Két napja azon töprengek, hogy valóban egy feneketlen sötét verem volnék-e én is, téglatolvaj, aki mások energiáiból próbál előrébb jutni? Mert tök könnyű azt gondolni, hogy én aztán nem, én inkább mások helyett is feszülök a bármin. (Nem mintha ezt bárki kérné, vagy akár jó néven venné, teszem gyorsan hozzá.)
Szóval könnyen gondolkodom azon, vajon mekkora lenyomatom lehet a világban, történik-e bármi annak hatására, hogy én is ott voltam. És persze arra jutok általában, hogy nem, nem sok. Ehhez képest igazán érdekes a heti házi feladatom, miszerint is szedjem össze, mik azok a tevékenységek, amiket magam miatt csinálok, ami tényleg én vagyok, amitől jól érzem magam, és főként, ezeken belül, aminek semmi kézzel fogható eredménye, haszna nincs. Mert magról citromot nevelni, az most nem érvényes listaelem. Ergo ez egy olyan elgondolkodnivalónak tűnhetett az avatott szem számára, ami alighanem ráébreszthet arra, hogy nem sok ilyen van. De akkor mégis miért feszülök annyira rá a létem következményeire, ha közben meg eléggé meg vagyok róla győződve, hogy nem igazán léteznek?
Visszatérve a mások építőkockáiból való építkezéshez, ma együtt főztünk/ebédeltünk öcsémmel, és valahogy szóba került valahonnan a tetoválásoktól indulva az ízlés és hogy mi tetszik most és mi fog később, és mondta, hogy ő nagyon tudja utálni a saját, pár hónapja még sikernek és valamilyennek érzett munkáit is, és azt, hogy mi szép, ő egy pillanatnyi hangulatnak érzi leginkább, állandó változónak. És hogy nincs röhejesebb a tavalyi divatnál. Próbáltam nagyon őszintén magamba nézni, hogy én vajon mennyire haladtam túl magamat valaha is, és végül azt válaszoltam erre, hogy amióta nem nagyon hagyom, hogy anyu, vagy éppenséggel akárki más (nem vagyok az az együtt vásárolós típus) beleszóljon abba, mit vegyek föl meg mi áll jól, azóta általánosan vállalhatónak érzem azt, amit épp hordok, visszamenőleg is, és különösen mostanában tök sok olyan reggel van, amikor borzasztóan tetszik, amit kb random* összeválogattam (a földszínekben játszó cipőből kilógó püspöklila zokni felett a téglavörös nadrág a legesősebb reggeleimet is fel tudja dobni, bizonyos értelemben borzasztó egyszerű lélek vagyok), mert valahogy én vagyok. Aztán amint kimondtam, elkezdett picit mocorogni bennem, hogy biztos ez? Biztos én vagyok a kreatív irodában szövegíró?
*A ruhásszekrény jelenleg napirenden lévő felső rétegei mondjuk egyáltalán nem random dolgok: négy különböző színű, de határozottan színes magasított derekú, szűk szárú nadrág, vagy 8 egyforma fazonú ujjatlan top a leghatározottabb színekben, 4 rövidujjú kék póló mindenféle nyomatokkal, monokróm színes zoknik, és mostanra már sajnos csak két világosszürke vékony pulóver, mert a legkedvesebb sötétkéket megette a mosógép.
8 megjegyzés:
ugyanezen gondolkodtam ma a fodrásznál (!!! itt van az anyósom és vigyázott a babákra, aranyéletem van), amikor a nálam kimondottan fiatalabb fodrászlánynak magyaráztam, hogyan vágja le a hajam. mert amióta kb. 2001-ben húztam egy bal oldalválasztékot a hajamban, nem sok szóra érdemes drasztikus változás történt a fejemen, csak néha hosszabb, néha rövidebb.
Hátazértszerintem a seggig érőből ötcentis másoknál elérné az ingerküszöböt :) Értem, hogy sose festetted lilára, nade azért na.
Magról citromot nevelni miért nem ér? :-O
Szerintem ez tipikusan olyan dolog, amit az ember nem az eredmény érdekében csinál.
(Nem citromot, hanem csilit nevelek magról, és azért ha csili kéne, azt leemelném az üzletben a polcról, fillérekért utánamdobják. Matyi múltkor meglátott az üzletben pár szép méretes csilinövényt, félig-érett gyümölcsökkel, és azt javasolta, hogy jövöre inkább vegyünk egy olyat ahelyett hogy a magokkal meg a kis miniüvegházzal szarakodunk - természetesen roppantul feháborodtam, a csilinevelésnek nem a csili a lényege, de még csak nem is a növény, hanem hogy én minden reggel locsolgatom meg méregetem a centivel hogy elég nagy-e már az átültetéshez. Nekem ne mondja semmiféle pszichomókus hogy ezt nem magam miatt csinálom...:P)
A változ(tat)ás, az viszont lehet hogy nem annyira öncélú dolog, mint a citrom/csilinevelés. Ha spontán történik, akkor ugye azt nem "én csinálom", hanem "velem történik", tehát az nem ér. Ha meg "én csinálom", annak általában a haszna, eredménye az, ami motivál - maga a hajvágás ugye ritkán élvezetes (bár én szeretem amikor a hajamban turkál a fodrász :D), inkább az a jó amikor az emberek arcán látom a sokkot hogy "úristen milyen rövid lett a hajad!".
A mások építökockáiról meg azt gondolom, hogy te nem vagy egy energiavámpír. Nagyon nem. Vannak ilyen emberek, igen, de szerencsére nem nagyon gyakori, és te egészen biztosan nem tartozol közéjük. (Görbe tükörben kövérnek látszol, pedig igazából nem vagy az.)
Magról citromot: mert mesélnem kellett róla, miket szeretek csinálni, mikor érzem jól magam, és a legtöbb, amit soroltam, járt valamilyen eredménnyel, ergo tudni lehetett, mikor csinálom jól. És az a kérdés, hogy bele tudok-e törődni, ha valami nem mérhető és nem érezhetek javulást, vagy eredményt, hanem csak a folyamat van maga. A kodepedens viselkedésforma mindig hoz egy ilyen jótanulós vonalat, egy mindenkinek megfelelni vágyást, egy önigazolási kényszert.
Téglatolvajlás: a megfigyelőn, a tükrön múlik sokminden, igen. Ha valaki csak azt látta, hogy a velem töltött idő folyamán én egyre kevésbé voltam mérhető, és szinte a létezésem is attól függött, hogy neki vajon igénye van-e rá, az joggal érezheti, hogy a húsából ettem. Biztos, hogy én sem vagyok sík tükör. Meg szeretném tanulni, hogy azt hogyan kell, mert senkit sem szeretnék megnyomorítani, főleg nem, akit szeretek. És magamat sem.
Huha.
Létezik olyan tevékenység, ami egyáltalán, semennyire nem mérhetö és nincs látható javulás / romlás?
Az olvasás jutott elöször eszembe, de aztán rájöttem, hogy az ember ott is tudja mérni hány perc alatt olvas el 100 oldalt, szóval akkor az sem ér. Meg az elolvasott könyvek darabszáma, ugye.
Próbálom végiggondolni, miket szoktam csinálni, meg Matyi miket szokott csinálni, és mindegyiknek, _mindegyiknek_ van mérhetö eredménye, ha elég buggyant az ember hozzá hogy mérje.
Tud bárki példát mondani, hogy mi az ami "ér" ebben a kontextusban?...
Szerintem ez egy megoldhattalan "házifeladat".
Biztos, hogy létezik, de itt inkább az a kérdés, hogy mit élvezel benne? Mert ha csilit nevelgetsz, lehet, hogy nem baj, ha nem terem sokat, de biztos, hog elszomorít, ha ki sem hajt, és ha sokáig ki sem hajt, vagy mind kipusztul állandóan, akkor nem lesz belőle tartós hobbi. Kell hozzá valamilyen sikerélmény.
Ugyanakkor az olvasásban - optimális esetben - nem az motivál, hogy egy nap alatt kétszáz oldalt olvasol mindig, és az idén már a 100. könyvnél jársz. Mert van, hogy sajnálod, hogy vége egy könyvnek, olvastad volna még, pl. Vagy pl sétálni és beszélgetni a barátaiddal. Én sose vagyok arra büszke, hogy A-van mindig hosszában-széltében bejárjuk a várost, legföljebb utólag nevetünk rajta, hogy erre is csak mi vagyunk képesek, hogy random többtíz kilométert kutyagoljunk a flaszteren, mert úgy jobban esik a világmegváltás.
Amúgy, ha végre elolvasnám a Flowt, abból valószínűleg ugyanez derülne ki, az eleje alapján. Hogy a boldogság ott van, amikor valaminek a teljes figyelmedet tudod szentelni. Nem az eredményének, hanem a folyamatnak.
Szóval végülis nem az számít, hogy _mit_ csinálsz, hanem hogy _hogyan_, nem?
Mert van aki számolja a kilométereket amikor gyalogol, meg van aki számolja a könyveket, és van aki számolja hány mag hajtott ki - és van, aki nem.
(A csili mondjuk pont kihajtott, de vetettem árvácskát, tátikát, nefelejcset, levendulát, meg a tavalyi mininárciszhagymákat is kiültettem tavasszal, és nem, nem mind hajtott ki. Meg van amelyik kihajtott de nem nö. Meg van amelyik nö de nem virágzik. Meg volt amit lenyúltak a szarkák. De nem az a lényeg, hanem hogy reggelente locsolgatom, nézegetem, tutujgatom öket. Aztán elmegyek 4 hétre nyaralni és úgyis mind megdöglik - ha hazajöttem veszek a boltban "kész" virágot és azzal beültetem a teraszt.:P Es kicsit sem leszek szomorú, ebben biztos vagyok.) (Jah, olyanok is vannak amiket nem én vetettem, hanem a madarak hozták, és fogalmam sincs mi lesz belölük, de nönek :D Az egyik asszem egy szilfa...)
Azért a flow-nak az egyik meghartározó eleme, hogy van cél, meg (azonnali) visszacsatolás, magyarul az ember tudja, hogy "jól" csinálja-e, amit épp. Aztán persze hogy ez hogyan értelmezhető mondjuk a meditáció kapcsán, azt már nem értem, de akkor is. Van cél, van visszacsatolás, van kontroll. Nekem is a séta a legpasszívabb tevékenységem.
Megjegyzés küldése