Egy nagyon kedves barátnőm mutatta nekem ezt a cikket, és azóta ezen morfondírozom.
Az első reakcióm, amit neki is leírtam, az volt, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy ez sok embernél tényleg serkentőleg hatna, de én konkrétan ismerek olyan embert, aki vígan eltartatná magát a nagy büdös semmiért, mert most is ezt teszi, csak nem olyan fényes színvonalon. Persze akit még a pénz sem* motivál a cselekvésre, azzal mit lehet gazdasági eszközökkel tenni? Aki csak pénzért dolgozik, az vajon csinálhat értelmes dolgot?
Nem is olyan rég teljesen más irányból is ugyanerre a képmutató megállapításra jutottam.
Aztán ma a munkahelyen elméláztam rajta, hogy én tulajdonképpen miért is dolgozom pont itt, és vajon mit tennék, ha más forrásból lenne egy fix jövedelmem? Be kell valljam, ha nem ez a munka biztosítaná életemben először az aránylag tervezhető havi fixet, akkor nem itt dolgoznék. Az sem biztos, hogy az előző helyeken, de valószínűleg inkább (mert hogy azt nem a pénzért csináltam, az tuti...). Hiába jobb itt a társaság, hiába nagy a kihívás, hiába nagyobb a presztízse annak, amit csinálhatok, hiába látható tisztábban, hova és hogyan juthatok, én ezt az egészet igazából csak azért csinálom, mert ez a munka a feltétele a többé-kevésbé felnőtt módra produkált létezésemnek. Ha teljesen őszinte vagyok magammal, az itteni ténykedésem úgyanúgy kimerítő mértékig széllel szemben pisilés**, mint az emberi kapcsolataim tekintélyes része. Hogy _elviselik_, amit a világmegváltás és az emberiség jobbítása*** érdekében teszek, mert ennek ellenére valahol megéri nekik is. Kösszépen.
Ha nem volna tényező a megélhetés, F1-nek csicsáznám szépen teljes munkaidőben a desig-vityillót, amit fél éve, mondom, _fél_ _éve_ nem bírok befejezni, és ég a pofám. És nem csak azt, hanem az összes ilyent, felkeresnék iszonyú kreatív és intelligens fiatal építészeket, akikkel lehet szerkezeti megfontolásokról is tárgyalni, és megcsinálnánk a világ legjobb lakóházait annak, aki szereti. Ellopnám a cégtől a két legjobb tervezőt (akiknek kell járjon szintén a havi fix a semmiért...) és együtt megcsinálnánk a tutit.
Mindent, csak ne kelljen Michelangelonak széklábat faragni határidőre.
*Erről egyébként úgy témán kívül szívesen gondolkodnék közösen, hogy mennyire számít vajon erős motiválónak a pénz?...
**Annának köszönhetitek az életemet minden téren kiválóan leíró metaforát.
***Vagyis, csak a világ összes épületének épületszerkezeti következetessége... izé... ne ázzon be, amit épp rajzolunk.
6 megjegyzés:
Hát, sajnos nem én vagyok e metafora szerzője.
De, hogy a témához is hozzászóljak, egyszer egy közgazdász barátnőm megosztott közgazdász által tartott évzáró beszédet. Hah, meg is találtam. http://www.businessinsider.com/thomas-sargent-shortest-graduation-speech-2014-4
Ebből az 'everyone responds to incentives' visszatérő pont maradt meg bennem. Azt hiszem, ez kicsit meglepett, amikor olvastam. Én azt képzelem, hogy ez az állítás nem igaz, ha az ember pénzügyi ösztönzésre szorítkozik. De amúgy meg könnyen el tudom képzelni, hogy igaz. (Másrészt nem meglepő, hogy egy közgazdász így gondolkodik, ez azt hiszem, szakmai módszertan.) És nem egészen tudom eldönteni, hogy érzem magam ezzel kapcsolatban.
Valahol a
hát persze/dehát ez szörnyű/nem, miért lenne szörnyű/ ezzel a világon semmi gond nincs/hááát, de ez messze túl (nem-feltétlen-pénzügyileg-) anyagias /Anna, ne légy naiv/nem, de ez végül is akármi lehet/öh, hm
vonalon mozognak a gondolataim.
Nem tudom, ennek a kérdéskörnek egy része azt hiszem, nagyon kulturális környezet kérdése. És ezt nem értékítéletként mondom. (Becsszó!)
*egy*
Na hát nekem ez a kedvencem:
"Other people have more information about their abilities, their efforts, and their preferences than you do."
Amúgy, azt hiszem, a sokat emlegetett "tudatos vásárló"-ság ott kezdődik, hogy az ember tisztában van azzal, hogy ő bizony mindenféle ösztönzőkre reagál. És ezért aztán tudatosan felülbírálja az első (sőt, akár a második, harmadik) reakcióját is.
Ahogy az egész tudatos élet ott kezdődik, hogy az ember néha* leül, és átgondolja, mit, miért csinál. Külső ösztönző hatásra csinálom-e? Kell-e ez nekem igazán? De ezt túl kevesen teszik meg manapság. (Pl. mert nincs rá idő, mert a bigbrothert kell nézni a tévében...)
Szerintem lehet embereket pénzzel motiválni. _Bizonyos_ embereket. Sőt, van akit csak azzal lehet.
És a motiváció erőssége csak egy tényező a sok közül amik befolyásolják az elvégzett munka minőségét. Egy alig motivált, ám meglehetősen tehetséges és tapasztalt munkaerő adott esetben sokkal jobb munkát fog végezni, mint egy roppant motivált, ám tapasztalatlan és/vagy tehetségtelen munkaerő.
A jelenlegi élethelyzetemből kiindulva merem állítani: motivation is overrated.
* főleg ha épp sz.rul érzi magát a bőrében
Elég bonyolult az egész kérdéskör.
Én nem látom például, hogy most nekem mi voln az okos lépés ebben a helyzetben. Annyit teszek, hogy nem csinálok olyasmit, amivel nem értek egyet, és nem adok alább a saját elveimből. Ez a konkrét esetben amúgy néha borzasztóan megnehezíti a dolgomat.
A korábbi munkám nem volt ennyire más habitust igénylő, mint a jelenlegi, de nem biztosított megélhetést. Én szeretnék nem foglalkozni a pénzzel, de azt tapasztalom, hogy nem tudok teljesen függetlenedni tőle. annyira sz*rom le, amennyire csak tudom, ha tetszik, ez a fő vállalásom. Nem tudom, okos-e.
Szerintem azon is érdemes elgondolkodni, mennyire kell, hogy fontos helyet foglaljon el az életedben a munkád.
Ha a meló az abszolút no.1 priority, akkor persze, lehet (sőt kell) kompromisszumokat kötni pl. a fizetéssel kapcsolatban.
De ha épp szeretnél kicsit másra koncentrálni, pl. utazni, vagy egzisztenciát építeni (aka "fiatal voltam, kellett a pénz"), szerintem ez teljesen rendben van. Rendben kell legyen. Nem várhatja el senki, hogy a munkád legyen az életed, a legfontosabb dolog, a mindenen felül álló. (Nyilván, próbálkoznak ilyesmivel, főleg a munkaadók, de nincs igazuk :))
A csávó a cikkben pont erről beszélt, hogy azért lett belőle IT-s, mert azzal jobban keresett, de tök szívesen lenne (lett volna) óvóbácsi, és szerinte jobb óvóbácsi lenne mint IT szakember. De az IT szakemberséggel megteremtette saját magának a lehetőséget, hogy később azzal foglalkozhasson, amivel szeretne - akár óvóbácsinak is elmehet most már.
Szóval ha már megvan a jól menő építészirodád, ahol a kis alkalmazottaid végzik helyetted a munkát, és neked csak dől a lé, majd akkor mehetsz Fx-nek csicsázni a burzsujvityillót :DDD
Hát igen, erről meg A mezőny dicsérete c. esszé (Mérő László) jut eszembe, ahol én először olvastam arról, hogy mi az a koparatív előny. (Elolvasható pl itt, egy gyűjtemény részeként: http://www.litera.hu/hirek/mero-laszlo-maga-itt-a-tanctanar) Hogy valakinek jobban megéri középszerű IT-snak lenni, mint elsőrangú ovóbácsinak.
Nem tudom, mi van most velem, hogy mindenről közgazdasági közhelyek jutnak eszembe. :-|
Megjegyzés küldése