Péntek este igen érdekes irányt vett egy beszélgetés. Elhangzott egy igaznak tűnő állítás, miszerint az embert (a férfit?) 20 körül a szex mozgatja, 30 körül a pénz, 40 körül a befolyás szerzése*. (Ekkor jöttem rá, hogy elég nagy szarban vagyok, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)
Közben a pénteki beszélgetés másik ága elindult abba az irányba, hogy vajon kell-e, hogy az embernek legyen valami végső célja, ami felé fejlődik. Értelmesebb-e az az élet, ahol valaki megtalálja, mi érdekli, aztán azon dolgozik a tökéletesség (és elismertség) felé, mint egy olyan verzió, ahol valakinek van egy egyetemes tehetsége** (a tehetségnek ritkán van konkrét iránya amúgy, általában alaktalan massza, bármivé alakítható energia), amit élete különböző periódusaiban különböző dolgokra fordít, és vált, mielőtt érdeklődését veszítené vagy belefásulna. Én abban látom a problémát, hogy úgy tűnik, választani kell, hogy az ember jó akar lenni abban, amit csinál, képes akar lenni olyasmire, amire kevesen, vagy sok mindennel akar foglalkozni az életben, tűrhető szinten. (Vajon ezt a bennem élő középszerű és lusta ember mondatja velem, akinek a jó kifogás majdnem felér a cselekvéssel?...)
*F1 sikeresnek mondható vállalkozó, momentán napi 16-18 órákat dolgozik, szerzi a kapcsolatokat, göngyölíti az ügyeket, ezer felé szakad. Azt mesélte róla az egyik kolléga, hogy persze nem így képzeli egész életét, tíz éven belül már csak golfozgatni szeretne a nagy fejesekkel, és hát, igen, az már valami lenne. Én meg csak néztem, hogy tényleg? Egyik verzió rosszabbul hangzik, mint a másik, és emberek ezt becsülik, meg ezt irigylik. Azt a részét én is becsülöm, hogy valaki hihetetlen energiákat fordít a célja elérésére, de célnak én valami "jobbat" képzelnék (és az árat is másként mérlegelném).
**Sok szomorú példát látva bátran ki merem jelenteni, hogy az égvilágon semmi értéket nem képvisel, ha valaki tehetséges. Vagy szép. Vagy okos. Ezek ki nem érdemelt helyzeti előnyök, és kiválóan lehet mellettük vastagon értéktelen életet élni. Ugyanakkor szerintem kötelezni sem kötelezheti az embert az ilyen nem választott genetikai adottság, ez szintén hibás elvárás, amit a társadalom támasztani bír az egyes emberrel szemben,
4 megjegyzés:
pár megjegyzés, mert Villő alszik, Áron főz, én meg kaptam Orsi-időt.
1./ apukám tök szépen farag, elég régóta. nem formabontó meg semmi, hanem olyan ügyes mesteremberes módon. ajándékba, otthonra stb. készít ezt-azt. kb. 10-12 évesen kérdeztem tőle, miért nem adja el, amit készít, és azt mondta, hogy mert akkor nem szeretné készíteni. ez ilyen fellengzős dolog, amit akkor nem is igazán értettem ("de apa, a karácsonyi vásár tele van ilyen lombfűrészelt szarokkal, te meg még meg is faragod domborúra, és ez mennyivel szebb"), de nem a pénzről szól, hanem a kötelezőségről. nehéz valamit muszájból szeretni, valszeg ezért utálják ennyien a munkájukat. de én pl. nem utáltam sosem, úgyhogy ez is komplikált és most nem tudom igazán kibogozni, de tény, hogy amikor legyártottam egy-egy hétvégi délutánon 8-10 pár fülbevalót, én sem tudtam őket egyformán és folyamatosan szeretni.
2./ szerintem is gonosz, amikor azt mondják, hogy ó, XY elpocsékolja a tehetségét. hadd tegye, az ő élete. ugyanolyan, mint amikor innen Magyarországról puffogunk(~nak) azon, hogy Erdélyben ott van az élő népi kultúra, és akik ott élnek, a fiatalok mégis a nyugatot majmolják. nehogy már innen mondjuk meg nekik, hogy éljenek rezervátumban.
3./ furcsa ez a "van-e cél" dolog. de ha van, akkor nekem sem az lenne, hogy 10 év múlva a nagykutyákkal golfozhassak. nálam hasonlóan az jelenik meg, hogy "majd, ha nagyok leszünk" (értsd felnőttek), akkor majd ez meg az lesz, pl. kertes házunk, kényelmes ágyunk stb., és hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem "leszünk" nagyok. tudod, ez a "most behúzom a nyakam, hogy majd ekkor és ekkor jó legyen. szuper, de addig? én nem szeretnék az életemnek egyik szakaszára sem úgy emlékezni, hogy ez az 5-10-15 év totál pocsék volt, de csak azért, mert most viszont milyen jó.
1/ "Find something you love to do and you'll never work a day in your life"
Én ezt vadászom jelenleg, de persze "The wet march of the soul ain't for everybody"
Nem tartozik szorosan a témához, de valamiért eszembe jutott a következő vicc. (Bocsánat, ha nagyon off-topic, vagy ismeritek, és már unalmas.) A pap, az ügyvéd és a matematikus arról beszélgetnek, hogy mi a jobb, ha az ember házas, vagy ha szeretője/nemhivatalos kapcsolata van. A pap mondja, hogy hát, a házasság jobb, mert igazán elmélyül a kapcsolat, lehet egymásra számítani. Az ügyvéd mondja, hogy de nem, jobb, ha az ember rugalmasan alakíthatja az életét és a kapcsolatait. A matematikusra néznek, ő mondja, hogy a legjobb az, ha az embernek házastársa és szeretője is van, mert amíg az egyik azt hiszi, hogy a másikkal tölti az idejét, pár órát nyugodtan matekozhat.
Orsi, azt hiszem, igazad van, és ez alaposan tanulmányozott jelenség, hogy ha a motiváció kívülre tolódik, az csökkenti a flow-t.
Az érdekes kérdés, hogy a tehetség mire kötelez. Vagy, ha már ott tartunk, bármi mire kötelez.
Orsi: érdekes felvetés, detalán azt Te sem állítod, hogy az embernek nem szabad azzal foglalkoznia, amit igazán szeret, hanem azt meg kell tartani hobbinak?... Az ember a munkájával tölti a legtöbb időt, jó, ha érdekes. És persze akkor belekerül a muszáj-faktor, de ez kb olyan, mintha nem akarnék járni azzal a fiúval, aki igazán tetszik, mert jaj, akkor megismerem, és mi lesz, ha nem tökéletes?... Nem tudom, nekem ez jut eszembe erről. Félreértettelek? A jövő érdekében elzálogosított jelenről pedig ugyanazt gondolom, mint Te, azt hiszem.
Anna: a tehetség nem kötelez szerintem semmire. Amikor az emebrek olyant mondanak, hogy "XY eltékozolta a tehetségét", akkor szerintem önzők, mert azt remélik, nekik lett volna jobb. Vagy ilyesmi. Én is éreztem már úgy emberekről, hogy közel sem hozzák ki magukból, ami bennük van, de azt éreztem, ez elő sorban azért baj, mert olyan problémáik vannak emiatt, amik amúgy nem kéne, hogy legyenek - és ők is problémának élik meg ezeket.
Megjegyzés küldése