Újabban nagyon gyakran kapom magamat azon, hogy a beszélgetőpartnerem negatív véleményt formál valamiről vagy valakiről, és én az adott dolgot vagy embert a védelmembe veszem, még akkor is, ha én sem vagyok a legnagyobb véleménnyel róla. És ez furcsa. Persze az is előfordul, hogy beállok én is a pletykálkodók közé, vagy épp én kezdem, de akkor utólag mindig nagyon rosszul érzem magam, ilyenkor meg csak hülyén.
Azt tudom, hogy kisgyerekként anyukám többször felhívta a figyelmem, hogy ha valakiről rosszakat mondok a háta mögött, akivel beszélek, előbb-utóbb el fog töprengeni rajta, hogy vajon róla miket mondhatok, amikor nincs ott. Ami érdekes, mert nekem például ez ilyen helyzetben nem szokott eszembe jutni, de lehet, hogy ez nem normális.
Mindenesetre, amikor a pszichológusomnak egy összetett mondat közepén megemlítettem, hogy egy kifejezetten rosszmájú embernek tartom magam, nagyon elcsodálkozott. Pedig szerintem igaz.
3 megjegyzés:
Én el szoktam gondolkodni, vajon miket mondanak mögöttem. Ez időszakos dolog, mert van, hogy egyáltalán nem érdekel. De most épp olyan korszakom van, hogy igen. Nem gondolom, hogy rossz májú ember vagy, de az kifejezetten emberi tulajdonság, ha idegesítenek bizonyos dolgok, illetve bizonyos emberek bizonyos reakciói, vagy megnyilvánulásai. Ebben semmi kivetnivaló nincs, én úgy értékelem. Persze, lehet, hogy csak magamat próbálom igazolni ezzel a gondolatsorral.
Az emberi, ha valami idegesít, és tulajdonképpen az is, ha az általa keltett feszültséget azzal vezetem le, hogy megosztom másokkal. Normális, de nem "helyes". Azt hiszem.
Nekem sose jut eszembe hogy vajon mit mondhat rólam a hátam mögött.
Magamból indulok ki: szembe is ugyanazt mondom, legfeljebb megpróbálom vattába csomagolni. (Van ugye az "actionable feedback", ami elvileg egy pozitív dolog, meg van a szimpla személyeskedés, ami elvileg nem az. Meg gyakorlatilag se.:))
Megjegyzés küldése