hétfő: Porto - kötelezők

A második nap kisebb pofáraeséssel kezdődik: Gaudí-házakat idézően hosszú sor fogad a Livraria Lello előtt, amit lehet, hogy nem akartunk volna megnézni, ha J.K. Rowling nem kürtöli vele tele a világot, de azért túlzás volt ennyire integrálni a HP kultuszba. Megpróbálunk online jegyet foglalni, de a rendszer is lehalt a felfokozott érdeklődéstől.

Bóklászunk egy sort a belvárosban, és a előző napi sikeren felbuzdulva ebédidőben célba vesszük a Mercado Ferreira Borgest, hogy aztán kiderüljön, hogy a szerkezeti vázat megtartva, teljesen kipucolva, szórakozóhelyként működik. Már kissé éhesebben vesszük célba a Mercado do Bolhãót, ami ugyan igazi piac, de jobbára csak szuvenírek vannak meg édességek, meg némi zöldség, és összesen két (de nem teljesen világos, elképzelhető, hogy igazából egy nagy) helyen árulnak főtt ételt, káoszban és kizárólag portugál nyelvű menüvel, de ami a nagyobb baj, teltház van. Arra jutunk, alighanem itt az ideje kipróbálni a francesinhát, ami a leírás alapján nem annyira vág a profilunkban, dehát nem is jártál Portóban, ha nem kóstoltad, szóval zicher, ami biztos, együk ott, ahol minden elérhető forrás szerint az igazi: a Café Santiagóban. Az utca túloldaláról keressük a házszámot-feliratot, amikor a Lellóhoz hasonló látvány fogad: az utcán áll a sor, egy pincér lép ki az ajtón, sorolja az épp felszabadult asztalt kapó feliratkozottak nevét. E-ben ekkor végleg elpattan valami, elege van a hájpolt helyekből, amit egyrészt értek, másrészt én nem vagyok elég bátor az úttöréshez, nem szívesen ülnék be valahova, ahol senki nem ül rajtunk kívül, teszem azt, a szemközti helyre. Kissé már feszült idegekkel, terv nélkül megyünk tovább, és mintegy véletlen jobbra nézve látjuk, hogy épp a Café Santiago előtt állunk, az előző az etikailag és grafikailag is kétes Café Sanfago* volt. Ez is szinte tele van, de kapunk helyet is, fracesinhát is, megállapítjuk, hogy bár feleztünk, de így is több jutott, mint ami ebből a műfajból nekünk bőven sok lenne, mindegy, francesinha pipa. Ha már kötelező körök, egy újabb kígyózó sor előtt bevágva megnézzük magunknak a Café Majesticet is (a trükk: a teraszon sorban állás nélkül is van hely, és a teraszon ülők is bemehetnek mosdóba, és ha már ott vannak, körbenézni, fotózni is a díszes terembe), és megállapítjuk, hogy lehet, hogy Portóban ez valami rendkívüli, de Pesten minden századfordulós kávéház ilyen, sőt. A nap innentől javuló tendenciába csap át, az egész napos szürke-szotty kezd engedni, sikerül egész jó ütemben jegyet váltani a Palácio da Bolsába és egy szuper szarkasztikus humorú idegenvezetővel ("Are you sitiing comfortably? Yes? Then, stand up, let's go!") végignézni a csöppet sem visszafogottan díszes palotát.

Közben megjavul a Lello weboldala, le is csapunk a napi utolsó időpontra, majd bóklászunk kicsit a környéken, elsétálunk a Teleférico de Gaiához,

de még mindig túl szürke az idő a libegőzéshez, úgyhogy vissza Portóba.  A Lello környéki kis utcákban teljesen illetlen mértékig bátor sirályokkal és macskákkal ismerkedünk,

majd végre megérkezünk a könyvesboltba, ami ekkorra magához képest egészen szellős. és valóban gyönyörű, és csodálatos a kínálata is, csak sajnos nagyrészt portugálul, ami már csak azért sem érthető, mert sajnos, mint könyvesbolt, már nem annyira komolyan vehető. Így ér szervetlen véget egy több, mint százéves családi vállalkozás, köszi, Rowling.

*Ibicsoki, anyone?