Dóra, az egyetlen nő az univerzumban (de legalábbis a közönség első 5 sorában), aki nem fogdossa Likó Marcit, mikor alkalma adódik rá

Pedig e szép szál legény oszolopos tagja a Guilt free 36 (and counting...) népes társaságának. És konkrétan rámvetette magát. Na jó, csak a kezemet szorongatva fölém hajolt.

Oké, inkább kezdem az elejéről. Vad Fruttik, Akvárium klub. Koncertkezdés 10-kor, kapunyitás 8-kor, tehát nyilván odamentem f8-ra, mert különben megint nem fogok látni semmit. Kb mindenki más talpig feketében, úgy látszik, ez egy ilyen zenekar. Rajtam farmer és az Annától kapott Great Gatsby póló, mert megpróbáltam találkozni valakivel (akivel megint nem sikerült, ejnye), és gondoltam, ilyenben talán nem megy más. (A másik ötletem a Pizza John póló volt, de azt inkább elvetettem, nem akartam gyakorló elmebetegnek tűnni, bár...) Szóval a pólónak és az újdonsült áll alá érő frizurának hála kinézhettem úgy 12-nek, tehát biztos, ami biztos alapon legalább jól kihúztam tussal a szemem, így saccra voltam tán 16 is. Mindegy.

Első sor bal középig volt elég a rákészülésem, de a világ leghatalmasabb koncertfotósának hála így is hosszú dalrészletekig nem láttam sz*rt se, mivel pozícióm ideális fényképezési szögnek is bizonyult egyúttal. Kellőképpen teátrális produkció lévén a frontember az est folyamán többször is felállt a kordonra, tíz centiről leordítani a közönség érintett szegmensének haját. Ilyesmiben nekem korábban még nem volt részem, az egyetlen, ami éri, amikor Lovasi múlt télen megszorongatta a kezem, és kérte, engedjem meg, hogy gratuláljon. Szóval Marcell a második ilyen akcióját épp énelőttem bírta megejteni, és ahogy fellépett a kordonra, konkrétan szépen ráfogott a kezemre. Majd előrehajolt beleénekelni az emberek fülébe, amire én egy gyönyörű ardhachandrasanát produkáltam, ahelyett, hogy jól letaperoltam volna, ahol érem, ahogy az összes körülöttem álló törte magát, hogy megtehesse, beleértve a pasikat is (konkrétan, ha maradok álló testhelyzetben, az arcom a hasa közepébe fúródott volna...). De nem. Valahogy ott és akkor úgy éreztem, hogy guilt free 36 ide vagy oda, én úgy hozzá nem érek valakihez, hogy ő arról jóformán tudomást se vesz, vagy természetesnek veszi. Eleve érezze magát rohadtul megtisztelve, hogy a kezemet nem rángattam ki a keze alól. (Koncertre nem járó, rajongásra nem hajlamos, józanéletű felnőtt olvasóimnak mondanám, hogy ezek igazából nem egészséges, vagy normális, vagy átlagos gondolatok egy rockkoncert első sorában, különösképp, ha a pozíciót két és fél óra teljesen meddő várakozással kell kiharcolni az oda vágyóknak). Szóval tudom, milyen alsógatyát hord a Likó Marci, anélkül, hogy tudna a létezésemről, és ez önmagában is eléggé zavarba ejtő gondolat, majd lesz mit mesélni az unokáknak. (Amúgy azt is tudom, a fiatalabb fotósok egyike milyen alsógatyát hord, úgy tűnik, legalja groupie vagyok, vagyishát jó volna, ha a lógós farmerok kimennének végre-valahára a divatból...)

Aztán a koncert után szokás szerint tömegverekedés volt a ruhatárnál, gondoltam, kivárom, míg lecseng a dolog, meg eleve akartam venni CD-t, hát akkor legyen ez. A zenekar ilyenkor kijön haverkodni, és akkor hátha lesz végre egyszer alkalom, hogy megemlítsem, szerintem tényleg lehetne a tömegnek jólérzitekmagatokat helyett azt kiabálni, hogy Szeretitek Kurt Vonnegutot?, mert az szerintem klappolna. Elvégre Great Gatsby pólóban már lehet ilyent mondani, úgyis mindegy. És ahogy épp elszántam magam, hogy na majd most egyszer akkor kivárom a zenészeket és beszélek velük és aláíratom a cédét, ahogy kell, körülöttem mindenünnen felzengtek a nyafka női hangok, hogy jaj, mikor jön már a Marci, jaj, annyira helyes a Marci, jaj, ott jön a Marci végre, és akkor elkezdett egyre hangosabban szólni a koponyámban a Van-e szándék, és inkább hazajöttem.