Jamie Winchester koncert, MüPa. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ennyi.

Számomra ismeretlen számmal indít, majd így is folytatja. Amit ismerek, az egy darab feldolgozás, meg egy Hrutka Robi szerzemény. Ekkor fogalmazódik meg bennem a gyanú, hogy minden, ami miatt én Jamie Winchestert egy kifejezetten hallgatható előadónak könyveltem el, Hrutka művészúr érdeme, de tőle csak egyet illett így szólóban játszani, jelzésértékkel. Nem mintha a saját szerzemények kifejezetten bántóak lennének, csak végtelenül unalmasan egyformák. Asszociációként lelkes amatőr gospelkórusok, osztálykiránduláson megejtett jó hangulatú tábortűz melletti éneklések, gimnáziumi kordnadrágos altípusú zenekarok ötlöttek fel bennem.

Az est egyetlen fénypontját Szirtes Edina (Mókus?!...) szolgáltatta, teljesen egyedül hagyatva a színpadon. Ő ilyen by-the-way meghívott vendég volt. Amikor még korábban a teljesen sótlan Jónás Verát konferálta fel Jamie mint jól éneklő hölgyet, első fűszerként, ötlött fel bennem, hogy az addig is színpadon álló, egyedül izgalmas Szirtes Edina vajon állandó tagja a bandának, vagy mi a rák van? De nem. Szóval egyedül benne volt bármennyi dög az egész este alatt, de benne speciel annyi, hogy fájt utána a hangulatos gitározgatás a fülnek.

A főhős még az este elején megemlítette, hogy amúgy MüPa ide vagy oda, lehet ám zajkelteni, nem haragszik senki, sőt, Pásztor Annával ők megbeszélték, hogy a végére táncolni fogunk. Iiiigen? Nem tetszik véletlenül azt hinni, hogy Ákos Andantén tetszik vendégelőadóskodni 2003-ban, amikor a közönség első számtól alig bírt a kis fenekén megmaradni, és ordították végig a dalokat? Mert ez nagyon nem ugyanaz a műsor. A sokadszori felszólításra a közönség együttérzőbb fele elkezdett hangosabban tapsolni a dalok közben, de konkrétan háromszor ránk kellett szólni, míg nagyjából mindenki felállt a ráadásblokkra. Majd a szám végén vissza is ült a nép, de hát nem volt vége a shownak, megint szólni kellett. Esküszöm. Pofám leszakad. És akkor belekezdtek az utolsó jajdenagyonszeretjükegymástba, és akkor a lötyögő közönségen meghatódva Jamie megjegyezte, hogy na ilyent sem lát a MüPa túl gyakran.

Hát, szerintem meg az az igazán pikáns, hogy már a ráadásblokk előtt elkezdtek a népek a ruhatárba szivárogni, a legutolsó szám alatt meg konkrétan tömegessé vált a jelenség. Szóval szeretjük Jamiet nagyon, de sorbanállást elkerülni jobban szeretünk.

Dóra, az egyetlen nő az univerzumban (de legalábbis a közönség első 5 sorában), aki nem fogdossa Likó Marcit, mikor alkalma adódik rá

Pedig e szép szál legény oszolopos tagja a Guilt free 36 (and counting...) népes társaságának. És konkrétan rámvetette magát. Na jó, csak a kezemet szorongatva fölém hajolt.

Oké, inkább kezdem az elejéről. Vad Fruttik, Akvárium klub. Koncertkezdés 10-kor, kapunyitás 8-kor, tehát nyilván odamentem f8-ra, mert különben megint nem fogok látni semmit. Kb mindenki más talpig feketében, úgy látszik, ez egy ilyen zenekar. Rajtam farmer és az Annától kapott Great Gatsby póló, mert megpróbáltam találkozni valakivel (akivel megint nem sikerült, ejnye), és gondoltam, ilyenben talán nem megy más. (A másik ötletem a Pizza John póló volt, de azt inkább elvetettem, nem akartam gyakorló elmebetegnek tűnni, bár...) Szóval a pólónak és az újdonsült áll alá érő frizurának hála kinézhettem úgy 12-nek, tehát biztos, ami biztos alapon legalább jól kihúztam tussal a szemem, így saccra voltam tán 16 is. Mindegy.

Első sor bal középig volt elég a rákészülésem, de a világ leghatalmasabb koncertfotósának hála így is hosszú dalrészletekig nem láttam sz*rt se, mivel pozícióm ideális fényképezési szögnek is bizonyult egyúttal. Kellőképpen teátrális produkció lévén a frontember az est folyamán többször is felállt a kordonra, tíz centiről leordítani a közönség érintett szegmensének haját. Ilyesmiben nekem korábban még nem volt részem, az egyetlen, ami éri, amikor Lovasi múlt télen megszorongatta a kezem, és kérte, engedjem meg, hogy gratuláljon. Szóval Marcell a második ilyen akcióját épp énelőttem bírta megejteni, és ahogy fellépett a kordonra, konkrétan szépen ráfogott a kezemre. Majd előrehajolt beleénekelni az emberek fülébe, amire én egy gyönyörű ardhachandrasanát produkáltam, ahelyett, hogy jól letaperoltam volna, ahol érem, ahogy az összes körülöttem álló törte magát, hogy megtehesse, beleértve a pasikat is (konkrétan, ha maradok álló testhelyzetben, az arcom a hasa közepébe fúródott volna...). De nem. Valahogy ott és akkor úgy éreztem, hogy guilt free 36 ide vagy oda, én úgy hozzá nem érek valakihez, hogy ő arról jóformán tudomást se vesz, vagy természetesnek veszi. Eleve érezze magát rohadtul megtisztelve, hogy a kezemet nem rángattam ki a keze alól. (Koncertre nem járó, rajongásra nem hajlamos, józanéletű felnőtt olvasóimnak mondanám, hogy ezek igazából nem egészséges, vagy normális, vagy átlagos gondolatok egy rockkoncert első sorában, különösképp, ha a pozíciót két és fél óra teljesen meddő várakozással kell kiharcolni az oda vágyóknak). Szóval tudom, milyen alsógatyát hord a Likó Marci, anélkül, hogy tudna a létezésemről, és ez önmagában is eléggé zavarba ejtő gondolat, majd lesz mit mesélni az unokáknak. (Amúgy azt is tudom, a fiatalabb fotósok egyike milyen alsógatyát hord, úgy tűnik, legalja groupie vagyok, vagyishát jó volna, ha a lógós farmerok kimennének végre-valahára a divatból...)

Aztán a koncert után szokás szerint tömegverekedés volt a ruhatárnál, gondoltam, kivárom, míg lecseng a dolog, meg eleve akartam venni CD-t, hát akkor legyen ez. A zenekar ilyenkor kijön haverkodni, és akkor hátha lesz végre egyszer alkalom, hogy megemlítsem, szerintem tényleg lehetne a tömegnek jólérzitekmagatokat helyett azt kiabálni, hogy Szeretitek Kurt Vonnegutot?, mert az szerintem klappolna. Elvégre Great Gatsby pólóban már lehet ilyent mondani, úgyis mindegy. És ahogy épp elszántam magam, hogy na majd most egyszer akkor kivárom a zenészeket és beszélek velük és aláíratom a cédét, ahogy kell, körülöttem mindenünnen felzengtek a nyafka női hangok, hogy jaj, mikor jön már a Marci, jaj, annyira helyes a Marci, jaj, ott jön a Marci végre, és akkor elkezdett egyre hangosabban szólni a koponyámban a Van-e szándék, és inkább hazajöttem.

:)

megcsinálta a napom

"You don't remember what happened. What you remember becomes what happened."― John Green, An Abundance of Katherines

Az a baj, hogy ez igaz. És az még nagyobb baj, hogy egy adott esemény tanúi mind masképp emlékeznek arra, hogy mi is történt, és hiába állnak mondjuk az egyik verzió mögött eléggé szilárd tények, szerepet kap egy másik, saját tapasztalataimon keresztül felfedezett törtvényszerűség, miszerint is hiába nyertél meg egy vitát, hiába bizonyítottad be kétséget kizáróan az igazad, ha a másik nem hallja meg, vagy nem értette meg, vagy nem is kíváncsi rá, pontosan ugyanabban a helyzetben maradsz, mintha nem lenne igazad.

És ez szívás.

Napom

Uszkve 10 éve rettenetesen felhúztam magam, amikor kibontottam az Ákos díszdobozos diszkográfiát. Kiderült ugyanis, hogy a művészúr bár minden második interjúban kifejti, hogy ő mennyire fontosnak tartja a lemezborítót mint művészeti ágat, és mennyire a zenefogyasztási élmény része a kis füzetke böngészése a dalok hallgatása közben, a díszdobozba mégsem az eredeti borítóval kerültek a CD-k, hanem egy fekete alapon eredetikilencede méretű képpel, és a cucchoz mellékelt bársonyborítós szövegkönyvvel. Anyád.

Node ne is hallgasson az ember ugye üzletilegtudatos Ákost, hallgasson tisztességes alternatív (?) zenét, teszem azt, Kipál és a Borzot. Nekem, röstellem bevallani, eleddig egyetlen darab Kispál CD-m sem volt meg, de most megjelent a remasterelt első négy, gondoltam, itt a megfelelő alkalom, megvettem magamnak karácsonyra jól. Bontom ki nagy lelkesen itthon a pakkot, előre készülve rá, hogy na most végre majd átböngészem a kis füzetkéket, milyen jó kis este lesz ez. Hát, jó francokat. Nemhogy füzetke nincs, konkrétan _becsúsztatós_ _papírtokban_ vannak a lemezek.

Tulajdonképp ezek után nem is tudom, miért, de elkezdtem azon töprengeni, hogy akkor majd megveszem basszus vaterán a régi cédéket eredetiben, leszarom, ha karcos, amúgy is megvan most remasterelve (az első négy...), és amúgy is az egész lényege az volt, hogy borító, meg megvenni végre, amit eddig ingyen hallgattam, ilyenek. Amúgy a héten jártam rendes lemezboltban rendes lemezt venni (bakelitet), és az eladó azt mondta, hogy a CD mint műfaj pillanatokon belül meg fog szűnni, a bakelit meg marad. És egy bakelit lemeznek mennyivel nagyobbszebb borítója van már. Legyek akkora pózer, hogy elkezdek bakeliten zenét vásárolni, lemezjátszó nélkül?... Mondjuk egy darab Kispál bakelit sincsen a piacon. De Kiscsillag van :)

On a slightly unrelated note, ma végre rászántam magam, hogy egy hosszra vágassam a hajam, ezzel befejezve a lenövesztést. Az eleje is váll alá ért már, szóval semmi ok nem volt halogatni a dolgot. Van nekem jól bevált fodrászom is ám, de hozzá nehezebb időpontot kapni, mint a római pápához, úgyhogy csak behajtottam egy körúti Bio Hairbe, gondolván naivan, hogy vállig érő hajat egy hosszra vágni azért senki képességét nem haladhatja meg. Ehhez képest a kiscsaj elindult az ollóval jobb elölről, és szisztematikusan körbement egészen bal elölig, ahol is vagy három centivel feljebb ért az ügy végére, mint ahonnét indult. Jelzem, ekkor már a bal oldalon nem volt semmi tartalék a dologban, arra nem voltam felkészülve, hogy az elejéből is mérhetően vágni fog a mester. Ráncolódó homlokom láttán a hölgy nekilátott ismét balról indulva kivezetni a produktumból a látható asszimetriát, és vagy három körrel később ez nagyjából sikerült is, most már csak úgy néztem ki, mint akinek az anyukája vágta a frizuráját papírvágó ollóval. Aggodalomra semmi ok, az ekkor már 6 centivel megrövidített haj végét még ferdén nyírogatva szépen letompítgatta serényen, imígyen a papírvágós hatásba került némi szöszölős bizonytalanság, és szummaszummárum 10 centi mínusz. K*rvára nem tudom összefogni megint, de cserébe bazi hülyén néz ki kibontva is. Hurrá.

A szőkeszempillájú Tim múlt hét pénteken másfél óra helyett két és fél órás angolt tartott nekünk (senkinél nem volt óra vagy mobil, de az utolsó percig éreztük, hogy ez gyanúsan hosszú), totálisan tartalmatlanul. Minden óra előtt emailben megkapjuk a soron következő alkalom anyagát, előzetes olvasmánnyal, házi feladattal, mifenével, így pontosan és objektíve mérhető, hogy a saját maga által felállított célokat sem éri el a leadandó mennyiséget illetően, mert az egy óra ráadással együtt is csak a második óra anyagának negyedéig jutottunk összesítve. Cserébe újabb részleteket hallhattunk magyar zenészek életéről, arról, ő hol és mennyiért vett lakást, milyen nyelviskolákban és magyar nyelvtanárképzésekben oktat ő és a brancsa, továbbá, hogy az ő gyerekét szereti legjobban az unokák közül a csajának az anyja.

Ezek után nem volt mit tennünk, bemószeroltuk F1-nél. Mert elvben jól hangzik, hogy minden péntek reggel munkaidőben totál passzívan bambulhatunk a fejünkből, míg ez az angol fényezi magát, de ez egyrészt csomó pénzbe kerül a cégnek, másrészt ez a csomó pénzbe kerülés nyilván megjelenik valahol a fizetésünk kalkulációjában, továbbá, ha egy éven belül bármi okból itt hagynánk az irodát, vissza kéne ezt a képzést fizetni, tehát valamilyen szinten tekinthetjük a dolgot saját zsebből való pénzkidobásnak is. Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé szórakoztató az egész, plusz millió hasznosabb dolgot bírnánk csinálni közben. Szóval felnyomtuk Timet a főnöknél, egész visszafogottan, de azért a lényeget nem elhallgatva. Ma pedig rákérdeztem F1-nél, hogy intézkedett-e. Persze, mondta, még a hét elején, amikor neki tartott órát, közölte Timmel, hogy érdekes, mindenki tök elégedett az iskolája munkájával, egyedül rá van panasz. Tim állítólag azt mondta, hogy a bemutatott performansz abszolúte a terv része, ezeknek az óráknak az anyaga az oktatása módszertanának ismertetése volt, meg ilyen és hasonló dolgok.

Hm. Nem várom túlzottan a szembesítést az amúgy is fájdalmasan korai péntek reggel 8-kor.

Nyáron megkaptam E-től Nick Hornby Fever Pitch című szerzeményét, amit egy ideig rakosgattam ide-oda a polcon, majd egy hónapja belefogtam. Végül eléggé szórakoztatónak bizonyult, de a teljes mélységű műélvezetet némiképp akadályozta, hogy nem tudtam magam maradéktalan beleélni a feltétlen Arsenal-rajongó történetébe, hát mi közöm nekem ehhez?

Aztán tegnapelőtt Ákos koncertre mentem. Úgy néz ki a koreográfia, hogy ha az ember esélyt akar rá, hogy lásson valamit a színpadból, kiemelt állójegyet kell venni, ami a nézőtér lekerített első 1/3-ába enged bejutást. Ez még nem elég az üdvösséghez, a 7-es kapunyitás előtt már egy órával be kell állni az ekkor már jópárszáz méteres sorba (az igazán eltökéltek anno 4-5 órával hamarabb elkezdtek várakozni, most van egy VIP jegy nevű találmány, amivel többek közt a kapunyitás is fél órával hamarabb jár a kiváltságosoknak - nem is akarjátok tudni, mennyi pénzért). Szóval kell állni először egy órát fagyban, aztán bent az épületben megkeresni az eldugottabb ruhatárat, gyorsan bevágni mindent és berohanni a terembe - mennyivel egyszerűbb ezt nyáron....-, ahol az első sort már elfoglalták a VIP jegyesek, de a második sorba még bejut, aki szemfüles/eléggé ártalmatlan kinézetű/kicsi/nő. És ott a második sorban még lehet állni másfél órát kezdésig.

Ez a másfél óra pont elég volt arra, hogy jópárszor körbejárassam a szemem az egybegyűlteken, és megállapítsam, hogy a távolabb állók/ülők még csak-csak, de a körülöttem állókkal látványosan nem teljesen oké minden. Itt egy Ákos-frizura, ott egy Ákos-szemüveg, ákosos póló a legkülönbözőbb turnékról, zászlók a különböző rajongói társaságok jelzésére, anyámborogass, itt senkinek nincsen élete? Aztán persze az első sor az egy külön kategória, ott a harmincsok-negyvenkevés évesek állnak leginkább, akik a Bonanza óta ott állnak az első sorban, és a '89-ben vásárolt, megkopott bonanzás kendő a közös ismertetőjel, és csatakiáltásokkal ösztökélik a zenekart a színpadra lépésre, na őket már nem annyira muszáj sajnálni, az már egy másik szint. Mindenesetre ezen a ponton esett le, hogy a fenébe is, én is beletartozom egy közösségbe, akiket a kívülállók nem értenek és kissé sajnálnak, akik olyasvalamiért lelkesednek minden jó ok ellenére, ami senki másnak nem hordoz semmiféle élvezeti értéket, sőt, a puszta létezése is irritáló. Egy olyan produkcióról van szó, ami hatékony, és működik, és ezt ugyan elismerik róla a kívülállók - bár a siker érdekében alkalmazott módszereket mélységesen megvetik-, de alapvetően divat, sőt, szinte norma némi ellenérzéssel viseltetni iránta. És ha kiderül rólam valaki számára, hogy én ezt szeretem, akkor az illető egyrészt ledöbben, másrészt sajnál, harmadrészt a továbbiakban azonosít ezzel a ténnyel. Ergo én vagyok Nick Hornby, csak Ákos sose fog Bajnokok Ligáját nyerni.

Ezt a kellemetlen felismerést szerencsére nem kellett egész este ápolgatni magamban, mert fél 9-kor végre megkezdődött a koncert, és hála a körülöttem álló igazán fanatikus közönségnek*, első perctől beszippantott a show. Ugráltam együtt a negyvenes, kövérkés, kopaszodó ősbonanzásokkal, üvöltöttem a Calypso-t (valahogy kibekkeltem a négy új Hauber-szerzeményt...), és vártam, hogy Ákos dobja a pengetőt. És dobta is, több alkalommal is, hiszen kétszámonként föl- és levette a gitárt, és mindig, amikor le, dobta is el a pengetőt, de nem ám csak úgy, hanem valakinek. (Ha nőnek dobta, akkor még csókot is nyomott rá - igen, ez ennyire ilyen). Először pont az előttem álló srácnak célzott, aki az Ákos pólós ÉS Bonanzás kendős ÉS "Ákos köménymag" zászlós ÉS rapist glasses** viselő kategóriába tartozott, hát, valószínűleg picit ismerős arc volt... Aztán úgy tíz számmal később megint felénk repült a pengető, de az előttem állók olyan elánnal nyúltak érte, hogy sikeresen kiverték egymás kezéből. A security-s srác a kordon előtt másfél számon át kereste zseblámpával, közben már én is nyújtottam érte a kezem, gondolván, ha a fiúk már így elbénázták, nehogymár nekik adja... De nem lett meg. Épp túlléptem azon a felismerésen, hogy kettőből nulla, és eleve, minek is akarok én ilyent (és meg se csókolta a főhős, tehát nem nekem dobta...), amikor valaki megböki a vállamat. Az ősrajongó fiú volt, megfogja a kezem, tenyerembe ejti a pengetőt, rázárja az ujjaim és szája elé tartja az ujját, hogy csönd, senkinek semmit róla - együtt volt a két bénával, akik összekaptak a másik zsákmányon. Gyorsan zsebre vágtam a pengetőt, és totális sokkban álltam vagy egy szám erejéig, párszor ellenőriztem, nem képzeltem-e a dolgot, aztán lassan napirendre tértem az ügy fölött és ment a buli tovább. A koncert végén még egyszer megbökte a vállam a fiú, mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, mondta, hogy nagyon vigyázzak rá, és ennyi.

Remélem, van neki otthon vagy 10 pengetője, hogy ez megérte neki így.

*A ruhatárba sorban állva a néminemű intellektuális távolságtartással felvértezett, olcsóbb jegyet vásároló és ezáltal hátrébb helyet foglaló közönségrész közé kerültem, és ott bizony panaszkodtak egymásnak, hogy mennyire viselhetetlen volt a tömeg hátulja, minek vesz jegyet ennyi pénzért valaki, ha csak az egyszem kurrens rádiós slágert ismeri, és még a Keresem az utam szövegét se tudja, biztos céges karácsonyi ajándék volt, szörnyű.

**

Pénteken megvolt az első cégesangol. Maga a szőkeszempillájú, nagyonbrit Tim* tartotta az órát. Ketten voltunk, felsőfok feletti csoport, ilyent nem szoktak tartani. Szóval megkaptuk ugyanazt az intonációról szóló első óraanyagot, amit a B1-B2 csapat.

Az anyag részeként szerepelt egy Jamie Winchester dal, ami az angol nyelvre jellemző intonációs mintázatot hivatott illusztrálni. Megbeszéltük közben azt is, miről szól a dal (sikerült eltalálnom, wow), meg aztán Jamie Winchesterről is esett szó ez előtt és ez után is kimerítő mélységben. Egyre inkább körvonalazódott bennem az a nem feltétlen kedvező első benyomás, hogy Tim azzal haknizza körbe az általa tartott órák hallgatói körét, hogy ő jóban van Jamie Winchesterrel.

Az órán megtudtam, hogy:

• Jamie Winchester elhagyta a feleségét és a szomszéd házba költözött egy nővel, akinek amúgy volt férje, és a nő nem hagyta el érte a férjét, mivel az gazdag volt, és ez Jamie-t nagyon érzékenyen érintette. (Erről szól amúgy ez a dal. Többek közt ez a dal is**.)
• Jamie Winchester tavaly visszaköltözött Írországba, mert beteg lett az anyja és vele akart lenni, majd erről nyilatkozott is a HVG-nek. Ja, nem.
• A Keresem az utam sztorija pedig igazából az, hogy Jamie Winchester épp dolgozott a stúdióban, amikor belépett Ákos, meghallotta az egyik dalt, és azt mondta, hogy ez nagyon jó, ez neki kell. Jamie teljesen le volt égve, úgyhogy kényszerből eladta neki. A szerződésnek része volt, hogy a dalt Jamie nem adhatja ki soha, és az pedig külön pofátlanság, hogy úgy szerepel az Ákos lemezen, hogy Jamie zeneszerző, és Ákos írta a magyar szöveget, ami Jamie menedzsere szerint szemenszedett hazugság. Tehát a magyar könnyűzene történetének becslésem szerint uszkve 10 prozódiailag tökéletes, szóközepi hangsúlyt nem tartalmazó szövegű dalának egyikét egy ír írta. Ákos meg egy utolsó szemétláda, ugye, de ez nem új. Nem is dolgoztak többet együtt.***
• Az angol nyelvben a kommunikáció egyik legfontosabb eszköze a helyes intonáció, az angolok lusták végighallgatni, amit mondasz, a szavakon belül csak az intonációs mintára és a hangsúlyos szótagra figyelnek, a mondaton belül pedig csak a hangsúlyos szavakra.

*Ő csinálta a szintfelmérést is, ő a nyelviskola fővezére.
**A másik ismertebb a Damned, aminek a magyar verziója a Keresem az utam, ami, vegyük észre, nem pont ugyanerről szól.
*** Tehát a Gyilkos ezüstgolyó az 1998-ban megjelent Ikon lemezen még nem ér, a 2003-as Andante koncertsorozat meg már nem történt meg, igaz-e.

Hetem

Leadásunk volt, és én praktikusan beköltöztem az irodába. Egyedül vagok épszerkes, 95 részletrajz tartozik az adott kiviteli tervhez, go figure... Egyik nap sem jöttem elsőnek, egyik nap sem mentem el utolsónak, sőt, még az összesített táblázatot sem vezetem*, de mindent összevetve arra jutottam, hogy tele van a hócipőm, globalice. A teli hócipőbe a leadáson túl a következők kerültek:

• A munkahelyi kilátások: hatszázmillió kiviteli tervet fogunk csinálni egyszerre a közeljövőben, és baromira be vagyok tojva, mikor kapom meg az instrukciót, hogy mindegy milyen lesz, de holnapra legyen meg. Mert olyant én nem tudok. Próbálom kiadni a munkát másnak, de amikor valaki belerajzol a tervbe, amit amúgy én csinálok, az esetek többségében ordít a dolog, és ráadásul több munkám van vele, hogy helyrekalapáljam, mint ha elölről kezdeném (és nem kéne helyrekalapáni, de ilyen az OCD). Vannak, akikkel többet tudtam kezdeni, de ők a sokoldalúbb tervezőink, akiket nem fognak alám beállítani permanensen rajzolónak.
• Jóga: nem voltam másfél hete, ma sem jutottam el, és holnap konferencia, aztán pluszmunka F1-nek, csütörtökön Quimby koncert, pénteken a lakás sterilizálása a szombati palacsintázásra.
• A virágaim: a korallvirág virágzik, miközben az alsó levelei fonnyadoznak, és ez így normális, mert ez ilyen egyszer virágzó fajta, és valószínűleg azért teszi mindezt, mert kicsi a cserepe+sötét helyre került+jóégtudja, mindenesetre elvileg majd a töve mellől nőnek ki kisebb példányok kárpótlásul, de hova, amikor ilyen kicsi a cserép?... A szárán nő egy-két baba, de virágzó növényt kezdjek el megkopasztani?... A krotont meg sem nem túl, sem nem alul öntöztem, hanem valami eszi, valami, ami halvány, irtó sűrű pókhálószerűséget szőtt a szárára, mi ez, hogy irtom ki? Vagy dobjam ki a maradék 4 csoffadt levelével?
• Lehorzsoltam a csodacsizmámat egy ponton, és ezt ugye nem lehet javíttatni és sose lesz már olyan és büdöséletbe.
• Ma hulla fáradtan elmentem a Calzedoniába harisnyát venni, és készpénzzel akartam fizetni, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, és 4500-ba került a cucc, elővettem egy bankjegyet abból a rekeszből, ahol a  még megkezdetlen, automatából felvett nagy címleteket raktam félre, hogy a villamoson dolgozó zsebeseknek ne legyen nagy zsákmánya, szóval feltételeztem, hogy tízezrest, mert csak olyant vettem fel, és oda szerintem vissza nem raktam már pénzt, csak onnan kivettem, szóval adtam egy bankjegyet, ami szerintem tízezres volt, az alkalmazott matatott valamit a kasszában, aztán megkérdezte, van-e ötszázasom esetleg, mert csak nagyon apróban tud visszaadni, akkor meg tudna egy ezrest, és előkerestem az ötszázast, és közben átvánszorgott az agyamon, hogy dehát nem ezrest kell visszaadnia, hanem hatezret, hiszen, de akkor ránéztem, és ötezres volt a kezében, akkor biztos azt adtam, jé. És odaadtam az ötszázast és elvettem az ezrest és köszöntem és kisétáltam, közben végig azt érezve, hogy most alighanem 9500-ért vettem harisnyát, de nem vagyok biztos, mert annyira fáradt vagyok, hogy semmiben sem vagyok biztos, és kurvaannyát az opportunista calzedoniás alkalmazottnak, aki valószínűleg kevesebbet dolgozik ezer forintért, mint én.

A teli hócipő ellensúlyozására delegált jelöltek:

• A túlórázás és hétvégézés közben azért eléggé jókat labdáztunk** a kedves kollégákkal, akik imádnak engem szívatni, szóval érzem, hogy megbecsülnek, meg minden.
• A halálra ítélt borostyánomon elkezdett nőni két!!! levél is.
• Csütörtökön Quimby.
• Szombaton palacsintázás.

Szeretném azt mondani, hogy döntetlen, de...

*mert K. vezeti, a műszakiellenőr-tanonc, aki tegnap konkrétan egy reggel 7-től ma délelőtt 11-ig munkanapot nyomott le, így kell egy nap több, mint 24 órát dolgozni...

**van egy narancssárga stresszlabda, ami az "enyém", és őrzöm, mert a labdák nagy részét már eldugták ismeretlen tettesek, és ezt a narancssárga labdát időnként valaki elcsaklizza az asztalról, és átdobja bárkinek, aki hajlamos a mókára, és másodperceken belül kb. az egész iroda passzolgatja egymásnak a labdát, én meg egyre kétségbeesettebben futkosok utána, ami valami okból irtó szórakoztató számukra, nem is értem...

Azon gondolkodtam, hogy az élet gyakran egészen filmbeillő dramaturgiát vesz fel, és aztán azon, hogy az Amelie csodálatos élete* már kissé régimódi, most a Holtodiglan-típusú filmek mennek, amik legjobb esetben egy Örkény féle "és most viszi"-vel végződnek, és aztán azon, hogy én tényleg inkább a kilencvenes éveket preferálom (nem Tarantinotól...).

*Dóra nem szereti, ha valaki agresszív vele vagy megpróbálja félrevezetni. Dóra szereti az egyenes beszédet és a nyitott embereket. Dóra szereti a pozsgás növényeket, de nem mindig sikerül megfelelő körülményeket biztosítania számukra.

És a magról nevelt fűszernövénykéim is bepenészedtek.

Kezdek annyira látványosan búval bélelt lenni, hogy kedves kollégák is kérdezik, mi a gond. Nem jó ez így.

Eddig még tudományosan nem bizonyított természeti törvényszerűségek

Ha kitakarítom az utolsó ficakig a lakást, elmarad a keddi rendelés a nagyszobámban, kirárólag akkor jönnek páciensek, ha lehetőleg némileg már csökkentette a színtelítettséget a porréteggel felvitt szürkeárnyalat.

Ha érdeklődöm valaki iránt, biztos, hogy egy nem várt forrásból érkezik irányomba is érdeklődés (csak hogy ne fürdőzhessek abban az érzésben, miszerint is teljesen igazságtalan, hogy a puszta figyelmem nem vált ki automatikusan viszonzást).

Ha gyalog indulok otthonról, csodálatos idő van egész nap, ha kerékpárral, minimum, hogy szemerkél. Ugyanez működik a léghőmérséklet és a viselt harisnya/nadrág vastagságának relációjában is.

Ha csomó kaját viszek be a munkahelyemre, hamar végzek a feladataimmal, ha épp alig csomagolok, akkor tuti bent rohadok éhesen 9-ig.

Ha van pénzem vásárolni, nem találok semmit, ami tetszik, ha nincsen, nyilván kapható, ami ezer éve nem.

Két hete Zs-vel kifosztottunk egy kertészetet, vettem vagy 5 növényt. Kezdő kertész vagyok, a lakás sem túl világos, de azért igyekeztem utána olvasni mindennek, megtenni, ami tőlem telik.

A kroton két hétig semmit nem csinált, majd tegnap ledobott 4 teljesen egészséges levelet, és a mai nap folyamán egy újabbat, plusz reggelre a csúcsán lévő friss, életteli levélkezdemények is lefittyedtek.

Van egy kis zöld levelű hiperaranyos növénykém is, magyar nevét nem tudom, angolul baby tears, na, neki meg elfonnyadtak, kiszáradtak egy oldalán a levelek, a másik oldaliak sem olyan csodásak.

A gyömbér, amit elültettem, bepenészedett, már kezdem tőle félteni a mellette dekkoló gránátalmafákat.

A yucca, amit még E-től kaptam, egy éve egy fia új levelet nem produkál, viszont hetente leszárad róla egy, ahogy így elnézem, mind ugyanarról az oldaláról.

És az örök kérdés, miszerint is miért kókadnak lefelé a korallvirágom alsó levelei?...

A kép egy hetes, azóta még durvább a helyzet

Teljesen bánatos vagyok, egyik felem akar venni másik 5 gazt, aztán valamelyik csak túléli a kiképzést, másik felem előre fél a szomorúságtól. Hogyan kéne ezeket megmenteni?...

Tegnapi nap legjobb mondása, amikor az este előrehaladtával épp cégalapítási lázba kerültek néhányan:

"A legtöbb időt úgyis mindig a párkapcsolat emészti fel, de nekünk ugyebár ez nem szokott gondot jelenteni."

Eszembe jutott a másfél évvel ezelőtti grillezés, amin voltunk vagy 15-en, egyszer csak D körbenézett és kibukott belőle:

"Ugye nem komoly, hogy J-n kívül itt mindenki egyedülálló?"

Pedig de.

Ja, és szürreális beszélgetés ma délután a munkahelyi teakonyhában, köztem, és a nevét-sem-tudom emeleten dolgozó ürge között (változatlan formában, teljes terjedelmében közölve):

- Te sportolsz valamit?
- Nem jellemző...
- Akkor biztos sportoltál.
- Az sem különösebben.
- Akkor baromi jó a genetikád.
- Biciklivel járok munkába, de azt sportnak azért nem nevezném.
- Jaj, dehogynem, akkor biztos erről van szó.

Hallgatni arany...

Jó, hogy vége a hatvanas éveknekés nemjönújra eeeel

Szóval van nekem egy nagymamám, aki csekély fél évet töltöt a berlin spandau-i velnesszlétesítményben '44-45-ben, ami nem épp olyasmi, amit bárkinek ajánlanék, ugyanakkor a dolog hosszútávú folyományaként, a későn ébredt német lelkiismeret lehetővé tette, hogy nekem most mégiscsak legyen irtó flancos lovaglócsizmám, sőt, féligmeddig-télikabátom is (az nincs a képen, mert tájidegen) - meg a szüleim befoltozhassák a tetőt és lecserélhessék a nagyonhasznált autót egy kicsit kevésbé használtra.

Igazából tökjó lenne, ha magamnak tudnék csizmát venni így 28 évesen, arról nem is beszélve, hogy ha a szüleim maguknak vehetnének autót, urambocsá' újat, de összességében mégis baromi boldog vagyok a dolgok alakulásával. A nagymamámról nem is beszélve (akinek van saját különbejáratú nagymamája, tudja, hogy ilyenkor ők jobban örülnek). Szóval a sztorit összes történelmi vonzataival együtt vizsgálva a receptet nem ajánlom kipróbálásra, de mindenkinek azt kívánom, hogy 93 éves korában érezhesse magát annyra hasznosnak és fontosnak a családja számára, mint az én nagymamám - nem igazából a csizma miatt, de értitek...

Most már nyomatékosan állítom, hogy csináljon otthon növényi tejet, akinek két anyja van...

A birsalmasajt ügyében egyelőre nem vagyok ilyen kategorikus, bár ma a második nekifutás keretein belül többször pofán köpött a kis szemét.

minden. szava. arany.

Ebédnél a héber nyelv és Izrael felé terelődött a társalgás, és egyik kedves kolléganőm megjegyezte, hogy ugyan erősen patriarchális társadalom, de a nők egyenjogúak. Erre megállt a kezemben a villa a levegőben, és kibukott gondolkodás nélkül, hoy szerintem a kettő elvileg zárja ki egymást. Szegény lánynak erősen elkerekedett a szeme, és elkezdte magyarázni, hogy ő eléggé elkötelezetten hisz a nemek egyenjogúságában, de hogy szerinte az mondjuk normális, ha a férfiaknak alapvetően nagyobb tekintélye van. Amire, megintcsak nem nagyon átgondolva megint jól megmondtam, miszerint is, amennyiben az összes ember egy részhalmazának produktum nélkül nagyobb tisztelet/figyelem/akármi jár, azt én semmilyen formátumban nem tudom megemészteni. (Sose gondoltam ezt még így végig, de mondat közben rájöttem, hogy így látom.) Na erre elkezdett rajtam erősen kuncogni a társaságban ülő mindenki más, majd egy fiú megjegyezte, hogy a nőknek is járnak ilyen produktum nélküli előnyök, az miért nem zavar? Mondtam, hogy nyugalom, az is zavar. Erre ő, hogy de statisztikailag a nemek másban jók emésszem ezt meg. Mondom, nyilván így van, de én nem vagyok statisztika, senki sem statisztika, miért kell egy nőnek nagyobb erőfeszítést tenni, hogy elismerják, mint mérnököt*, miért kell egy férfinak folyamatosan pedofil-vádakkal küzdeni, ha óvóbácsinak megy? Erre közbeszúrta az eredeti beszélgetőtársam, hogy hát például Svédországban tök normális dolog egy óvóbácsi. Na erre epésen megjegyeztem, hogy nyilván, és az is tök kézenfekvő, hogy miért...

Erről már többször írtam itt, hogy nekem mi bajom van a feminizmus általánosan gyakorolt érdekérvényesítő eszközeivel, és továbbra is tartom, hogy az erőszakos hozzáállás és a farkaskiáltás, a többséggel szembeni zsigerileg, (önvédelemből kiinduló, de lényegében) támadó magatartás még egy elnyomott(nak mondott) embercsoportot sem tett szimpatikussá a társadalom számára, de basszus, 140-es IQ fölötti társaságban már megint miért én vagyok a témában a szélsőséges jogvédő HP?

*Erre a fiú visszavágott, hogy ha jelentkezik állásinterjúra egy krokodil műszaki rajzolónak, szerintem nem tök evidens, hogy nem biztos, hogy élből komolyan veszik az interjún? Hát, basszus, nem, nem tök evidens. Hasznos evolúciós skill az előítélet, de kikérem magamnak, hogy száz méter hátrányból kell fussam mindig a négyszázat, csak mert kissé krokodilformájú vagyok a műszaki értelmiségi munkaerőpiacon.

Összefüggéstelenül

Másfél hete főztem birsalma sajtot, nem túl nagy formákba kiöntöttem, nagyjából megszilárdult, de továbbra is fényes-ragacsos volt a felülete, mára megpenészedett. Mit szúrtam el?

Amúgy holnap munkanap van, de úgy döntöttem, kiveszek szabaadságot, úgyis annyi van még, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Csak épp egyrészt határidő van, másrészt meg kb mindenki más bemegy, így a dolog nem olyan jóleső. Nem tudom, engem ez zavar. Amikor az iskolában szünet volt, minden gyerek pihent, senki nem maradt le semmiről. amikor a munkahelyről szabadságot vesz ki az ember, borítékolhatóan kimarad egy csomó mindenből, és visszatérve nyakába szakad a slamasztika.

Ma jött egy nagyonbrit tanár felmérni a munkahelyi kollektíva angoltudás-szintjét, egyelőre egyesével szóban, de házi feladatot is kaptunk. Óriási meglepetésemre második legjobban szerepeltem, pedig van olyan a csapatban, akinek amerikai a felesége és otthon angolul beszélnek, meg másik, aki évekig élt Amerikában. Mindegy, komplexebben vizsgálta a tanár az ügyet, megvoltak a pontozási szempontjai. Ami viszont őrülten meglepett, hogy az egyik dolog, amire nem maximális pontszámot kaptam, az az, hogy hány igeidőt használok beszéd közben (ezen vérzett el leglátványosabban az Amerikában tanult srác amúgy). 5 és 6 között, aminél még van feljebb. Namost, bocsánat, de nem fogtam/tuk fel komoly vizsgaszituációnak a dolgot, ha marhára mórikálni akartam volna magam, megeresztettem volna pár nyakatekert passzív szerkezetet meg future perfect continuoust, nem arról van szó, hogy nem tudom használni, de őszintén, rendes ember beszél így vizsgán kívül?... Ezek után nem tudom, mit kezdjek az esszéfeladattal a háziban, rázzam a rongyot? "My aim, concerning the exact direction in which I intend to improve my command of the English language would be to completely abolish any remaining linguistic obstacle which, as of now, may prevent me from expressing myself with the exact same ease and precision as I am allegedly capable of, speaking my mothertongue." Anyátok... Ja, a use of polysyllabic wordsre azért maxpontot kaptam, hiába, angolul is idegtépően okoskodom.

Az előző panaszáradat vérszegény ellensúlyozására megjegyzem, hogy a kiskörúton száz méterenként kihelyeztek 2-2 biciklitároló fémszereléket, és ez olyan szinten hiánypótló esemény, hogy örömömben ma este mégis elmentem jógázni, pedig nem éreztem rá semmi erőt.

Azt hiszem, kezdek elfáradni, nem elsősorban fizikailag.
Múlt szombaton kirándulni voltunk, és találtunk-gyűjtöttünk egy rahedli szelídgesztenyét, amit végül én hoztam haza, pedg talán én gyűjtöttem a legkevesebbet. Legalább egy kiló volt*. Hét közepén nekiálltam kisütni, és ahogy vágtam be a nyers gesztenyéket, felötlött bennem, hogy ez baromi kemény és csúszós, és már kétszer vágtam meg a kezem igen csúnyán a késsel, és aztán nem bírtam nem gondolni arra minden egyes szem gesztenyénél, hogy ha megcsúszik a kés, akkor megint bele fog állni a kezembe, és borzasztó rossz helyen. A felénél majdnem abbahagytam a gesztenyeszabdalást. Hasonlóképp, a múltkori biciklis zakózás és két kolléga hülye-figyelmetlen gyalogosok és autósok (átszaladnak a piroson, körbenézés nélkül nyitják a vezető oldali ajtót...) miatt elszenvedett eheti kalandjai után tegnap este a Kodály köröndnél a kanyarban pirosnál álló autó mellett készültem elhajtani, és az anyósülésen ülő úgy döntött, ő most kipattan, hát, épphogy el tudtam ugrani az útjából, és azóta azzal "szórakoztatom" magam, hogy tekerek az Andrássyn a járdával párhuzamosan parkoló autók mellett szorosan vezetett nyitott biciklis sávban, és vizionálom minden egyes autónál, ahogy nyitja a vezető az ajtót rajtaütésszerűen, és ha elég gyorsan megyek, akkor szerintem nem visszapattanok róla, hanem átszaltózom az ajtón, a francba is. Szóval emiatt egyre messzebb hajtok a parkoló autóktól, ami másra sem jó, mint a balról centiző, jobbra kanyarodó bevágó seggfejek menetszelében menetrendszerűen meglibbenni.

Péntek este igen érdekes irányt vett egy beszélgetés. Elhangzott egy igaznak tűnő állítás, miszerint az embert (a férfit?) 20 körül a szex mozgatja, 30 körül a pénz, 40 körül a befolyás szerzése*. (Ekkor jöttem rá, hogy elég nagy szarban vagyok, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)

Közben a pénteki beszélgetés másik ága elindult abba az irányba, hogy vajon kell-e, hogy az embernek legyen valami végső célja, ami felé fejlődik. Értelmesebb-e az az élet, ahol valaki megtalálja, mi érdekli, aztán azon dolgozik a tökéletesség (és elismertség) felé, mint egy olyan verzió, ahol valakinek van egy egyetemes tehetsége** (a tehetségnek ritkán van konkrét iránya amúgy, általában alaktalan massza, bármivé alakítható energia), amit élete különböző periódusaiban különböző dolgokra fordít, és vált, mielőtt érdeklődését veszítené vagy belefásulna. Én abban látom a problémát, hogy úgy tűnik, választani kell, hogy az ember jó akar lenni abban, amit csinál, képes akar lenni olyasmire, amire kevesen, vagy sok mindennel akar foglalkozni az életben, tűrhető szinten. (Vajon ezt a bennem élő középszerű és lusta ember mondatja velem, akinek a jó kifogás majdnem felér a cselekvéssel?...)

*F1 sikeresnek mondható vállalkozó, momentán napi 16-18 órákat dolgozik, szerzi a kapcsolatokat, göngyölíti az ügyeket, ezer felé szakad. Azt mesélte róla az egyik kolléga, hogy persze nem így képzeli egész életét, tíz éven belül már csak golfozgatni szeretne a nagy fejesekkel, és hát, igen, az már valami lenne. Én meg csak néztem, hogy tényleg? Egyik verzió rosszabbul hangzik, mint a másik, és emberek ezt becsülik, meg ezt irigylik. Azt a részét én is becsülöm, hogy valaki hihetetlen energiákat fordít a célja elérésére, de célnak én valami "jobbat" képzelnék (és az árat is másként mérlegelném).

**Sok szomorú példát látva bátran ki merem jelenteni, hogy az égvilágon semmi értéket nem képvisel, ha valaki tehetséges. Vagy szép. Vagy okos. Ezek ki nem érdemelt helyzeti előnyök, és kiválóan lehet mellettük vastagon értéktelen életet élni. Ugyanakkor szerintem kötelezni sem kötelezheti az embert az ilyen nem választott genetikai adottság, ez szintén hibás elvárás, amit a társadalom támasztani bír az egyes emberrel szemben,

Múlt hét óta tervezem, hogy majd mától újra rendes ember leszek és járok jógázni. Egész nap azon voltam, hogy végezzek elég munkával ahhoz, hogy lelkifurdalás nélkül tudjak elindulni 6-kor. Ehhez képest egész nap egy részproblémát hegesztettem, és egy irreleváns részletet készítettem elő, utóbbit azért, hogy legyen mit kiadnom a nekem segíteni kiutalt kollégának. Végül érdem nélkül mégis elindultam 6-kor, beestem a stúdióba, ahol kiderült, hogy az órára már nem férnek be többen, be kellett volna jelentkezni. Búbánatosan hazaindultam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a budai stúdió felé vettem az irányt, ahol fél órával később kezdődött egy óra, amit ugyan nem szeretek annyira, de jó tanár tartja. Persze leginkább az vezérelt, hogy holnap ne kelljen bénán azt mondani, hogy a nagy semmiért indultam el "korán". Szóval tekertem ezerrel a Bajcsyn, amikor egy busz elkezdett nem figyelembe venni. Nagy nehezen kikeveredtem a bűvköréből, és ekkor a fejem fölött pirosra váltott a lámpa. Nem mertem erőset fékezni, inkább rágyorsítottam. És akkor a zebrán az éretlen zöldben nekiindultak a gyalogosok, sauté, aszfalthiba, bicikli megáll, én meg a szó szoros értelmében pofára estem. Felálltam, összevakartam a biciklit, kitoltam a járdára, mellé kuporodtam, közben sűrűn elnézést kérve az egybegyűltektől. Aggódtak, sopánkodtak, vérzik-e (nem), jól vagyok-e (igen), kell-e valami (ha lehet, semmi). Aztán az egyik nő kéri a nevem, telefonszámom, mire visszakérdezek, hogy no, azt meg mire is. "Hát, először is, nekem jöttél (really?!...), de meg azért is, hogy holnap felhívjalak, minden oké-e, mert ebből nagy baj is lehet." Feladom, megadok mindent, aztán elsomfordálok. Hazafelé még veszek egy halom sz*rt a Lidlben, gondolván, ha már nem jógáztam, akkor helyette teleeszem magam egy halom szeméttel, logikus.

Hát, azóta kiderült, hogy fáj rágni, a holnapi ebédet elsóztam, a röszti szétesett, és véletlen letalpaltam az annalighttal csereberélt papír állólámpát és kiszakadt.

Holnap minimum nyernem kell a lottón, hogy az univerzum nullszaldóra kihozza a sztorit.

Valaki olvas a munkahelyemről, és nem tudom, ki az...

Elgondolkodtam, hogy mennyire kompromittáltam magam a múltbéli posztokkal, és arra jutottam, hogy a való életbeli megnyilvánulásaim jóval kínosabbak*. Azzal együtt nem mondhatom, hogy nem nyugtalanít a dolog.

*Jött egy új fiú csütörtökön (illetve kettő, de az egyikről szól a sztori), és ma estefelé átjött a térfelünkre (kb 20 méter és két részleges térelválasztó távolságából), és épp valaki tett egy vicces megjegyzést, felnevettem, és erre az új fiú megjegyezte, hogy "á, szóval a tiéd ez a nevetés! hallatszik tőlünk is". Oké.

Ha lenne végtelen időm

• végignézném az összes Crash Course videót minden témában, annyiszor, míg meg nem értem
• naponta legalább egy órát töltenék olvasással
• legalább heti 3-szor járnék jógázni, és lehet, hogy más edzésre is
• lakkoznám a körmöm
• legalább a fióknak megírnám tisszességesen azt a novellakezdeményt
• minden héten takarítanék itthon...
• befőznék, hogy egész tére kitartson
• lenne kutyám, akit legalább olyan jól megnevelnék, mint öcsém a sajátját

Ha lenne végtelen pénzem

• vennék új asztali gépet
• és új laptopot
• és lakást az Allee környékén, szép világosat
• és a lakásba egyedi beton padlólapot
• és teleraknám a lakást növényekkel, szépekkel
• borzasztó sokat utaznék, és néha vinném magammal anyukámat is, mert hiába béna dolog, de ő is nagyon szeret utazni, és nem tud

Azt hiszem, az idő fontosabb volna...

Amikor valaki friend request-et küld, és aztán visszavonja, vagy like-ol egy fotót és visszavonja, az vajon teljesen tudatában van annak, hogy a dologról az érintett azonnal értesítést kap, és az értesítés a visszavonás után is megmarad?

Nem volna egyszerűbb hetekkel később visszavonni, amikor a kutyának se tűnik fel?...

(Vagy nem nyomogatni bénán az okostelót alig-ismerősök facebook profilját/instagramját böngészve...)

Years ago my mother used to say to me, she'd say, "In this world, Elwood, you must be" - she always called me Elwood - "In this world, Elwood, you must be oh so smart or oh so pleasant." Well, for years I was smart. I recommend pleasant. You may quote me.

Azt hiszem, új film a megnézendők listáján.

Vajon van-e értelme

háromhavi "rendkívüli kiadás" keretemet költeni egy lovaglócsizmára

csak én egyszínűben, az egészet a felső színében szeretném

amiben valószínűleg még csak nem is tudok biciklizni, ellenben van átmeneti cipőm is, meg bélelt csizmám is, télikabátom viszont nincs, de abból meg nem találtam jót (az elmúlt 4 évben...).

Szóval, sokmindent szeretnék, ami meghaladja az anyagi lehetőségeimet, és most konkrétan pont egy ilyent. Persze, ha megveszem (készíttetem, bocs), akkor ezt nem egy év alatt hordom el, az is igaz.

(A való élet már a netezés rovására kezd menni, ez tarthatatlan... Különösen hogy való élet=munka, jobbára.)

Mindenesetre szerdán zsírégető tornán voltam, mert ott tudtam találkozni gyerekkori legjobb barátnőmmel. És gondoltam, nem is baj, magamtól ilyennek a közelébe se mennék, de hátha hasznos lesz.

Tekintve, hogy még most is izomlázam van, valami nyilván történt, de azért alapvetően átverve érzem magam. Gilda Max, Flórián, belépsz és arcbavág az elektronikus trash-pop*. A kasszánál géppisztolytempóval veszik el a pénzed, és a személyid, adják a lakatot, a kis kártyát, amit le kell adnod az órán, totális nagyüzem. Az öltöző labirintus, de legalább tiszta, mosdó detto. Aztán előző óráról kijönnek a kangoosok, és máris mehetsz be, vegyél step-padot, meg gumikötelet, meg súlyzót meg matracot, érted, egy órád van itt, mindent bele.

A teremben olyan hangosan szól a zene, hogy esélyed nincs hallani, mit mond az instruktor, de ahogy nézed, rájössz, valószínűleg ez nem sokat ront az élményen. A legtöbb mozdulatnak már a nézésébe belefájdulnak az összes ízületeim, és ezt nem is csak az ex-és-remélhetőleg-jövőbeli-jógás, hanem az ex-prímatornás** énem mondatja velem. Szóval üvölt a spiné elöl, nem hallom, csak látom, lép le és föl a step-padra, kalimpál laza könyökkel súlyzókkal, mittudomén, kicsi ez, kicsi az, közben egy másodperc szünet nincs persze, égjen a zsír, legyen flow, aztán kis tricepsz-erősítés nagyfrekvenciás hátsó-fekvőtámasz-szerűségekkel, aztán hanyatt fekvés,bokádra gumikötél, az összes pinkruhás maca hajlított térddel, laza bokával tárogat, az instruktor is, és aztán, nem vicc, egy nyújtózás balra, egy jobbra, egy hátra, és nagyonügyesekvoltatokegészségetekre, taps.

Szóval, elfáradtam, de basszus, akkor is elfáradok, ha felcipelem B. barátnőmnek a magyar szépirodalmi gyűjteménye 1/4-ét az új lakásba, és azért nem kell fizetni, sőt, hálából elhív vacsorázni. Nem tudom, érdemes-e járni erre a szarságra, hogy felvegyem a fonalat egy baráttal. Nem a barát nem éri meg, csak a térdemet nem szeretném még jobban szétcs*szni...

*A múltkoriban egy tíz perce megismert lány megtudta, hogy Ákost hallgatok, bevallotta, hogy fiatalon és tudatlanon ő is rajongott, de már szerencsére meggyógyult ebből, ellenben még tíz perc és Ákost per trash-pop előadó emlegette, amit a Bestiák-Baby Sisters-4FClub vonalon alkotó magyar előadóművészek nevében kikérek magamnak.

** A Gilda Maxos balhéhoz képest röhejes áron 10-12 főnek tartottak tornát a budai hegyvidéken egy művházban, az oktatók nagy részének olyan szerteágazó képzettsége volt a mozgás mindennemű területén, hogy ott sérülésveszély fel sem merült, de ráadásul körbe is jártak, igazítottak, rádszóltak, gyakorlatok után nyújtás, soroljam?..

Azt hiszem, az ölembe hullott legalább egy novellányi anyag, de sanszos, hogy inkább kisregény, és nem fogom tudni leírni, mielőtt elfelejtem. Miért nem vagyok a nagymamám, aki negyven éve olvasott könyvekre részleteiben emlékszik?

Persze, ha véletlen meg is tudnám írni, akkor sem merném mutatni senkinek, mert nem az én életemről szól, és a másét nem teregetem ki.

De szóval némely emberek története dramaturgiailag erősebb, mint másoké. Meg mint a legtöbb fikción alapuló, tuti recept alapján dramatizált sztorié. Mármint lenne, ha nem koptatná el őket pillanatok alatt a lyukas agyam, és maradna helyettük a saját manírjaimmal felhígított narratíva.

Mindegy.

Mégsem lesz bagoly holnap :( Pedig szabit is vettem ki, de helyette majd bemegyek bénán dolgozni (igazából nagy a hóhelyzet, szóval nem is baj...)

Már majdnem olyan, mintha a sors nem akarná, hogy nekem legyen egy baglyom, szerencsére nem hiszek a sorsban :)

Vettem a piacon zöldparadicsomot, mert pár napja valaki linkelte facebookon, hogy az mekkora egy csoda, és ha valaki lát ilyent, csapjon le rá, mert praktikusan nem kapható.

Szóval vettem, kemény 15 dkg-t, mert óvatos duhaj vagyok. Aztán itthon elgondolkodtam rajta, hogy mégis, mi a pékre használjam el? Ahhoz már nincs elég meleg, hogy én itt nekiálljak zöldsalátázgatni. Végül találtam egy gyömbéres-vaníliás lekvár receptet, amit nekiálltam elkészíteni. A recept 1-1,5 óra főzést írt, én olyan 25 perc után kaptam le a kócerájt a tűzhelyről, mert már nemhogy zöld nem volt, de lassan barna sem, a karamellizálódás elérte a point of no returnt. A kitartó főzés eredményeképp a legkisebb üveget sem töltötte meg a cucc, de nem olyan nagy baj, mert túl sűrű lett bármire is használni.

Az ízén nem érződik, hogy paradicsom. A vanília sem. A citrom érződik, a karamell, meg kicsit a gyömbér. És én nem is szoktam soha lekvárt enni. Behülyítenek engem ezek a befőzős cikkek a világinterneten. Nem fogok befőzni. Egész télen tésztákat fogok enni meg krumplit és dagadt leszek. Ez van.

Számomra csak most derült ki, hogy ez az akármi:


nem hivatalos, szerény, kicsit sárga, kicsit savanyú feldolgozása ennek:



hanem hanem...

WFT?!

Fiatal voltam, kellett a pénz

Egy nagyon kedves barátnőm mutatta nekem ezt a cikket, és azóta ezen morfondírozom.

Az első reakcióm, amit neki is leírtam, az volt, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy ez sok embernél tényleg serkentőleg hatna, de én konkrétan ismerek olyan embert, aki vígan eltartatná magát a nagy büdös semmiért, mert most is ezt teszi, csak nem olyan fényes színvonalon. Persze akit még a pénz sem* motivál a cselekvésre, azzal mit lehet gazdasági eszközökkel tenni? Aki csak pénzért dolgozik, az vajon csinálhat értelmes dolgot?

Nem is olyan rég teljesen más irányból is ugyanerre a képmutató megállapításra jutottam.

Miért is vagyok sikktelen kb. egész évben, csak nyáron nem

Mi kell nyáron ahhoz, hogy csinosnak érezzem magam:

• egy jó fazonú saru (évek alatt sem lehet elhordani egy párat)
• egy jó szabású nyári ruha, vagyishát összesen 4-5, szintén nem nagyon mennek tönkre

Mi kell nyúlós-csúnya-őszi-téli időben ugyanehhez:

• értelmesen kinéző zárt cipők (amikor még csak esik)
• jó fazonú csizma (nincs, többtízezerbe kerülne, ha elméletileg lehetne kapni olyant, amilyent nem lehet)
• jó fazonú télikabát (detto)
• jó minőségű, értelmes fazonú pulóverből 4-5 darab (amikor utoljára értelmes divat volt, lett néhány, már mind bolyhos)
• normális pólók, amik a normális pulcsikhoz passzolnak és nem bolyhosak meg bénák meg semmilyenek
• netántán egy nem hivatali-elegáns zakó? vagy kettő?
• úri huncutságok, mint: csinos átmeneti kabát, csizma másik színben, nem fél percig tartó farmernadrágok...
• a sapka-kérdést és hatását a hajamra a nap maradékában inkább ne is boncolgassuk

Szóval várom a nyarat.

Néha azért jól jön a facebook...

Egy ismerős rámír, hogy jól emlékszik-e, hogy ezésez az autónk rendszáma? Mondom, igen. Erre belinkel egy posztot. Egy srác talált a Délinél az autónk mellett egy kulcscsomót, nem merte otthagyni, elhozta, felrakta faceookra a fotót az autóról (történetesen a miénkről), ami mellett találta.

Hívom aput, természetesen nem találta a kulcsát, kieshetett a zsebéből, egész nap kereste.

Hát, erre más úton-módon nem sok esély volt.

Mivel dolgoznom kéne, nekiálltam ennek.

Tíz perccel később rájöttem, hogy a póló mindkét oldalán van varrás, ergo a szálak félpóló hosszúak lesznek, amiről az ötlet szerzője mélyen hallgat.

Ebből maximum karkötő lehet :(

De tényleg, ugye nem gondolod, hogy ilyen csaj vagyok

mert tényleg nem...

Vad Fruttik, második sor (egy órával később tudtam csak elszabadulni a munkahelyről, mint kellett volna). Persze ehhez végig kellett hallgatni az előzenekart, valamit valamiért. Amúgy egyáltalán nem voltak rosszak, de valahogy semmi kanalam nem volt hozzájuk, különösen a frontemberhez nem, akinek, úgy éreztem, az arca nehezen fért volna be egy kétszárnyú ajtón is. Szóval ott álltam a második sor kellős közepén és igyekeztem nem nagyon feltűnően unatkozni. De arra nem bírtam magam rávenni, hogy csápoljak, amikor a körülöttem állók, de mondjuk udvariasan tapsoltam a számok végén, meg nagyjából lötyögtem az ütemre, nem voltam bunkó. Egy idő után azt éreztem, hogy a frontember velem (is) keresi a szemkontaktust, mert ugye ez része az élménynek, azért áll valaki előre, hogy emberközelibb legyen az élmény, nem? Én meg néztem bármelyik másik tagra, csak rá nem, mert a többi nem mászott az aurámba két méterről. És láttam, hogy zavarja. Engem is zavarna a merev liba a második sorban.

Aztán jött a Fruttik, és rájöttem, hogy meglett korom ellenére igenis azért (is) álltam előre, hogy látszódjam. Mert látni (szerencsés esetben) még talán az ötödik sorból is látnék. Akkor mire ez az egész? Valami olyasmi lehet ebben, hogy az ember, mikor hallgat egy zenekart, elkezd róluk sokat "tudni", és nehezen emészthető ez az egyoldalú természete a kapcsolatnak, és valahogy próbálja kölcsönössé tenni. Például mikor Likó Marci a végefelé kifejtette, hogy hát muszáj azt kérdezni a tömegtől, hogy jól érzitek magatokat? mert arra jön az ováció, de ha teszem azt, megkérdezné helyette, hogy szeretitek Kurt Vonnegutot? akkor mi lenne? Hát, én mennyivel jobban örülnék, ha ezt kérdezné, és akkor jól bekiabálnám, hogy IGEN, meg még másik 15 ember, és akkor az egésznek volt legalább értelme. Mindenesetre azt éreztem, hogy a szerencsétlen előzenekar alatt tanúsított antiszoc viselkedés jóval alkalmasabb a figyelem felkeltésére, mint együtt ugrálni az összes többivel és részévé válni a masszának, de hát ki nem ugrál a Sárga Zsigulin? Annak nincs lelke.

Aztán megint megkíséreltem odamenni a merch pulthoz az esemény után, mert múltkor itt felbíztattak páran, hogy de érdemes. És nem. Ordító zenében nem lehet ott semmi olyant csinálni, aminek értelme volna. Nem lehet megkérdezni a Marcellt, hogy Voneguttól konkrétan melyiket kéne szeretni, vagy ilyesmi, maximum lehet vele készíteni mobillal egy közös fotót, amin úgy nézek ki, hogy azonnal törlöm úgyis.

Szóval még nem gyakorlom szignózni, hogy Likó Marcellné.

Még.

És ott egy massza
Részei lesznek és azt imádják
Általában akik benne vannak
És oldódnak meg szórakoznak
Meg bekenik magukat egymással
És mondogatják, hogy nincsen
baj

(A Lovasi Andrásnét sem gyakorlom.)

Dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni

A DM-ben épp a szép dobozos papírzsepiket böngésztem, amikor balra fordultam és megláttam egyik legkedvesebb gyerekkori barátomat, akivel ezer éve nem találkoztam, de facebookon lelkesen lájkolom a fotóit magáról, a feleségéről, a tündéri kisfiukról, meg hozzá is szoktunk szólni egymás posztjaihoz néha. Szóval megláttam, és zavarba jöttem, elkaptam a fejem és gyorsan eliszkoltam a szomszéd sorba. (Nem vett észre.) Aztán fél perc után lehiggadtam, illetve nem is értettem, mi ütött belém, mert ő pont nem az az ismerős, hogy ciki lenne melegítőfelsőben találkozni vagy ilyesmi, és akkor néztem, hogy ott van-e még, de már nem találtam.

Szombaton nem jutottam el piacra, apunak írtam listát, hogy hozzon nekem, ami kell. El is hozták anyuval vasárnap, és kérdeztem, mennyi volt. Mondta, hogy mittudomén, háromezer. Elővettem a pénzt, oda akartam adni, nem hagyta. Mondtam, hogy ne csinálja már, nagyon szuper, hogy hozott nekem cuccot, de hadd fizessem már ki. Nem volt hajlandó. Próbáltam anyunak adni, ő sem vette el, és mondták, hogy olyan nincs, hogy ők öcsémet a mai napig támogatják anyagilag, én meg egy hülye bevásárlást nem fogadok el. Mondtam, jó, de nekem erre nincsen szükségem, nekem arra volt, hogy elmenjen megvenni, amit köszönök szépen, de ha nem hagyja, hogy kifizessem, nem fogok többet ilyent kérni. Tovább erősködtek. És akkor úrrá lett rajtam valami elképesztő indulat, düh, tehetetlenség, hogy értem, hogy jót akarnak, meg kedveskedni, meg igaz is, hogy kicsit elbillent a mérleg családilag, de engem akkor is borzasztóan frusztrál, hogy nem hagyják csinálni, amit szeretnék, akaratom ellenére akarnak nekem jót. És elbőgtem magam. (Persze ezek után elfogadták a pénzt, legalább.)

O. aggódni látszott, mit fogok itt összeírogatni az esküvőjéről, konkrétan valami olyasmit mondott, hogy kb. semmit nem mer csinálni, mert aztán majd jól leírom. Ez egyébként eléggé elgondolkodtatott afelől, mennyire rosszindulatú a blog, mert nekem, őszintén, nem tűnt fel, de baj, ha így van.

Mindenesetre eltöprengtem, hogy tán legegyszerűbb volna nem írni az egész bizniszről semmit, mert mégiscsak magánügyük, meg mégiscsak, amúgy az ember nem áll oda egy barátja elé, hogy figyu, ez az értékítéletem életed egy igen jelentős napjáról, hallgasd végig, mert nekem tökre jogom van ezt elmesélni. Mindenkinek. Aztán úgy döntöttem, hogy az előzményeket tekintve az is meglehetősen feltűnő lenne, ha nem írnék semmit.

Két dolog gondolkodtatott el leginkább a szombati történések kapcsán. Az egyik, hogy amikor valaki szervez egy szabadtéri eseményt, vagy egy nyaralást, és szikrázó napsütés van, akkor szokás neki elismerően mondani, hogy "jaj, mekkora szerencsétek volt az időjárással". Ez egy alapvetően üres frázis, mert az ember a legritkább esetben gondolja végig, hogy nyáron van, hogy nincs meleg; és jellemzően a legközelebbi tapasztalata a témakörben egy saját szervezésű kerti glizzezés lehet, amit, ha hétfőn azt mondja a meteorológia, hogy vihar jön szombaton, szépen el lehet csúsztatni egy-két hétre. Ezzel szemben egy esküvőt azért aránylag nehéz elnapolni. Ráadásul a "nyáron meleg van" tézis egy rokona a "vagy ha esik, akkor is csak röviden, frissítőleg". Szóval arra szerintem ember nincs, aki felkészülne, mérsékelt égövön, hogy egész heti rosszidő után szombaton leesik egyhavi csapadékmennyiség. Ez nincs benne a pakliban. Szóval a "nem volt szerencsétek az idővel" elég enyhe megfogalmazása a történteknek, és mindenki retteneseten sajnálta szegény ifjú párt, márpedig ez az, amit minden mennyegző szervezője el akar kerülni: hogy őt rettenetesen sajnálja a násznép.

A másik a vőfély kérdésköre. Azt hiszem, ez teljesen privát gumicicám, nem tűnt általánosnak a násznép körében. Mindenesetre nekem, személy szerint borzasztó furcsa, hogy úgy tűnik, a magyar népi hagyománynak nincs az esküvő kérdéskörére vonatkozólag egy kósza megjegyzése sem, ami ne lenne legalább kissé sértő a házaspár legalább egyik felére nézvést. Hogy ott áll az építészmérnök és a gépészmérnök a színpadon, mindketten teljesen modernek és korszerűek, a nemi szerepekről svédeket megszégyenítően haladó felfogással, és akkor azon nevetünk, hogy majd a férj részegen jön haza és az asszony hogy nem engedi be, illetve, hogy ha a férj részeges (a férj, úgy tűnik, mást sem csinál), vagy túl sok privát ügye van és keveset van otthon, akkor majd az asszony mással foglalja el magát. Értem én, hogy ezek a dolgok viccesek, értem én, hogy hat réteg idézőjel közé értendőek, értem, hogy a vőfély alighanem hétközben matematikatanár vagy villanyszerelő, egyszerűen csak szervetlen az egész. Nekem. Nevetek rajta, de bizarrnak érzem.

Az élményből kimaradt olvasóim kedvéért azért megemlíteném, hogy a mérleg másik serpenyőjében olyan, jelentősen túlsúlyos dolgok vannak, mint a saját tenyésztésű, bio alapanyagokból készített, finoman szólva fejedelmi menü, egy kilenchónapos tündérlány a menyasszony karján, az egyik legrokonszenvesebb papi szöveg, amit volt szerencsém meghallgatni, a menyasszonytánc, ahol üzeneteket lehetett dobálni a lábosba a táncért fizetségül, hogy csak a legfeltűnőbb dolgokat említsem.

Összességében azt gondolom erről a lagziról, hogy az eredeti célkitűzésnek megfelelően tényleg nagyon emberi volt, és tényleg olyan, mint a pár maga, és mindnyájan nagyon örültünk nekik, és hogy ott lehettünk. Igazán együtt velük, mert nem csak mutatóba néztek rá a vendégekre, hanem velünk együtt élték át az estét, a jó és rossz részét egyaránt. Sokkal kegyesebb időt érdemeltek volna, de nem, az idő sem rontotta el az estét.

A mai first world problems bejegyzés - a már szinte megszokott kaja-vásárlás-idő szentháromság berkein belül maradva - mi van a hűtőmben, jellemzően múlt szombat óta:

• 25 dkg vajbab
• 25 dkg csiperkegomba
• egy kis padlizsán
• 4 szál újhagyma
• 20 dkg túró (nem dobozolt, piacos, zacskóban, kimérve)
• 1 dl tejszín (szintén piacról, ma jár le)
• 6 szelet feketeerdei sonka
• 1 dl tejföl (vasárnap óta felbontva)
• egy ma reggel tévesen felengedett csirkecomb
• a mai ebédből maradt fél csirkemell
• a mai ebédből maradt tál saláta
• 15 dkg padlizsánkrém (ezzel próbáltam ma reggel  a másik padlizsánt és a tejfölt megmenteni)
• 15 dkg hummus (igen, azóta, hogy írtam, hogy a hagyma nem került bele)
• 7,5 dkg áfonya
• +bónusz: egy csokor sárgarépa, ami már most gumírozódott állapotban van, de mondjuk csinálhatnék belőle salátát, lereszelve, almával, és akkor megmenteném a csoffadt sárgarépát, viszont egy nappal tovább rohad minden más...

A többi nem (ennyire hamar) romlandó, vagy fagyasztva van. A helyzethez plusz pikáns részletként megemlíteném, hogy szombat reggel megyek az idei szezon második álomesküvőjére messze-messze, tehát ezt a sokmindent szombat reggelig kéne eltüntetni?...

Tippeket kérek, sokat!

Ja, és fogyózom(nék).

szepember 17-én bagoly!!!!4!négy

Ez egy szerdai nap, és déltől állunk neki. Azért az érdekes lesz, amikor

- Dóra, miért vetted ki a szerdát?
- Intézendőm van és nem tudtam máskor.
- De mégis mi? Útlevél?
- Nem...

Amúgy tegnapelőtt egy vita hevében, for the sake of argument - bár akkor és ott teljesen őszintén - azt mondtam Z-nek, hogy nem vágyom különösebben arra, hogy ha bármilyen vágyam támad, az ne ütközzön anyagi korlátokba. Persze, nem volt ez igazán hazugság, mert tényleg nem ezért dolgozom, és ezzel nem lehet eltéríteni engem egy más, fontosabb (szakmai, morális...) szempontjaimnak ellentmondó vágányra, de azért az az állításommal ellentétben tény, hogy rengeteg mindent szeretnék, és közte rengeteg vásárolható mindent.

És közben meg azt is, hogy ne legyen sok tárgyam, mert azt viszont nem szeretném.

Hát, ezt újfent magammal kéne lemeccselni. A bagoly mindenesetre - bár halom pénzbe kerül - nem fog helyet foglalni és nem nehezíti majd a takarítást vagy költözést :)

Emma Approved

Ebből most nem olvastam el a könyvet előre, úgyhogy nem tudom, ott milyen, de a youtube sorozat alapján ugyanaz, mint a Pride and Prejudice, csak másmilyenek a szereplők.

Ha túl sok ilyent néz, vagy olvas az ember, kialakulhat az a tévképzete, hogy a "boldogan éltek míg meg nem" előtt törvényszerű, hogy reménytelennek tűnik a helyzet. Hogy az ember más mellett nem is érdemes, hogy kikössön, mint olyan mellett, akivel elég sokáig nem jött össze a kölcsönösség korábban.

Irodalmi fordulatnak persze jó, de kislányok, kisfiúk agyába beégetett nagy életigazságnak konkrétan életveszélyes.

Úgy döntöttem, mégsem teszek karamellizált hagymát a hummusba

Bár a munkahelyen többen megjegyezték már, hogy mindig olyan jókat főzök ebédre, azért én azt tudom, hogy ők azokat a nagyon jókat egyrészt nem gyakran kóstolják meg, másrészt, a megfelelő kontextusban már attól lehet jó valami, hogy nem pörköltnek vagy tésztának néz ki. Hogy egyáltalán van benne más színű dolog, mint barna meg sajtsárga.

Szóval néha majdnem elhiszem, hogy tudok főzni, aztán időnként rádöbbenek, hogy nagy francokat, én maximum vásárolni tudok. Padlizsánt, meg szakácskönyvet.

Az esküvő kapcsán megkezdett gondolatsort folytatva, ilyenkor, rosszabb napjaimon elkezdek azon keseregni, hogy én miért nem tudok úgy főzni, mint más, úgy jógázni, mint más, úgy öltözni, mint más, úgy nyelveket beszélni, mint más, úgy matematikát csinálni, mint más, úgy táncolni, mint más, úgy sok barátot jól tartani, mint más, úgy bármit csinálni, mint más. És az a más az mindig olyan valaki, aki csalókán elérhető környezetben van, olyan majdnempontolyan, mint én, csak mondjuk speciel rohadtul tehetséges valamiben, amiben én nem olyan rohadtul vagyok tehetséges.

Egyébként nem is olyan rég adtam egy hosszas (és nyilván kéretlen) lelkifröccsöt arról, hogy az ember nem bontakoztathatja ki szimultán harminc kvalitását világszínvonalú mértékben, mert olyan nincs, vagy ha van, a tömeg úgyis belincseli fél perc alatt, szóval hosszú távon nincs. Tehát az alapvetően sem egyenlően mért tehetséget/energiát még ráadásul be is kell osztani saját ízlés szerint, és ha ennek a kvantált energiának bármekkora része is arra megy el, hogy az enyém miért nem olyan és miért nem akkora, mint a másiké, hát, az finoman szólva nem a legokosabb metódus.

Na például ilyen nagyokos megmondásra szánhatnék kevesebb időt.

Rettenetes ember vagyok

Lakik valahol az utcában egy férfi, aki időnként (alapvetően naponta, változó időpontban, újabban naponta többször) elkezd istentelenül, artikulálatlanul káromkodni, mint egy kocsis, hogy zeng tőle a fél kerület. Amikor először hallottam, megijedtem, hogy valakit épp vernek az utcán, de aztán rájöttem, hogy ez rendszeres műsor, és alighanem nincsen kiváltó oka, vagy nem ilyen természetű. De amikor tegnap este miatta nem tudtam elaludni (meglepő, mennyire meg lehet szokni a városi monoton zajt vagy az állandóan derengő közvilágítást, de nem lehet megszokni, ahogy valaki tombol), elkezdtem olyanokon gondolkodni, hogy mennyire tapintatlan a családja részéről, hogy nyitva hagyják rá az ablakot, amikor nyáreste mindenki szellőztetne, meg miért nem kezeltetik (honnét tudom, hogy nem?) és ha kezeltetik, miért nem adnak be neki valami erős nyugtatót ilyenkor, mert ez nem élhető, hogy nem csak nekik kell elviselni, hanem egy pár háztömbnek is.

Holott nyilván nem heccből nem javul a helyzet, és a legkisebb baja bármi hozzátartozónak, hogy én tizenöt perccel később aludtam el tegnap éjjel.

Pedig amúgy van bennem empátia "normál" stresszhelyzetekhez*. Két lakással arrébb átfogó felújítási munkálatokba fogtak, és ennek keretében reggel 7-kor indulnak az ütvefúrók, menetrendszerűen, minden hétköznap. Engem nem is ez a része borít ki igazán, hanem ahogy a konyhaablakom alatt beszélgetnek, meg dohányoznak a függőfolyosón. Minden lakásnak van erkélye, annak is van. De erre már a közös terekbe guberált szemét kapcsán kitértem korábban.

Mindenesetre, amikor ezt megelégelve a valamelyik felső szomszéd tajtékozva elkezdett a munkásokkal ordítani egyik reggel, hogy ez így tarthatatlan, hogy reggel héttől este hatig, hogy ő otthonról dolgozik és így nem lehet élni, akkor, érdekes, azt gondoltam, hogy ez a nő hülye. Értem én, hogy ez neki kellemetlen, de nyilvánvalóan átmeneti a dolog, és minél többet dolgoznak egy nap, annál rövidebb ideig tart az egész, és hát nem lehet lábujjhegyen csempét leverni, ez van. Érdekes, ugyanez a nő nem megy le ordítani az alattam lakó srácokkal, akik szeretnek nyitott ablaknál hajnal fél egykor gyilkolós videojátékot játszani.

Én senkihez nem megyek le, vagy fel, vagy át ordítani, csak magamban mindenkiről megvan a véleményem. Nyilván nekik is rólam.

*Halottam én már huszonéves ifjú apuka szájából azt, hogy ő kikéri magának, hogy társasházban élő fiatal annyira ne legyen tekintettel a lakókörnyezetére, hogy képes bulit rendezni, ami éjfél utánig is eltart, hiszen egy társasházban laknak gyerekek is, akiknek aludni kell. Volt annyi önuralmam, hogy ne kérdezzek vissza, a fiatal miért nem kérheti ki magának, hogy ő milyen alapon tart üvöltő kéthónapost papírfalak között, akitől nem csak kéthetente-havonta, hanem permanensen nem lehet éjjel aludni senkinek.

Igazából mindenki, aki tudja, ezen röhög, hogy én miért pont a fehérvári úti csarnokba járok a Tímár utcától, hiszen kb az van legmesszebb. Eleinte volt praktikus oka, mostanra tulajdonképp tényleg járhatnék máshova, de megszerettem nagyon. Tudom, mit hol találok, tudom, kitől érdemes vásárolni, világos, áttekinthető, szeretek Újbudára járni eleve, szóval szombatonként átszelem párszor* hosszában a várost, ez van.

Azért igen forró nyári délelőttökön el szoktam út közben töprengeni párszor, hogy ez lényegében miért is jó nekem. Például tegnap is. De aztán mégis igazolva éreztem a döntést, mert

• A néni és az unokája, akiktől a csirkecombot szoktam venni, combot külön már nem tudtak adni (kevesebben járnak nyáron, nem fogy el az aprólék), de rábeszéltek egy nagyon pici csirkére, ami egyébként eléggé fullextrás dolog, és a néni úgy kibontotta nekem a csirkét, ahogy én sose fogom tudni, és a pici csirke pici máját lecserélte egy igen méretesre a pultból, grátisz.
• A pucolt bébispenót-rukkola-mandula-különleges paradicsomok kismértékben változó, nyilvánvalóan kiskertben, kvázi-hobbiból termelt kínálatát árusító nőt is minden héten meg szoktam látogatni, hol ezért, hol azért. Igyekszem amúgy nem rendszert csinálni senkiből, hogy ne legyen a dologból elvrás, dehát, basszus, bébispenót! A nő amúgy kicsi és jelentéktelen standdal bír, nyilvánvalón, és az a pici stand is mindig oda költözik, ahol kicsivel több figyelemben reménykedik épp. Most épp mandulát vettem tőle, mondja, hogy most szerencséje volt, hogy az első soron talált helyet magának. Mondtam, hogy én hátul is meg szoktam találni, nem kell félni. Mondta, tudja jól. Ami elég meglepő, mert én a bébispenótról meg tudom őt jegyezni, ő mi a fenéről jegyzett meg engem? Mindenesetre eléggé nyilvánvalóan többet mért (ugyanannyi pénzért), mint amennyit kértem.
• Egy másik nénitől csak időnként vásárolok, amikor a kiskertjében épp jó fázisban állnak a zöldségek, akkor mindig nagyon szép minden, de aztán nagyobbra nőnek a dolgok, mint szeretném, meg hát az íze sem egyformán jó a dolgoknak egész szezonban. Mindenesetre vettem két igen jóképű apróbb padlizsánt, ami 210 Ft lett volna, de csak 300-at tudtam adni. Amire visszaadja nekem az egyik százast, hogy ő most ezért nem fog visszaadni egy csomó aprót, majd máskor megadom, ha arra járok.
• Egyetlen árusnál találtam eléggé zsenge-apró sárgarépát, csokrokba fűzve, nyújtom neki az egyiket, hogy ezt szeretném, lenyúl mellé, egy kósza darabot melléfog, hogy ez biztos, hogy aról a csokorról esett le, ez még hozzá tartozik (tuti, hogy nem). Még sosem vásároltam nála.
• A szelebrésön jegyében vettem egy egész csirkét kibontva, 2x0,5l-es háztáji joghurtot és 2 dl háztáji habtejszínt, 20 dkg rókagombát, 2 padlizsánt, 40 dkg szedret, 40 dkg ribizlit, 10 dkg mandulát,10 dkg mogyorót, 60 dkg vajbabot, 2 cső kukoricát, egy csokor sárgarépát, egy csokor petrezselymet, egy fej fokhagymát, és fizettem összesen 6500 Ft-ot, amire lehet, hogy most fogjátok a fejeteket, de azt leszámítva, hogy ezeket a dolgokat nagyrészt nem is lehet a teszkóban kapni, ráadásul, ha lehet, akkor sem ilyen minőségben, mert ez mind majd meg szólalt, olyan szép volt.

*Piacra el, piacról haza, kerülőúton belvárosba nagymamámhoz (útközben ezt-azt általában be kell szerezni), hazafele némi kitérőkkel, a napi 40 km tuti megvan.

Damsel in distress

Biciklit tolva sétálni nem jó. Biciklizés helyett pláne. Este háromnegyed nyolckor Mol Bringapontot keresve meg végképp nem. A Mol Bringapont meg mitől Mol Bringapont, ha egy nyamvadt szelepátalakítója sincs országúti kerékpárhoz? Akkor az csak egy sima benzinkút, ahol lehet kulacsot meg biciklis kesztyűt kapni.

Este háromnegyed nyolc után öt perccel, lassú mobilnettel nyitva tartó óbudai kerékpárszervizt keresni kétségbeejtő. A nagy-nehezen megtalált, még tíz percig nyitva tartó műhelyhez biciklit tolva futni elképesztően frusztráló, defektgyanús kerékpáron kerekezni meg utólag drága mulatság lehet. Az elvileg még két percig nyitva tartó műhely ajtaján csöngetni, de bebocsáttatást nem nyerni, a szomszéd lépcsőn gyanúsan a műhelyhez tartozó srácok halk kuncogása közepette, hát, nem kicsit kellemetlen.

A Mozaik utcáig a defektgyanús kerékre immár fittyet hányva, lábujjhegyezve elgurulni már folyamatában is hülye ötletnek tűnik. A Mozaik utcai bringaponton a keréknyomás-ellenőrzőt már meg sem találni, hát az már sok aznapra. Dramaturgiailag tehát most az a rész következik, amikor a szomorú montázsnak vége és jön a megváltás, a kövérkés benzinkutas személyében:

- Jó estét kívánok, azt szeretném kérdezni, fel tudom-e itt fújni az országúti kerékpárom kerekét?
- Kimegyek és megnézem, vagyis, hát, igen, biztosan - mondja, és benyúl a háta mögött a szertárba és előhúz egy teljesen valódian igazi kerékpáros műhelypumpát, amivel nem sz*ros 4 barig lehet nyomni a minimum 5 barra fújandó kereket, hanem vagy 12-t is tudna, ha kéne.
- Amúgy igazából attól tartok, lehet, hogy defekt - mondom, miközben megyünk ki a búbánatos drótszamárig, ami pályafutása legelhanyagoltabb formájában van.
- Hát, igen, ez lehet, hogy defekt, meglátjuk - mondja, és neki is térdel pumpálni, a hátsót először, majd kérdi, hogy - Az elsővel minden oké?
- Hát, ennyire nem vészes...
Megnyomkodja mégis, közli, hogy - De, eléggé... - és akkor annak is nekiáll - Egyébként van defektjavító készleted?
- Nem nincsen, tervezek venni, meg megtanulni, hogyan kell használni.
- Én szívesen megtanítom, tényleg. Egyébként nagyon egyszerű.
- Igen, azt mondják, még nem próbáltam.
- Ha felveszel mondjuk facebookon, elmagyarázhatom úgy is.
- Köszi szépen. De amúgy biztosan fent van youtube-on is.
- Igen, tuti, ott minden fönt van. - közben a munkának vége, megköszönöm, kezébe nyomok egy kétszázast, ami ezek után lehet, hogy direkt sértő, de most mi a fenét tehettem, és eltekerek.

Kőkeményre pumpált kerekekkel biciklizni nagyon jó. Akkor is nagyon jó, ha a Kopi által tavaly véres verejtékkel kiimádkozott fordulatszámláló-dudor az akció során most visszaköltözött a hátsó kerekembe.

Le kéne végre mosni a bicajt (és megolajozni és a fékeket meghúzni, jaj, csak ki ne kapjak...) és elmenni a Bajnokba új kerekeket csináltatni.

Nagyonokos magyar popsztárművésznő "személyes ügyét" hallgatom a Petőfin. Épp arról beszél, hogy ő mennyire szereti a Keresem az utam címen, Ákos előadásában elhíresült számot, node nyilván nem Ákostól, Isten ments, hanem Jamie Winchestertől. Mert hogy egy szál gitár és a boldogság keresésésről szól, ami lehet nagyon egyszerű is.

Csak hát az eredeti angol, az nem erről szól. "Danned if I stay here, damned if I run away". Szakításról szól. Drága művésznő, azért szereti Jamietől a számot, mert Ákos jó szöveget írt rá magyarul?...

Vissza kéne mennem jógázni, mert

• egész nap ülök és a hazabiciklizés távolról sem elég mozgás
• két csigolyám között a derekam alsó részén elkezdett érintésre érzékeny lenni a terület és nem szeretném kivárni, mi lesz ebből
• van rajtam (február óta) két és fél kilónyi, zömében hastáji felesleg és nagyon, NAGYON zavar
• csúnya a bőröm, nem iszom eleget, nem alszom eleget
• úgyamúgy jógázni jó, az Atmában meg különösen

A millió dolláros kérdés, hogy akkor miért is halogatom az újrakezdést fél éve?

Három hét kihagyás után végre eljutottam piacra:

Sajnos hetente egynél többször nem tudok. Pedig ez a sok cucc igazából csak keddig-szerdáig lesz olyan minőségű, ami miatt érdemes volt elmenni érte a Fehérvári útig, a hét végére gumírozott sárgarépa marad meg a fagyasztóból elővett fél csirkemell...

Piac mellé kéne költözni. És hajnalban kelni.

Ma reggel ahogy lakatoltam le a biciklit az irodaház udvarán, épp ott itta a reggeli kávéját (és cigizett) az egyik emeletünkön dolgozó csaj, akit leginkább csak látásból ismerek (és valamikor tavasz óta dolgozik itt).

És azt mondja nekem: Jé, te nadrágban? Jaj, de furcsa...

Hát, ezt ki gondolta volna akár egy éve is, hogy valakinek egyszer majd az lesz a szokatlan, ha nadrágban lát...

Olyan esküvőn voltam a  hétvégén, hogy

Igazából ezt nem is tudom elmesélni. Hazaértem és anyu épp akkor hívott fel és elkezdett lelkesen kérdezgetni, hogy na, és milyen volt, és kik voltak, és miket csináltatok, és milyen volt a ruha, én meg tőmondatokban válaszolgattam és valahogy nagyon zavart az egész, hogy nekem most ezt tételesen el kell mondani, amikor egyrészt nem lehet, másrészt az emlék minőségén ront a rárakódott silány megfogalmazás.

Hazafelé az autóban egészen szomorú lettem, és próbáltam rájönni, hogy tulajdonképp mi a bajom. És attól félek, lehet, hogy az irigység. Talán nem az a legtriviálisabb fajta, hogy jaj, most nekik milyen jó, nekem meg most annyira még nem, és nem igazság. Erről szó sincs. Hanem pont az volt/van a bajom, hogy igazság. Hogy az nem véletlen, hogy ennek a párnak ilyen volt a lagzija, hogy a barátok és a család (és a pár!) úgy megcsinálta a kaját, a díszítést, az egész "műsort", hogy profi sztárstáb nem tud olyant, hogy ez a menyasszony úgy jelent meg a domboldalban a templomromban, mint egy tündér, hogy nem az jutott az ember eszébe, hogy milyen profi ötlet és mennyire jól játssza, hanem egyszerűen csak az, hogy mennyire passzol minden. Ezekhez kell a két ember, akiknek ilyen barátai vannak, és azért vannak ilyen barátaik, mert ők is ilyenek és így állnak másokhoz.

Szóval hazafelé elkezdtem azon töprengeni, hogy nekem miért nem ilyen az életem* és én miért nem vagyok ilyen, és miért nem tudok ilyen lenni. Pedig lehet, hogy azon kellett volna, hogy miért nem tudok azzal dolgozni, ami van, és nem fölfele hasonlítgatni magam még ebben is.

* nem hogy tökéletes, vagy hogy jobb, csak hogy ilyen: emberekkel teli, ezer fokon égő

Jamie Oliver nyaral

Igazából csak könnyesre röhögtem magam azon, hogy mennyire szerkesztetlen ez a bejegyzés egy félkész kajáról egy világsztár hivatalos facebook oldalán, hát, gondoltam, megőrzöm itt az utókornak, hátha valami píáros úgy dönt, nem elég professzionális a kontent :)

Kallódik a szekrényemben egy maxiruha mintegy 10 éve. Egyszer volt rajtam, baromi túlöltözöttnek éreztem magam benne, és többé nem vettem föl. Időnként előveszem, felpróbálom, megállapítom, hogy nagyon tetszik, és hogy nem megfelelő mégsem az adott alkalomra, és visszateszem a helyére.

Merthogy hófehér:

Szóval most megint öszeakadtam vele anyuéknál, és elhoztam magammal, azzal a felkiáltással, hogy jól elviszem befestetni. No de milyenre? Akármilyen színt gondolok ki, végül mindig arra jutok, hogy nekem ez a ruha fehérben tetszik igazán. De minek, ha úgyse hordom? Szóval javaslatokat kérek. Egy kis ötletadó:

A photoshop skilljeimhez nem kérek kommentárt :D

A hétvégén magamhoz képest egész sok alkoholt fogyasztottam, és azóta is ezen töprengek, hogy vajon volt-e bármi értelme.

Mármint, a környezetemnek megnyugtató volt, mert általában nagyon irritál mindenkit, ha tudhatóan józan vagyok. Más részről picit szédültem is, tehát nem mondhatom, hogy nem volt fizikailag hatása. Csak azt nem tudom biztosan állítani, hogy bármilyen befolyással volt a dolog a cselekedeteimre, vagy a hangulatomra. Jól éreztem magamat, mert jó volt a társaság, részt vettem a mókában, mert olyanokkal voltam, akikkel el tudom engedni magam, nevettem, táncoltam, ami kell.

Ezeket mind megcsinálom egy színjózan csütörtök estén, megfelelő körülmények között.

Gondolom én.

Percek kérdése és beindul számomra is az esküvő-szezon

A ruha már megvan vagy két hónapja, és az óta a két hónap óta tart a már csak egy cipő kell.

Tegnap végül megvettem a drága-de-legalább-bőrből-van-és-hátha-hordom-majd-utána-is cipőt. Ami korallpiros. A ruha meg abszolúte nemkorall-piros.

Már csak egy ruha kell.

Azt azt hiszem, meséltem, hogy öcsémet felvették a Goldsmith's-re, masterre, ami elképesztően nagy dolog. De aztán kiderült, hogy nemhogy maga a suli nem ad semmiféle ösztöndíjat a diákjainak, más, külső szervezettől sem sikerült a tandíjjal összevethető mértékű támogatást találni.

Szóval körbejárva minden oldalról az ügyet, most úgy döntött, hogy egyelőre legalábbis befejezi a mastert egy kevésbé rangos (de nem kell félni, nem gagyi) londoni egyetemen, és aztán majd lesz valami. Mindegy. Azért mesélem, mert persze erre a másik egyetemre is csillió forintos a tandíj, de lehetett támogatásra pályázni legalább, és ő egyedül megkapta, és most borzasztó büszkék vagyunk rá.

Itt a videó, amit az utolsó körre készítenie kellett. Kicsit meg lehet belőle érteni, mivel is foglalkozik:



És az angolja is sokat fejlődött :)

Only the young

Még Londonban, utolsó este kezdtük el nézni ezt a filmet, de nem jutottunk a végére, mert betelepedtek a nappaliba az új lakótársak és belebeszéltek.

Szóval most megnéztem az elejétől, és nagyon jó. Nézzétek meg!

"We’re the computer, Facebook, MySpace, YouTube generation. We grew up with it and we’re still not comfortable with things like that. Honestly, to me, no matter how much technology progresses, it’s still not okay to do personal things impersonally."

Facebookon nem mertem gátlástalanul osztani, mert ez mégis műértőknek szól, nem pedig arról, kinek van a legtöbb haverja, de:

Öcsémet is jelölték és szavazzatok Dávid Ickóra! :)

Lemaradtam a Szabó Balázs Bandája MüPa koncertről, mert gondoltam, á, ő még nem olyan, mint Ákos, hogy a decemberi koncertre meg kell venni márciusban a jegyet, ha nem akarsz lemaradni. Pedig de.

Ami jó hír Szabó Balázsnak, de nagy tanulság nekem.

Fish, chips, cup o' tea... epilógus

Néhány összefüggéstelen gondolat az eltelt napok benyomásaiból:

• Az egész helyről süt az, hogy itt aztán van pénz, és ez nekik nem újdonság. Nem rongyázásról beszélek, hanem arról, hogy iszonyú messze kell menni a központtól, hogy ne tégla vagy üveg, vagy bármi más tartós burkolata legyen a házaknak, minden jó minőségű: az utak, a lámpák, a járművek, a boltokban kapható bármi. Ha régi, akkor régi, ha kopott, akkor kopott, de mindent tartósra készítenek.
• A metróban olvasható hirdetések kis része társadalmi hirdetés, egy jelentősebb hányad valamiféle szolgáltatás vagy termék (egészséges, bio, jótékonysági szervezet részére árult üdítők, ételek, telekommunikációs eszközök és szolgáltatások stb.), de a legtöbb mozis és még inkább színházi előadások hirdetése. A londoniak sokat járnak színházba. A darabok nagy része persze populáris, gyakran a közelmúlt mozifilmjeinek színházi adaptációi (Billy Elliot, Oroszlánkirály...), de színház.
• A városban sétálva, minél beljebb megy az ember, annál kevesebb a kuka, a Temze partján konkrétan kilométereket lehet sétálni, mire az ember kidobhatja a kiürült chipseszacskót. Ez állítólag azért van, mert a bombákat leginkább kukákba könnyű elrejteni. Mindenesetre mindezek dacára nincs szemét az utcákon. Hajléktalanokat is csak a Regent's Park egy eldugott zugában láttunk, egyszer.
• A legelitebb iskolák diáklányainak egyenruhája térd fölé érő fekete zoknit és combtőig érő miniszoknyát takar, kis kardigánnal. Annyira provokatív látvány, hogy le se mertem fotózni. És szerintem teljesen szembemegy az egyenruha feltehető eredeti funkciójával, ami a különbségek tompítása volna. Konkrétan oltári kiszúrás egy testesebb lánnyal. Viszont biztos jóleső látvány a perverz brit iskolaigazgató bácsiknak.
• _Minden_ ki van írva mindenhova. Én abszolút nem tudok tájékozódni, de minden második sarkon van szőkenősen haladási irányba beforgatott térkép két léptékben, jól látható ön-itt-állal, karikával 5 ill. 15 percnyi séta sugarában, látnivalók feltüntetésével, amit akarsz. A tájékoztató feliratok mindig cirkalmasan udvariasak, a zebrára ki van írva, merre nézz, honnét jöhet autó, semmit nem bíznak a véletlenre.
• A peak hour nem vicc. Az épület előtt kordonnal körülkerítve álló tömeg nem előadásra akar épp bejutni vagy rendőrségi vizsgálatra vár, hanem beugrottak munka után egy sörre. A metróra ilyenkor konkrétan nem lehet felférni, pedig három percenként jár, és közismert, hogy mennyire sűrűn szövi át a várost.
• Minden borzasztóan drága. Egy napi közlekedés az Oyster Carddal 7 font, az egy fontos tábla csoki hiperolcsó akciós, a lakás bérleti díjakról ne is beszéljünk. De a piacon két gyönyörű érett mangót kapsz egy fontért, a közbringa napidíja 2 font, a mobiltelefonok és az előfizetési díjak töredékei az itthoniaknak.
• A multikulti nem vicc:

ingyenes napilapok az északi Temze-parton