Pedig olyan jól indult ez a nap!...

Vagyishát, nem, nagyon nem, de aztán olyan reményteljesen folytatódott, és aztán meg most este fél 10 van, és előttem egy üveg nutella és egy mokkáskanál.

Az volt, hogy valamennyire a bulletjournal miatt, valamennyire pedig a stréber alaptermészetem miatt már a múlt hétvégén is próbáltam produktív lenni, ami mérsékelten sikerült, és akkor ennek a mostaninak már tényleg úgy vágtam neki, hogy na majd most. Szombaton persze nem sikerült korán kelni, de azért kivonszoltam magam a piacra, és ott még meglepő módon egész sok mindent is kaptam, végiggondolva, hogy mostanában mennyi kaja rohadt rám, talán túl sok mindent is. Persze az életjobbító programomban szerepel egy holnaptól bevezetendő szokáskövető*, ami többek közt azt is mutatni fogja, hány napon eszem (vagyis többnyire nem eszem) előre megvásárolt és elkészített ételt, ami ugye egészséges is, meg gazdaságos is, meg mennyire összeszedett dolog már (nem)! A piac után nem sokkal elkerekeztem a nagymamához, eredeti terv szerint ebéd után vettem volna hasznos dolgokat, kontaktáltam volna mindenféle fórumokon barátokkal, akikkel jó rég nem tettem ezt, meg dolgoztam volna picit. Ehelyett viszont szerencsére sikerült időben ráébrednem, hogy a másik nagymamám épp 97 éves lenne aznap, és így a leghasznosabb dolog, amit tehetek, ha anyut elkísérem a temetőbe. Mire megjártuk Cinkotát, kigazoltunk mindent, meg ültettünk őszirózsát meg miegyéb, és végre hazakerültem, már bőven túl késő volt bármihez, amit terveztem, úgyhogy az E-től kapott Neil Gaimannal** bekuckóztam az ágyba, majd egy órával később már túl álmos voltam olvasni is, és lefeküdtem este 9-kor.

És akkor megérkeztünk a mába, ami először hajnal fél 6-kor akart elkezdődni, egy nagyon nyomasztó álomból ébredtem, amiben a történések nem voltak túl reálisak, de akár meg is történhettek volna, szóval felébredtem ebből az álomból és annyira nyomasztott az a sok minden, ami igazából nem történt, hogy minden észérv ellenére visszafeküdtem és visszaküzdöttem magam álomba, és vagy ugyanaz folytatódott, vagy egy másik, nem tudom, de végül 9-kor ébredtem, mint akit megvertek. Sebaj, volt betárazva annyi teendő, hogy vígan érezhettem volna  a nap végére magam a társadalom hasznos tagjának, és először gyorsan össze is szedtem magam, de akkor elkezdtek gyűlni a viharfelhők és gondolván, megvárom, míg kiesi magát, délután fél 3-ig nem csináltam semmit, és nem is esett. Akkor aztán mégis összekaptam magam és a baljós árnyak dacára eltoltam a biciklit a MOL kútra lemosni, küzdöttem vele egy órát (én nem csak takarítónőt szeretnék, hanem kerékpármosót is, én csak elméletileg vagyok mindent megoldó, gyakorlatilag rosszabb időszakaimban egyedül semmire sem vagyok elég motivált), aztán hazaértem, összeraktam az ebédet és betettem sülni, és akkor körbefutott a szemem a konyhán és megállapítottam, hogy irgalmatlan kosz van, és amíg főtt a kaja, kitakarítottam mindent (meg utána a sütőt), ami egyrészt szuper, másrészt viszont abszolút nem terveztem. Aztán megebédeltem, elszúrtam jóadag időt a világinterneten, majd végre írtam legalább egy barátnak a listáról, főztem holnapra, megvacsozártam, és legyűrtem az egy hete halogatott munkát, ami nem is volt sok, hanem cikisen kevés ahhoz képest, mióta görgetem.

És akkor neki akartam állni a holnapi német leckének, és rájöttem, hogy a komplett német cucc bent maradt a munkahelyen. szóval holnap kelhetek még fél órával korábban, hogy még óra előtt meg tudjam írni a bármit.

Kéne egy hét szabadság. De beleőrülnék.

*Dóra az egyetlen az univerzumban, aki nem hajlandó átvenni az angol szakzsargont, hanem csinál helyette magyartalant.

**Amin elvileg nincs trigger warning, gyakorlatilag meg számomra most kb. a Rémusz bácsi meséin is van, don't ask.

Újra megnyitott a bolt, ahol a csodát vettük, fájdalomért. Nincs értelme belépnem. Egy fillérem sem maradt. Csak nézem a kirakatot. Az új vásárlókat az üvegen át.

Azt hiszem, azért írok blogot, mert hetedik után a legkedvencebb magyartanárom azt írta nekem, hogy mindenképpen írjak, ha mást nem, naplót.

Nem tudom, miért mondta, de tudom, hogy borzasztóan meglepett a dolog. És tudom, hogy ez a meglepetésszerű pozitív megerősítés alighanem nagyobb hatással volt rám, mint ami indokolt lett volna. De mindig is szerettem volna írással foglalkozni, ahogy mindig is szerettem volna tanítani.

Tanár azért nem lettem, mert nincs türelmem, én csak azokat tudom tanítani, akiket bárki: azokat, akik akarnak tudni. Az igazi tanár az öcsém, aki a 95 éves nagymamámnak elmagyarázta az iPad-et, hosszú hetek kemény munkájával, végtelen mennyiségű operettsláger meghallgatásának árán. Mostanra alighanem mindent tud Németh Marikáról és Marik Péterről.

Író azért nem lettem, mert nem vagyok tehetséges. Egyáltalán. Nem állítom azt, hogy a magyartanárom tévedett: helyesen diagnosztizálta a grafomániámat, a közléskényszeremet, akár beszélhetünk íráskészségről is. Az érdemleges produktumok előállításához jellemzően 1% tehetség és 99% szorgalom/tanulható dolgok/véres veríték kellenek. Na, nekem az az 1% nincs.

Tehetség helyett mondhatnék érzékenységet is.

Ha számba veszem azokat a könyveket, azt a maroknyi verset, azokat a dalokat, amiket tényleg igazán erősnek érzek, nem pedig valamilyen igen jól fogyasztható iparosmunkának (Salinger vs John Green, Hiperkarma vs Ákos, vegyük észre, nem feltétlen mondom, hogy egyiket a másiknál szívesebben olvasom/hallgatom, csak hogy más minőség), azok olyan emberek nevéhez fűződnek, akikről alighanem hiányzik az érzelmi epidermisz. És valószínűleg tényleg szükséges a lélek harmadfokú égési sérülése ahhoz, hogy valaki olyat tudjon mondani, ami másoknak is a lelkéig ér, nem csak a füléig.

Szóval lényegében azt hiszem, bele kéne nyugodjak abba, hogy van az az ár, amit nem vagyok kész fizetni azért, hogy másokhoz úgy tudjak szólni, hogy meg is érezzék.

És hogy nem kéne ettől kudarcélményem legyen.

De van.

I liked it better when my car had sound

Egy másik blogon kialakult vita elgondolkodtatott arról, van-e az életben bármi, amit érdemes ideiglenesen valahogy csinálni, léteznek-e racionális rövidtávú áldozatok. A konkrét példa a "hagyjuk a pasit az elején picit teperni" ősbölcsességen alapult, mindenki tette hozzá a magáét a vadászösztönről meg a dolgok küzdelmen alapuló szubjektív értékéről. Én meg csak azt éreztem, hogy kb annyira reális a normális viselkedésünktől átmenetileg eltérve végleges változást remélni a másik hozzáállásában, mint egy villámdiéta után végleges fogyást várni.

Szeretném azt hinni, hogy a valóban jó kapcsolatokban nincs helye a játszmáknak, és végül is pont lehet igazam is, mert életemben ha 2-3-at láttam, sokat mondok, és ők nemigen túráztatták egymást.

Csak hát a jó kapcsolathoz nem villámdiéta kell, hanem tudatos életmód. Mint mindenhez, ami szerintem bármit is ér az életben.

Dóra okosan gazdálkodik

A kétharmad fizetésből élős projekt* első hónapját meglepő módon (kis csalással**) sikerrel zártam. Annyira megörültem neki, hogy máris szinte lehetetlenné tettem a második havi sikert.

Én állítom, hogy az ilyesmi egyrészt személyiség, másrészt tanult minták függvénye, és azt hiszem, én egyik ágról sem indulok nagy sansszal.

Amúgy hasonló megfontoltsággal pirosra*** készülök festetni a hajam. Ha így folytatom, egy wayfarer keretes szemüvegnyire leszek az instagram kabalaállatkája klisétől.

*Annyira azért nem nagy etwas, nagyon sokáig annyiból (se) kellett kijönnöm, de az ilyesmi sajnos gyorsan felejtődik...

**Elmaradt néhány terápiás alkalom, illetve az elkölthetetlen szépkártyás keretből vettem E-nek szigetjegyet és átutalta, szóval igazából annyira ne legyek büszke...

***Anyu reakciója: de miért nem kék? vagy zöld? vagy legalább lila?

Prózaira fordítva: nem tudom, hányan kapnak a szívükhöz ésvagy fogják rá a dolgot arra, hogy még új és én egy új helyzetek gyors feldolgozására híresen képtelen ember vagyok, de: a windows phone szebb és lényegesen intuitívabban használható rendszer, mint az iOS. De főleg tényleg sokkal-sokkal szebb. Sorry.

Amúgy érzem, érzem, hogy teljes huszonegyedikszázadi, közép-kelet-európai közhellyé kezdek válni: iPhone, kerékpár, élénk rúzsok, lassan bazinagy tetoválás, perceken belül bullet journal, és kutya is kéne.

Tiszta lapok mindenütt.
Örökölt telefon: nulla régi sms, nulla korábbi hívás,
mintha meg sem történtek volna.
Üres jegyzetfüzet: kétszázhatvannégy üres oldal várja, hogy teleírjam.
Pedig nincs új kezdet.

"Az élet egy olyan előadás próbája, amit sohasem tartanak meg."

Időnként odatéved a kéz a sebre és megtapogatja, hogy még mindig fáj-e, és még mindig fáj. És egy idő után természetessé válik, hogy ez van és ez lesz.

A múltkor meg akartam mutatni, hogy még mindig látszik a könyökömön, ahogy 2013-ban először estem igazán nagyot biciklivel és borzasztó csúnyán lehorzsoltam. És hirtelen nem találtam, hogy a bal volt, vagy a jobb. És bármilyen csúnya is volt az a heg, az sem volt jó érzés, hogy már alig-van.

Hogy a legmélyebb nyomok is elmúlhatnak és csak a hiányuk marad.

There will come a time,’ I said, ‘when all of us are dead. All of us. There will come a time when there are no human beings remaining to remember that anyone ever existed or that our species ever did anything. There will be no one left to remember Aristotle or Cleopatra, let alone you. Everything that we did and built and wrote and thought and discovered will be forgotten and all of this’ – I gestured encompassingly – ‘will have been for naught. Maybe that time is coming soon and maybe it is millions of years away, but even if we survive the collapse of our sun, we will not survive forever. There was time before organisms experienced consciousness, and there will be time after. And if the inevitability of human oblivion worries you, I encourage you to ignore it. God knows that’s what everyone else does.

 The Fault In Our Stars – John Green

esküvős

Szürreálisan otthonos volt a világ minden pontjáról összegyűlt, különféle területeket kutató fiatal tudósokkal beszélgetni az imposztor-szindrómáról és a budapesti lakáshelyzetről. Fejben még mindig angolul fogalmazok, pedig nem tudok elég jól. És furcsa volt ráébredni, hogy ez az intenzíven inspiráló társaság nem csak az én hétköznapjaimnak nem része, hanem valóban szinte egyszeri és megismételhetetlen tünemény: két varázsló egybekelése szükségeltetik az előidézéséhez.

Úgy jelentem meg az esküvőn, mint egy paradicsommadár:
királykék, menta, meggy, pink és korall.
A kiegyensúlyozottság terepszínei a megdöbbenésből önkéntelen bókokat fakasztottak,
én meg legszívesebben szabadkoztam volna: a színek nálam csak vendégségben, kölcsönben vannak.
Vagy lopva.

A nők többségét zavarja a reklámokban ránk tukmált nőideál, a magas, vékony, homokóra alakú, azúrkék szemű, kreol vadmacska. Mert nem reális sztenderd.

Engem mostanában sokkal jobban zavar két, amúgy reálisabban hozható, sőt, a valóságban is terjedőben lévő minta. A manic pixie dream girl és a pátyolgatásra szoruló, riadt és kissé zakkant kismadár (ennek van már mainstream neve?). Valahol mindkettőnek ugyanaz a varázsa: a lány, akinek te lehetnél az egyetlen biztos pont az életében, de igazából sose éred el teljesen, mert nem igazán evilági.

Mintha lenne valami végtelenül lelombozó egy lelkileg makkegészséges, stabil elképzelésekkel rendelkező, a hétköznapokban jól létező lányban.
Biztosan van a jelenségnek férfi megfelelője is, ettől nem lesz kevésbé nyomasztó.

Túl sok mindent kellene egyszerre csinálnom, ezért mindbe bele-belekapok és mind rosszul halad. Ez eddig szerintem kb. mindenkinek evidens, ahogy kevés kivétellel az is, hogy a tartós túlóra tartós alulteljesítést eredményez. Miért van akkor az, hogy a teljes munkahelyi kultúrának ezek a kontraproduktív mintázatok az alappillérei? Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy tán nagyobb piaci értéke van a nyüzsgésnek, mint a produktumnak?

you should've seen the other guy

Szóval úgy tűnik, idén is a hagyományos esküvői vendég szettemben megyek, mármint, lehet, hogy idén a ruhám másmilyen lesz, mert anyu alkotott valamit, pont ma írt, hogy kész és kéne mennem próbálni, de szóval boldogan kerekezem át a lezárt szabadság hídon, és akkor egy gyalogost kerülve próbálok kicsit balra, és tényleg csak kicsi lett és a bicikli kereke szépen elakadt a villamossínben, én meg nem, és térddel tompítottam az esést. De azt nem nagyon értem, hogy az ilyen esetekre tekintettel evolucionarice miért nem növesztettünk még zsírpárnákat az ízületek mechanikai védelmére. A tenyeremnek relatíve alig lett baja.

Bullet journal

A bejegyzés a címéről szól és nem OCD-s embereknek semmilyen relatable infót nem tartalmaz.

Schrödinger

A szekrényajtó mögött Edevis tükre
vagy a mumus lakik.
Csak akkor tudhatod, épp melyik, ha kinyitod.
Én akkor sem.

Újabban nagyon gyakran kapom magamat azon, hogy a beszélgetőpartnerem negatív véleményt formál valamiről vagy valakiről, és én az adott dolgot vagy embert a védelmembe veszem, még akkor is, ha én sem vagyok a legnagyobb véleménnyel róla. És ez furcsa. Persze az is előfordul, hogy beállok én is a pletykálkodók közé, vagy épp én kezdem, de akkor utólag mindig nagyon rosszul érzem magam, ilyenkor meg csak hülyén.

Azt tudom, hogy kisgyerekként anyukám többször felhívta a figyelmem, hogy ha valakiről rosszakat mondok a háta mögött, akivel beszélek, előbb-utóbb el fog töprengeni rajta, hogy vajon róla miket mondhatok, amikor nincs ott. Ami érdekes, mert nekem például ez ilyen helyzetben nem szokott eszembe jutni, de lehet, hogy ez nem normális.

Mindenesetre, amikor a pszichológusomnak egy összetett mondat közepén megemlítettem, hogy egy kifejezetten rosszmájú embernek tartom magam, nagyon elcsodálkozott. Pedig szerintem igaz.