A szerda reggel fájdalmasan korán, a Hertznél indul. A legalapabb kategóriájú autóra fizettünk be, de tekintve, hogy nem ugyanott vesszük fel a kocsit, mint ahol lerakjuk, upgrade-elnek és kénytelenek vagyunk egy vadonatúj, hibátlan, vajszínű Mini Cooperrel átszelni az országot.
Gyönyörű hegyi utakon megyünk, sajnos továbbra is erős ködben, első megálló Ponte de Lima. A település a római kori hídról ismert, ami valóban nem utolsó látvány, de a legjobban mégis a folyó menti fasor tetszik, a sétány mentén a kandeláberekből halk klasszikus zene szól. A házak itt már nem csempézettek, hanem zömmel vakolt, fehér felületek, kőkeretes nyílások, rakott kőfalak, kovácsoltvas szerkezetek határozzák meg az utcaképet. Elsétálunk a város végéig és vissza, be a folyó mellé, hogy a giga parkolót lehagyva bírjuk lefotózni az ókori építészet,
majd Braga felé vesszük az utat. Majdnem ezer éves katedrális (a belső kert a legszebb),
kis utcák, főtér, fejedelmi tonhalas pite egy kávézóban, majd tovább Guimarãesbe. Már érkezéskor érzékelhető, hogy világörökségi területen vagyunk, az autót egy templom előtti tér mellett tesszük le, ahol gyönyörű, hatalmas, jól komponált virágágyás jelöli ki a fő csapásirányt: nem csak régi és kulturálisan fontos a hely, de rendben is tartják.
Először felsétálunk az erődhöz, körbejárjuk minden oldalról
(be nem megyünk, alapvető policy az egész út alatt, hogy csak erősen szelektálva megyünk be bárhova is, mind idő, mind anyagi szempontból, kívülről viszont mindent alaposan megnézünk), majd lesétálunk a hegyről és szembe jön a kalapom. Egész nyáron próbáltam szalmakalapot venni, hogy le ne égjen a mindenem a Portugál nyárban (ekkor még nem sejtettem, hogy északon prímán elleszek nélküle, és nem felesleges a széldzseki sem), de mindenhol csak rossz fazonú, rossz minőségű, papír vacakokba futottam. Erre egy apró, első ránézésre mindenféle szuvenírnek való vacakokat áruló bolt ajtajában ott lóg egy valódi szalmából készült, szép széles karimájú, egyszerű és nőies fazonú kalap, kemény négy euróért. Bemegyek, valahogy elmagyarázom a csak portugálul beszélő eladónak, hogy le szeretném kérni a kalapot a kirakatból, felpróbálom, tökéletes, hatalmas papírszatyorral és széles vigyorral távozom. A kalap és a rendezett frizura 24 óra leforgása alatt uszkve kétszáz százalékot dobnak a hangulatomon, call me felszínes. Bevesszük magunkat az óvárosba, és csak isszuk be a látványt: először itt kezdem érezni, hogy délnek megyünk, a köztéri citrusfák új ízt hoznak a látványba.
Annyira megejtően bájos az egész hely, hogy egy kis utcában veszünk két óriási, gyönyörű barackot, rendes világörökségi környékhez méltó áron másnapra, pusztán azért, mert tetszik a gyümölcs és a néni, aki árulja. Indulás előtt még betérünk egy nagyforgalmú cukrászdába, és fillérekért hatalmas cukorlökettel indulunk tovább Aveiróba. Ez a város az idegenforgalomban dolgozó ismerős javaslatára került fel a térképünkre. A Portugália Velencéje szlogen tulajdonképpen nem megtévesztő,
bár az útikönyv eléggé egyértelműen jelzi, hogy alapvetően üdülőtelepülésről van szó: hiába a gondolák és a néhány szecessziós ház a főutcán, az egész város jogalapja a turizmus feltételeinek biztosítása, nincs igazán látnivaló egy városnézőnek. Az egész napos élményadagtól jócskán elcsigázva, a navigációs rendszer repetitív utasításain jókorát derülve ("in 200 metres, at the roundabout, take the second exit... exit the roundabout - és ez így, nem viccelek, tízszer egymás után. Nagyon szeretik itt vidéken a körforgalmat.), sötétedés után érünk be Viseuba, gyors becsekkolás, örömködés a privát, akadálymentes lakosztálynak - a legolcsóbb szállás az egész úton, vaciúj hostel, makulátlan tiszta, tágas, rendezett - majd pár percen belül mély álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése