French the Llama!

Azt hiszem, kezdek elfáradni, nem elsősorban fizikailag.
Múlt szombaton kirándulni voltunk, és találtunk-gyűjtöttünk egy rahedli szelídgesztenyét, amit végül én hoztam haza, pedg talán én gyűjtöttem a legkevesebbet. Legalább egy kiló volt*. Hét közepén nekiálltam kisütni, és ahogy vágtam be a nyers gesztenyéket, felötlött bennem, hogy ez baromi kemény és csúszós, és már kétszer vágtam meg a kezem igen csúnyán a késsel, és aztán nem bírtam nem gondolni arra minden egyes szem gesztenyénél, hogy ha megcsúszik a kés, akkor megint bele fog állni a kezembe, és borzasztó rossz helyen. A felénél majdnem abbahagytam a gesztenyeszabdalást. Hasonlóképp, a múltkori biciklis zakózás és két kolléga hülye-figyelmetlen gyalogosok és autósok (átszaladnak a piroson, körbenézés nélkül nyitják a vezető oldali ajtót...) miatt elszenvedett eheti kalandjai után tegnap este a Kodály köröndnél a kanyarban pirosnál álló autó mellett készültem elhajtani, és az anyósülésen ülő úgy döntött, ő most kipattan, hát, épphogy el tudtam ugrani az útjából, és azóta azzal "szórakoztatom" magam, hogy tekerek az Andrássyn a járdával párhuzamosan parkoló autók mellett szorosan vezetett nyitott biciklis sávban, és vizionálom minden egyes autónál, ahogy nyitja a vezető az ajtót rajtaütésszerűen, és ha elég gyorsan megyek, akkor szerintem nem visszapattanok róla, hanem átszaltózom az ajtón, a francba is. Szóval emiatt egyre messzebb hajtok a parkoló autóktól, ami másra sem jó, mint a balról centiző, jobbra kanyarodó bevágó seggfejek menetszelében menetrendszerűen meglibbenni.

Más. A munkahelyen elkezdtek zavarni a halkan beszélő emberek. Van egy lány, aki munkaideje nagy részében telefonál (munka ügyben), épp a halláshatáron. Borzasztó. Esküszöm, kevésbé zavar, aki kiabál. Eleve megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetem mindenki iránt, aki elég halkan beszél ahhoz, hogy társalgásonkét több, mint egyszer vissza kelljen kérdeznem. Viszket tőle a tenyerem. Biztos azért, mert én meg túl hangos vagyok. De a halkan telefonáló lánynál még jobban zavar a fiú és a lány, akik (gondolom a folyó tervek egyikéről) beszélgetnek naponta többször, és esküszöm, olyan halkan, mintha titkos randit egyeztetnének. Semmi mást nem hallok, csak az elfojtott ühüm-ühüm-öt, és öt perc után úgy felhergelem magam mindig, hogy a határán vagyok, hogy szóljak: társaságban súgdolózni nem illik. Mert amúgy valahogy tényleg nem. Ha valami szakmai dologról beszélünk az irodában, akkor szerintem azt normál hangerőn kell intézni, egyrészt, mert része a munkának, másrészt, mert másnak is lehet ötlete, harmadrészt, mert a suttogás messzebb hallatszik és elpattan a halántékomban az ér lassan. (Másnak meg nyilván tőlem...) Ha meg nem szakmáznak, igyanak már egy kávét a konyhában, basszus.
Megint más. Dolgozom egy terven épp, és lassan le kell adni. És kilátásba helyezték, hogy kapok segítséget. De úgy, hogy aki épp ráér, az majd nekem besegít. Namost, az nem véletlen, hogy anno Barta a legjobb diákjainak ajánlott munkát, nem random, öt éve dolgozó építészeknek. Valakit vagy érdekel az épszerk, vagy nem, vagy érti, vagy nem, vagy képes precízen dolgozni, vagy nem. Az nekem nem segítség, hogy valaki beáll nekem bevinni gépbe a cakkra kidolgozott rajzom**. A hiedelmekkel ellentétben megtervezett, kitalált helyre kitalált vonalat én is ugyanolyan gyorsan rajzolok, mint más. A gyerek-rejtvényújságokban szokványos "kösd össze a pontokat a számok szerinti sorrendben" feladványt összeállítani a lelkes segítségnek viszont több idő, mint magamnak megrajzolni. És a szomorú része nem is ez, hanem, hogy ha valaki ezt ennyire is fogja agyban***, mert pont leszarja, hogy organizációt rajzol épp, vagy lépcsőtervet, vagy történetesen lábazati szigetelést, az a következő rajzot is ugyanolyan lassan fogja megrajzolni, és az ilyen segítséggel készült rajzokról átmásolt részleteken meg majd őszülhetek rohamtempóban, amikor kijönnek 10,02 cm-es hosszok, látszólag egybeeső, de valójában lemérhetetlenül kicsi távolságra álló párhuzamos vonalak, meg a 90,03°-os szögben álló hőszigetelés, ami nem fikció, hanem tényleg valaki belecsinálta a tervbe három hónapja és azóta is időről-időre aknára futok vele. (Elnézést a nemépítészektől, magyarra fordítva arról van szó, hogy perfekcionista kis seggfej vagyok és nem tudok csapatban dolgozni.)
*A fele feljött a lábosban a víz színére, ami Lajos Mari szerint azt jelenti, hogy kukacos, és a maradék fele pedig belesült a héjába, hála a csodasütőmnek és a rossz technikámnak. De még így is elég sok maradt.
**A segítség ott kezdődik, hogy megmutatom az 50-es metszeten, hogy lábazat, tessék, ő erre kikeresi a vonatkozó 4 már megrajzolt részletrajzot, kigyűjti netről a konkrét részlethez tartozó homlokzatburkolati szerkezet DWG-jét, és összerakja a részletet, készre. És ez még mindig nem az, amit én csinálok.
***Félreértések elkerülése végett: a szerkezeti tervezéshez a normális értéktől kicsit (meglehetősen) szélebbre kell tolódni az autisztikus spektrumon, ez nem tanulható, talán nem is érdemes erőltetni, csak tudomásul kéne venni, hogy valakinek a zenéhez van affinitása, valakinek a főzéshez, és van, aki el tud veszni a részletekben, és ez távolról sem ugyanaz, mint hogy mindnyájan éneklünk néha a zuhany alatt, legtöbben rendszeresen főzünk, és hát "építészek vagyunk, mindnyájunknak kellett csomópontot rajzolni az egyetemen".