogy amit nem magunkra költenek, azt majd nekem kell rájuk költenem, vagy annyival kevesebbet öröklök. Ha egész addig lemondások rán erejükön felül támogatnak, attól én nem leszek boldog, mert nem boldogság, hogy az anyám nem megy el orvoshoz mióta, meret az biztos drága lesz. És amikor majd az orvoshoz nem menésből baj lesz, na azzal is együtt szívunk. Tudom, hogy nekik öröm nekem adni, de ne íígy. Az legyen az öröm, ha örülök, nem az, ha lenyomták a torkomon a dolgot. Engem boldoggá tesz a tudat, ha úgy érzem, hogy elboldogulok segítség nélkül a világban. Próbálgatom, igaz-e, még nem evidens.

Névtelen írta...

Na, pont erről beszélek!

Hogy itt valakinek változtatni kell a hozzáállásán.

Az egyik opció, hogy rákényszeríted őket, hogy szokjanak le arról, hogy rád mint a kicsi lányukra gondolnak, akire akár erejükön felül is tukmálják a mindent, mert sokkal fontosabb mint bármi a világon (ideértve a konyhamérleget és a saját egészségüket is). Meg lennék lepve, ha ezt sikerülne kicsikarnod belőlük.

A másik opció, hogy a saját hozzáállásodon változtatsz, és megtanulsz örülni neki, akkor is ha nincs rá szükséged. Hogy elfogadod, akkor is ha nincs rá szükséged (sőt, akkor is, ha ronda). És ezért aztán nem is kell lenyomniuk a torkodon. És félreteszed a saját büszkeségedet, meg ezt az "elboldogulok egyedül a világban" dolgot. Mert szerintem fontosabb (kellene legyen...), hogy ne bántsd meg a szüleidet, a saját önérzetednél.

Persze simán lehet hogy nincs igazam. De én szinte soha, semmire nem mondok nemet a felmenőimnek, mert tudom, hogy örömet okoz nekik, ha mindenféle izét adhatnak nekem. (Nagymuter rettenetesen boldog, hogy a 30 évvel ezelőtt Csehszlovákiában vásárolt láboskészletet kihoztam magammal Svédországba. Madarat lehetett volna vele fogatni, mikor meglátta a szekrényben.:))

Ha feltétlenül akarsz valamit adni ellenértékként, menj és vegyél anyádnak egy mérleget... ;)

http://www.argep.hu/trend/DIGI/Digitalis-konyhai-merleg.html

ee_version írta...

Ha a nagymamád egy olyan edénykészletet adna neked, amit használ, vagy amit nem használ, de a sajátja tropára van menve és naponta bosszankodik miatta, akkor is szívesen fogadnád el?

Én is elfogadok minden ilyen gesztusszerű kütyüt nagymamától, anyutól, bárkitől. Az, hogy a bevásárlásomat ne fizessék, nem büszkeségi kérdés. A biztosnágérzetemnek kell. Nem tudnak nekem segíteni, nem tudnak kettőnket támogatni. Most nagy gesztusokat tesznek nekem, holnap a nagymama fizeti ki az autó aktuális szervizelését. Ha a nagyi nem lesz, ki fogja fizetni?

Szóval azért ez igenis múlik azon, hogy mennyiből, mennyit ad az ember. És az sem megoldás, ha veszek anyunak cserébe mérleget, mert alapvetően se a mérlegre, se a bevásárlásomra nem volt pénze, és most akkor praktikusan vett egy mérleget, ha a dolog technikai részét vesszük. Más részről pedig, csak azért, hogy ők ne bántódjanak meg, nem akarok bekövesíteni baromi káros dinamikákat, például, hogy teljesen elhagyagolják magukat, erőn felül adnak, aztán öregek lesznek és betegek és gyámoltalanok, és teljesen csórók és az én dolgom az egész. Persze, hogy az én dolgom, de nem mindegy, mikor és mekkora dolog.

Orsi Nagy írta...

engem, ha otthon vagyok (mostanában pláne, de pre-baba korban is), apukám _mindenhova_ elhurcol kocsival, de a slusszkulcsot nem adja oda. elvisz, hazajön, értem jön, hazavisz. külön kell kérnem, hogy ne, mert jó az idő, van lábam, akármi. tudom, hogy tök sokba kerül, de neki ez kell a lelki békéjéhez.

a 3000 Ft-ot kifizetni vagy nem tényleg kicsit béna dolog, mert nyilván többe kerülünk nekik, mint időnként 3000 Ft, csak nem minden adomány forintosítható. én inkább ügyelek mostanában, hogy ne is kerüljek ilyen helyzetbe, vagy ha mégis, akkor előre jelzem, hogy de ki fogom utólag fizetni, mert ez most nem az életben maradásomhoz szükséges beruházás, hanem luxus.

annalight írta...

és egyébként az úgy nem működik, hogy legközelebb te fizeted az ő bevásárlásukat? most ez persze bármi lehet, nem csak bevásárlás, amire mondjuk tudod, hogy szükségük van. viszel mérleget, ellopsz egy sárga csekket az asztalról, most csak úgy mondok dolgokat :)

én is azt vettem észre, hogy bár már nincs gondom a pénzzel (különösen spórolós életmódjukból fakadóan nekik sincs _gondjuk_, de korántsem azon a színvonalon élnek, amit én kívánnék nekik), még mindig akarnak segíteni, nagymamám ötezreseket dugdos a zsebembe, nem fogadja el a nemet, úgyhogy 3x mondom el, hogy nagyi, igazán nem kell, utána már inkább csak megköszönöm, mert feszültséget meg nem akarok.
az ilyen gondoskodó reflexeket nem nagyon lehet kiirtani szerintem a felmenőkből.

ee_version írta...

Orsi: Nyilván felnevelni egy gyereket, több, mint 3000 Ft. De most már nem kéne pénzbe kerüljek, ez a dolog "opcionális" része, ami ráadásul nekem nem esik jól. És nem az, hogy ki akarták fizetni, hanem, hogy nem hagyták, hogy odaadjam a pénzt, kb szabályos veszekedés lett belőle. Nem hagyták, hogy az legyen, amit szeretnék, ezt hogyan lehet ésszel megymagyarázni? Jobb, ha a gyerekem ki van borulva, de 3000 Ft-tal gazdagabb, mint fordítva?... Amúgy pedig, szólta előre, hogy ki akarom fizetni, nyilván. Nyomatékosan.

Anna: sajnos ez fordítva igen nehezen működhetne. Mérleget persze tudok venni, fogok is, meg szoktam is ilyesmiket, veszek anyunak flancos teát, amire ő nem szán pénzt, de imádja, elhívom ide-oda koncertre, a múltkor vettem egy csomó rókagombát és a felét nekik adtam, hogy "elszámoltam, mennyi fog fogyni". De ezek strukturálisan nem segítik a problémát.

Nyilván nem akarok veszekedni ilyeneken senkivel, de valahogy nem tetszik, hogy a dolognak semmi köze ahhoz, hogy mi a hasznos a család egésze, vagy akár csak az én életem szempontjából, itt valami rossz értelemben vett áldozatkészségről va szó, mintha nem lehetnének anélkül jó szülők, hogy engem anyagilag támogatnának.

Névtelen írta...

Nem.
Hol az empátia, Dóri?:)
_Te_ nem hagytad, hogy az legyen, amit _ők_ szeretnének - ezt hogyan lehet ésszel megmagyarázni?
Jobb, ha a szüleim csalódottak/szomorúak, de 3000 Ft-tal gazdagabbak, mint fordítva?...

ee_version írta...

Hogy én mit szeretnék, előbb volt tiszta, mint hogy ők mit szeretnének. Megmondtam előre, hogy ki szeretném fizetni, igen nyomatékosan, mert tudom, hogy hajlamosak ilyenre. Ráadásul, ténylegesen, eléggé láthatóan kiorultam azon, hogy nem hagyták, konkrétan, hogy nem tartották magukat a megbeszéltekhez, és lényegében erőszakosak voltak, mert én tök szelíden próbáltam az elején odaadni a pénzt mondtm, hogy úgy beszéltük meg és nekem fontos.

Amikor a Népszínház utcában laktam és nem volt munkám, hagytam, hogy vásároljanak nekem. Eléggé világos, hogy változott azóta az alapfelállás. Hogy ki kire nem figyel, az ne legyen már ennyire fekete-fehér. A miénk nem ilyne család, hogy egymásra erőltessük az elképzeléseinket, korábban sem volt divat, most se vezessük be. Megvan, hogy mi az, aminek örülök, ha megteszik, ha majd lesz gyerekem, nyugodtan vigyázhatnak rá akármikor, nyugalom, lesz még elég teeendő, ha akarják, de ne így...