Anyu azt mesélte ma a nagymamához menet, hogy pár napja apu kiabálásig lovallta bele magát abba, hogy én hogyan tetováltathattam tele a hátamat, és hogy erről lényegében anyu tehet, mert ő maga világosan jelezte nekem, hogy ez neki nem tetszik, szóval ez az anyu sara, és ő nem is érti, hogy mi van velem, hogy teljesen félresiklik az életem, és valószínűleg a pszichológus is egy kontár, ha ilyenek történnek. Amivel a következő problémák vannak: 1) 31 éves vagyok. 2) A tetoválást minimum 5 éve tervezem, tehát ha meg is őrültem, nem most történt, biztosan nem a pszichológus sara. 3) 31 éves vagyok. Mégis miért érzi, hogy anyu ezügyben bármit tehet. Miért érzi, hogy ő mindent megtett azzal, hogy előzetesen kifejezte nemtetszését? 4) Bár ő azt hiszi, hogy a tetoválással van a baja, de saját szájából is hallottam, hogy az az igazi baja, hogy ez egy végleges döntés, és szerinte rossz döntés, és én hogy hozhatok végleges rossz döntést?
És ez utóbbi az, amivel igazán nagy bajom van. Abba nőttem bele, azt láttam legmarkánsabb mintaként az életemben, hogy apukám a végletekig kockázatkerülő és a családot érintő minden döntést a lehetségesnél kétszer tovább halogat, vagy soha nem hoz meg. Furcsa lehet ezt hallani egy vállalkozóról, de amikor ők a rendszerváltáskor üzletet nyitottak, csak az nem szedte meg magát ebből, aki nem kezdett bele. Amint nem így működött a magyar gazdaság, nekik sem ment tovább. De tényleg, apu csak akkor lép meg bármit, ha végigment mélységi kereséssel a gráf minden élén és minden egyes pontra kitalálta a választ.
Érdekes, hogy ugyanő nem érzi tisztjének, jogának, hogy beleszóljon mondjuk a párkapcsolataimba. Helyesen érzi ezt, természetesen, csak nem fér a fejembe, hogy hogy nem bírja ugyanezt a tiszteletet megadni a saját bőrömmel kapcsolatos kérdésben. Mert ez végleges? Ha egy párkapcsolat meg is szüntethető, de vissza nem csinálható, a következményei ugyanúgy lehetnek véglegesek. Sőt. A döntések meghozásának hiánya is végleges hatással bírhat valaki életére. Az is súlyos döntés, ha külföldre költözöm, az is, ha nem megyek ki. Lehet úgy tenni, mintha mindkét lehetőség életem végéig nyitva állna előttem, de ez hazugság.
A kockázatvállalásra való hajlandótlanság a legsúlyosabb apai örökségem, és kikérem magamnak, hogy még büszke is rá.
Amúgy a pályaválasztásommal sem ért egyet.
4 megjegyzés:
De mi baja a pályaválasztásoddal?
és veled beszélt erről amúgy? (a tetoválásról)
Azt gondolta (és a matek és fizika tanáraim adták alá a lovat), hogy én kutató leszek, vagy minimum gazdasági matematikus. Kb emiatt nem kaptam Fazekas érmet, az ofő úgy érezte, szellemi restségből mentem építésznek és ez megfutamodás. Tizenhárom éve nem igazán hiszi, hogy nem lettem volna a tudományban boldog, meg hát nem is szemléli ezt sztem túl komplexen, nem nézi, hogy vagy itthon nyomorognék, vagy kényszer volna a külföldre szakadás, stb. Csak azt látja, hogy ennél én okosabb vagyok és lusta ezek szerint.
Hosszan nem, de mondta, hogy szerinte ronda és ő nem ért egyet az egésszel. Nem szeret velem vitatkozni, mert én nem szoktam hagyni mondani a magáét és érvelek és cáfolok és kérdezek.
Megjegyzés küldése