Hiszen a tárgyak csak tárgyak, és van valami bénító abban, ha a mikrokörnyezet tele van olyan holmival, amiket már senki sem használ, egyedül történetük ólomsúlyával vesznek részt a mindennapok hangulatának meghatározásában. Egy szekrénynyi kegytárgy, ereklye.
Aztán persze kiderül, hogy az egyetemes gyászfolyamat része az, hogy az ember bizonyos történések valódiságának egyedüli bizonyítékaként képes kezelni egy inget, vagy egy hátizsákot. Máshogy és másra emlékeztetnek, mint az ugyanezen idők emlékét őrző saját holmik: ajándékok, mozijegyek, duna-parti kavicsok.
Az életem jelenleg egy múzeum, én vagyok benne a teremőr. Ruhatáros, senkinek sem hiányzó kabátok őre egy rég bezárt színházban.
What's the point of holding onto what never gets used?
Other than a sick desire for self-abuse.
2 megjegyzés:
Érdemes ezeket a tárgyakat lefényképezni. Jó, hogy említed ezt, mert én is ezt fogom tenni. Nem lefényképezni és aztán szortírozni, csak lefényképezni. Hm.
Hát, nem tudom. Szerintem akkor kell fényképezni, amikor még használatban vannak. Vagy csak ott lenni és örülni. És megjegyezni.
Megjegyzés küldése