Épp el akartam indulni a munkahelyre, de leszakadt az ég, úgyhogy inkább elmesélem, hogy tegnap Ákos koncerten jártunk.

Minden bűnöm megbánom. A listán előkelő helyet foglal el az a tény, hogy egy Ákost távolról szerető barátot, A-t mindenféle érzelmi zsarolással rávettem, hogy két órával hamarább odaálljunk a színpad elé. Mondanom sem kell, hogy ez egy első sor legszélére volt csak elég, pont a színpadmagas hangfalsor tengelyébe. Reméltük, hogy majd tömörödünk tegnelyirányba, de nem. Az Ákos rajongók is megöregedtek, nem csak a Kispálosok. Sőt.

Épp belekezdtem volna abba, hogy de nekünk tényleg jó lesz itt, mert itt olyanok között foguk állni, akik nem csak idetévedtek, amikor a jobb szemem sarkából megláttam egy jó egy éve nem látott ismerős arcot, és abban sem voltam hirtelen biztos, hogy egyáltalán a város területén jó lesz nekünk. A következő negyedórát erős gyomorgörcsben töltöttem, próbáltam A. takarásában maradni, végül, úgy tűnt, no para, a viszontlátás a másik érintettnek sem nagy perspektíva, vagy egyszerűen nem vett észre, tulajdonképp mindegy.

Szóval kezdtünk oldódni, és akkor egy világos öltönyt viselő fickó lépett a színpadra, üdvözölte a viszonylag gyér számban egybegyűlteket, és felkonferálta a bájos debreceni előzenekart. Ákoson _sosincs_ előzenekar. Soha. És nem véletlenül. A ráhangolódást semmilyen formában nem szolgálja pár középkorú családfő, egy velük meghatározhatatlan viszonyban álló harmincas vokalista, meg az ő gyermekének apja (egyáltalán, miért kellett ezt nekünk az előadás folyamán megtudni?) gitáros, akik a János Vitéz XXI. századra átírt története köré lazán szőtt, bizonytalan mértékig Istenes, legtöbb refrénben lálálával és tírarírammal operáló dalokat ad elő, máfél (!!!) óra terjedelemben. Hatalmas megváltás volt a konzerv Depeche Mode utánuk. Mindenesetre a főszereplők színpadra lépésekor már kellőképp leharcolt volt a komplett közönség.

Apropó közönség. A kemény mag ugyebár két órával előre már jelen volt, a maradék fél órával kezdés előtt kezdett szállingózni. Mögénk papa-mama-gyerekek állt be, a gyerekekből a nagyobbik, a leány olyan 10 lehetett, a kisfiú maximum 6. Namost, nem tekintve a néhol erősen áthallásos szövegeket és a tényt, hogy Ákos a mai napig hajlamos teljesen félreérthetetlen mozdulatokkal illusztrálni dalszövegeit, azért az önmagában elég necces, hogy az említett, 5 méter magas hangfalsor tényleg, eléggé konkrétan pont előttünk volt. A gyerek így nem lát sokat a történésekből, de nemsokára hallani sem fog. Anyuka viszont nem ezért hozta el. Tán magának sem vallotta be, de zicher, hogy nem az volt a motiváció, hogy gyermekeibe idejekorán plántálja a minőségi popzene szeretetét. Francokat. Tudta, hogy gyerekkel előre engedik, nem lökik félre, mindenki kedves lesz, és tuti jut neki figyelem. És valóban. Én mondjuk kérges szívű, régi bútordarab vagyok, ugyanezeket a jeleneteket már számtalanszor láttam, és ezért egy centit nem mozdultam a helyemről, és közöltem az anyatigrissel,  hogy a kisfiát akaratlan rommá fogja tiporni a tömeg, ha elkezdődik az ugrálás, én átgondolnám a helyében a stratégiát, amire mondta, hogy hát, igen, igen, gondolta ő is, de hátha nem így lesz. És nem így lett, mert A. viszont engedett az érzelmi pressziónak és kiállt a sorból, hogy a kisfiú a korlátba kapaszkodva ne láthasson semmit.

Mintegy fél óra csúszással kezdődött a műsor, minden a szokásos menetrend szerint zajlott, de valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit karácsony környékén. Nem tudom, pontosan mi volt más, hogy nem voltam elégé a sűrűjében, nem volt eléggé elhivatott a közönség, leszívta az életenergiáimat az előzenekar meg a debil szülő, passz, mindenesetre nagyon reméltem, hogy A. számára nem volt maradandó trauma az egész, és nem távozott rossz szájízzel. Voltak persze jó pillanatok, jól sikerült blokkok, időnként elkapott a lendület, de borzasztó könnyű volt kizökkenni. Például, mikor a kordon előtt megjelent egy öltönyös fickó a nyári ruhás csajával, alighanem VIP, és ott szelfiztek a színpad tövében az Ilyenekvoltunkra, holott, basszus, mit keresnek ott és nem látok tőlük. Vagy, hogy az összes pengetőt a szintén színpad elé engedett random bárkik-gyerekének adogatta le a főhős, egyet pedig a roaddal átadatott egy harmadik sorban álló lánynak. Nem ám eldobálni, tényleg, illúzió se maradjon, hogy a közönség egyformán fontos.

Szóval mérhetetlenül lanygosnak és kényelmesnek éreztem ezt a bulit a teljesen egyező paraméterekkel operáló karácsonyihoz képest. Nem érdekel, hogy kisebb helyszín, olcsóbb jegy, kevesebb felhajtás, de pont a jelentéktelen mellékkörülmények tudják totálisan elvenni az ember kedvét az egész ügytől.

Szerdán reggel, másfél óra alvással a hátam mögött (amit az iroda kanapéján eszközöltem, az elmúlt két hétben nem első alkalommal), hazamentem, bepakoltam Orfűre a mindent, lezuhanyoztam, átöltöztem, és visszaugrottam a munkahelyre, hogy átadjam a főnökömnek a mindenféle jegyzeteim, mert hogy ő is jár a szakmérnökire. Aztán robogtam tovább a Stadionokhoz, itt találkoztam B-vel, gyerekkori barátnőmmel, és a vőlegényével, N-nel, akik felajánlották, hogy levisznek Orfűre.

Mintegy 3 órával később leérkeztünk a fesztivál helyszínére, megállapítottuk, hogy a meteorológusoknak igazuk volt és nincs nyár, hanem leginkább ősz van. A lefelé úton viszont kiderült, hogy B bátyja, a szintén gyerekkori barát R és a felesége még aznap este vissza akar indulni Budapestre, és lebizniszeltem, hogy velük mehessek én is. Így ugyan vettem tök fölöslegesen egy sátrat meg egy hálózsákot*, de legalább nem kellett azon aggódni, hogy Orfűn szúrom el a másnapi nap felét, és késő délután érek haza folytatni a rajzolást és a tanulást.

Szóval koradélutántól lent voltunk Orfűn és egyre álmosabb lettem, annyira, hogy a Szabó Balázs koncertet alig bírtam ki, pedig alapból előre kellett volna rohannom tombolni az első sorba a többi száni szingli közé**, aztán egy óra szünet, majd Heaves Street Seven. Legutóbbi élményem róluk, hogy a Parkban játszottak a Fruttik előtt, és én szívesen buliztam volna rájuk egy jót, de a társaságomban mindenki húzta a száját, hogy mekkora lúzer banda ez már. Kb ekkor határoztam el, hogy nem akarok többé másokkal koncertre menni, megölik a hangulatot. Szóval most félve néztem körül, mit szól a társaság a zenéhez, és örömmel konstatáltam, hogy éneklik, táncolnak, ahogy kell, nem baj, ha béna, de ne tagadjuk, tudjuk kívülről az összeset. Jó érzés volt, na.

És aztán további egy óra várakozás után végre Kispál, pont, mikorra visszamenőleg meggyóntam volna minden bűnömet, csak ez az elvesztegetett egy nap ne okozzon behozhatatlan lemaradást a félév teljesítésében. Elkezdődött a koncert, a harmincas-házas-kisgyerekes banda és én cakpakk előrehaladt a harmadik sor szélére, és úgy végigtomboltuk az egészet, hogy deka hangunk nem maradt a végére. És akkor úgy döntöttem, bármi is lesz, ez megérte. Véges számú Kispál koncertet van mód még megnézni, ez is szép dolog egy nem létező zenekartól, meg kell becsülni az ilyen kegyelmi pillanatokat. Zseniális volt, na. És az is zseniális volt, hogy olyanokkal őrjönghettem végig a koncertet, akik szintén teljes szívvel tudják élvezni a zenét, és teljesen belefeledkezni, és nem foglalkozni mással.

A koncert után bevágódtunk az autóba (közben még kaptunk két potyautast, szóval hárman ültünk hátul egy kiskocsiban), és irány Pest. Két perc múlva a sofőrön kívül mindenki aludt, én próbáltam néha ébren maradni, annyira lelkifurdalásom volt, hogy így cserben hagyjuk, de egyszerűen nem ment. Hajnal 4-re értem haza, bedőltem az ágyba és aludtam 8-ig. Felkeltem, gép bekapcs és neki a leadandóhoz készítendő leírásnak. Még rajzolni való is volt, de nem akartam bemenni a munkahelyre, mert nem jó szem előtt lenni a szabadnapon, nem tartozik senkire a küzdelem (így is láttak belőle eleget). 6-ig küzdöttem a fejtegetéssel, majd bevillamosoztam az irodába (már előző nap sem mertem biciklivel hazamenni, fáradtan nem vagyok beszámítható), még mindenki bent van, vigyorogva kérdik, milyen volt Orfű, de hát az már régen volt.Féléves feladat megnyit, rajzolásnak nekiáll, hajnalban kidől egy órára, ifjú kolléga virraszt, ébreszt (nem csak én szívok, és ő munkával!), géphez vissza, rajz kész, délelőtt 11-kor leírás is kész, a szerkezeti vázlatokat már gyönyörűen recegtetett tintenpen vonalakkal sikerült skiccpauszra vetni.Reggeli elmaradt, ebéd elmaradt, és az átöltözés is. Magamban nyugtázom, hogy a baglyos nyaklánc nélkül aligha megyek át ezen a vizsgán, mert nem is az a baj, hogy konkrétba olyan pólóban ülök le megírni, amiben benne aludtam, de tényleg.

Szóval irodából kollégák bátorító köszöntésétől kísérve el, egyetemre be, közben jegyzeteket bújva, mert hát arra eddig még nem volt mód. Persze agyműködés mintegy 24 órája leállt, de még nem létező tartalékokból futja néhány adat rövidtávú memóriába szuszakolására. Beérkezve évfolyamtársak kis csapata fogad, az előző épszerk vizsga kiértékelésén morgolódnak épp. Ugyanis az előző alkalommal nem vizsgázhatott, akinek nem volt teljesen kész a féléves feladata (ezért görcsöltem ennyire, hogy tuti kész legyen most), és az a 10, akit engedtek, felerészt megbukott, a maradékból a legjobb 3,5-es lett. Ez a csapat aztán reggel beszélhetett magasságos Sándorunkkal, aki verbálisan földbe tiporta a maroknyi, amúgy jelen pillanatban is szigetelésekből élő szakembert. Ja, és arra a két, nem teljesen elhanyagolható adalékra is ezen a délelőttön derült fény, hogy 1) a féléves feladatot jófejségből mégis beveszik még hétfőn is 2) amúgy sz*rt se számít, milyen lesz, majd ez dönt a kétes vizsgajegyek ügyében, slussz. Szóval mindezek fényében az előző 48 óra alatt véghez vitt dolgokból a Kispál és a Borz koncertjének meghallgatása járult hozzá legtöbbel a félév teljesítéséhez. Éljen.Nem baj, kemények vagyunk, megoldjuk. Terembe be, padra le, ceruzák, pausz, léptékvonalzó elő, vizsgalap megkap, és akkor egyszercsak elfogytam. A körülményekhez képest irtóra barátságosnak mondható vizsgafeladat előtt úgy álltam, mintha valami sose látott rejtélyt kéne megfejteni, mindenen, de tényleg, _mindenen_ hosszasan elméláztam. "Vajon jó lesz ide a merevítőfal? Én ide raknám, de vajon hova rakná a Sándor? Ha így oldom meg a lépcsőpihenő feltámasztását, a 3-as feladatban lévő részlet nem nagyon izgalmas, biztos nem így képzelték el. De akkor hogy?" Ezt, így. Nem-BME-s, nem-építészek kedvéért mondanám, hogy az épszerk vizsga az a műfaj, ahol úgy csinálja az ember a 3-ast, hogy nem gondolkodik, csak rajzol, ahogy a csövön kifér, és még úgy sem jut soha a végére. Szóval ilyen tempóval feléig sem jutottam, mire beszedték. De legalább nem szenvedett sokáig.

A vizsga után a szeptemberi pótlás biztos tudatában hívtam kolléganőmet, aki a tűzvédelmi szakmérnökin játszotta épp ugyanezt, és azt beszéltük, a kivégzés után találkozunk. Így is lett, és nagy általános puffogások közepette a Móriczról elsétáltunk némi vargabetűkkel Angyalföldre, ahol is én szépen visszamásztam az irdoába, hogy befejezzem a diagnosztika leadandót, ami elvileg aznap éjfélig, gyakorlatilag másnap 10-ig volt esedékes, és a harmadánál jártam. Másfél óra küzdés után úgy döntöttem, kockáztatok, és hazamentem aludni. Este 8-kor feküdtem le, éjfélre állítottam az órát. 4-kor ébredtem, jeges verítékben, nyilván, és nem teljesen értve, mi lett az ébresztővel. Megnéztem, és az lett, hogy valahogy az ébresztő dallamból lejátszott egy fél ütemet, majd búgó hangon bemondta angolul a pontos időt, és ennyi. Fogalmam sincsen, hogy állt át ilyenre, de ezt az éjszakát választotta az attrakcióra. Szóval 4 (8) óra időkieséssel már esélyem nem volt erre a reggel 10-re, de azért mindent megpróbáltam. 12-re sikerült összekalapálni valamit, amit volt képem leadni, és elküldtem, lesz, ami lesz.

És azóta várok.

És azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy a diploma leadásakor elhatároztam, hogy ilyent, vagy ilyesmit soha, soha többé nem akarok csinálni a szervezetemmel, és még mindig képes vagyok ennyire hülye lenni, pedig ehhez már borzasztóan nagyon túl öreg vagyok, de tényleg.

*Már csak azért sem bántam a dolgot, mert a sátorhely-helyzet is igen kalandosan alakult. Ugyebár egy srác eladta nekem a sajátját. Majd a koncert előtt egy nappal ír, hogy bocsi, de mégse, mert úgy volt, hogy hazamegy még éjjel, de aki vitte volna, mégsem fogja, és ezért neki kell ott sátrazni. Ekkor teljes kétségbeesésben írtam egy másik srácnak, aki az eredeti szálláskereséskor felajánlotta nekem a valaki másnak is eladott sátorhelyét, mert az illetőnek csak 1. naptól kellett. Belementem a dologba, jobb híján, de 1) annyit kért érte, hogy hívjam meg egy sörre 2) nem akartam reggel/délelőtt még azzal szenvedni, hogy újra megtaláljam őt, vagy a másik bérlőt, hogy átadhassam a helyem.
**B. megjegyzése: dehát ezek nem is tinilányok! Mondom, igen, pont ezaz, ez benne a szomorú.

Már szinte félve említem meg, de tegnap este újra konceren jártam. Kiscsillag.

Ami novum volt ezesetben, hogy senkivel semmi bajom nem volt! De tényleg. Szóval ilyen is van.

Először is nem volt előzenekar, ami kb 30%-ot javított alapból az est megítélésén. Aztán még pontosan is kezdtek viszonylag, ami újabb 20%-ot nyom a latba, és végül: teljesen normális volt a közönség minden egyes tagja (a környezetemben). Balra mellettem két huszonkevés éves srác volt, elkapott beszélgetésfoszlányokból kiindulva alighanem gépészmérnök hallgatók, és az első sor közepén álltak, és nem csajozni jöttek, hanem ténylegesen a zenéért, és látványosan, ragadósan jól érezték magukat. Elsőnek kezdtek ugrálni, amikor volt rá mód, ütemre tapsolni, kalimpálni, ordították a szöveget, ahogy kell. Két szám után azt vettem észre, hogy az egész napos péntek 13-a után csodával határos módon fülig ér a szám, akkora bulit csináltak, a zenekar, és a két egyetemista. Jobbra tőlem egy negyvenes pár állt, és ők is tomboltak, ahogy kell, igen, még a férj is, pedig nem ismerte a zenekart. És jobbra tőlük egy kigyúrt, tetovált, kopasz csávó a szilikonmellű szőke nejével, és ők is tudták az összes szöveget. A mögöttem álló lányok pedig sokan voltak és nagyon rajongtak, de engedélyt kértek, hogy lerakhassák mellém a táskájukat a színpad szélére, és bocsánatot kértek, amikor véletlen rosszul nyúltak valami holmiért és belémütköztek. Értitek. Az elmúlt uszkve 10 alkalom után már vártam, hogy mikor önt le valaki sörrel, vagy ejti a lábam elé az üveg borospoharát, vagy dörgölődzik hozzám izzadt, meztelen felsőtesttel, vagy valami. De nem. Egyszerűen mindenki normális volt!!!4négy

Amúgy, más, nem panaszkodás, hanem aggodalom, hogy Lovasi most már szerintem abszolút nem iszik vagy szív koncert előtt, de egyre ijesztőbb mértékig bírja elveszteni a fonalat műsor közben. Két számnak is totálisan elfelejtette a szövegét, aztán gondja akadt azzal is, milyen akkordokkal kezdődik egy harmadik, aztán motyogott valamit arról, hogy igen, sok a Kispál próba mostanában, és annyit basszusgitározott, hogy már nem tud gitározni, de szóval... Nem tudom, értem én, hogy régen is volt ilyen, de valahogy tök nyomasztó ezt látni. Főleg ahhoz képest, hogy mennyire zseniális az, amikor nem rontja el. Életem legjobb koncertje volt tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében a Kiscsillag, és ez a tegnapi is igen jól sikerült, én nem akarom, hogy ennek a történetnek szomorú vége legyen.

Hogy az "aktuális hétvégi" bejegyzés tolerálható csúszáson belül meglegyen, már-már haladó hagyományként megemlíteném, hogy szombaton megtekintettem a Vad Fruttik könnyűzenei együttes koncertjét, és előtört belőlem az állat.

Na, nem Likó Marciról téptem le az inget (sajnos), hanem lényegében összeverekedtem egy leányzóval, aki kitalálta, hogy ugyan egy órája megy már a koncert, de ő biza az első sor közepén fogja végigugrálni, hogy lehetekénis. És ezt úgy kívánta fondor mód elérni, hogy a vállam fölött átnyúlva belekapaszkodott az első sor előtt futó korlátba, ezzel mintegy fojtó ölelésébe fogva a mellettem álló lányt, engem meg a hóna alá csapva, és elkezdett oldalvást kettőnk közé befúródni. Egy pillanatra elméláztam azon, befér-e még közénk, és arra jutottam, simán, de nincs az az isten, hogy én ezt hagyjam. És akkor szépen betámasztottam a tenyerem a színpadnak, hogy a felkarom pont függőlegesen, álló helyzetem éles kontúrjaként álljon, és a csaj furakodását az igen hegyes könyököm gátolja, de ez nem különösebben akasztotta meg a tevékenykedését. Következő lépésként a legközelebbi zúzós számnál nem föl-le ugráltam, mint minden rendes ember, hanem igyekeztem oldalvást kilökdösni a vészesen javuló pozíciójából, teljesen számításon kívül hagyva az impulzusmegmaradás törvényét. Miután imigyen átismételtem némi gimnáziumi fizikát, és rájöttem, hogy hülye vagyok, betámaszkodtam teljes testtel a színpadnak, és a könyökömet a bordáiba fúrva (vagyishát ő fúrta a bordáit a könyökömre, ami továbbra is szorosan a törzsem mellett volt, szóval nem az én hibám), elkezdtem enyhe vállkörzásbe fogni, élvezettel konstatálva, ahogy pengeti végig a bordáit a csontom, remélem, neki is fáj, mert nekem kezd, alapon. Mikor ennek sem volt eredménye, már azon kaptam magam, hogy várom a következő refrént, amikoris majd úgy ráugrom maximális lendülettel a lábára, hogy megemlegeti, amikor észrevettem, hogy már abszolúte nem is tudok figyelni a zenére, annyira leköt a vörös köd, ami ellepte az agyamat, és alighanem nem ér ennyit az egész Fruttik.

És akkor elszégyelltem magam.

És akkor rájöttem, miért szeretem Háy Jánost

"...egyvalamit végig különösen fontosnak tartott munka közben. Azt, „hogy ne kerüljön bele fejlődés, mert nem hiszek a fejlődésben, az ilyen felnövekedéstörténetben pedig a fejlődés eleve idegesítő, afféle ideológikum, ami persze önkéntelen is kinyírja a művészi szándékot."

Amúgy tegnap Kiscsillag koncerten voltam, és rájöttem, hogy nem szabad az Akvárium klubba járni.

8-tól volt kiírva a koncert, ez rendszerint 7-es kapunyitást jelent, ideges is voltam, amikor csak háromnegyed hétkor sikerült elindulni a munkahelyről. Ehhez képest mikor odaértem, még nyitva sem volt a ruhatár, háromszor is elővettem a jegyemet, hogy biztosan aznap lesz-e az esemény, megkérdezni nem mertem. Szóval már a ruhatárban is első voltam negyed nyolckor, és a zárt ajtók előtt is egyedül álltam vagy fél órát. Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, és én egyre biztosabb lettem benne, hogy hihetetlenül idegesít mindenki. Kezdve azzal, hogy például, ha valaki megérkezik egy koncerthelyszínre, ahol áll egy kisebb sor az ajtó előtt, akkor vajon mégis mit gondol, aminek eredménye az, hogy odaáll a sor elejére, netán még meg is próbál benyitni? Mondjuk valószínűleg jól tudok szemmel verni, mert senki nem maradt előttem, miután rájött, hogy jé, valószínűleg azért állunk kint, mert bent nem tudunk.

Szóval 8-kor engedték csak be a népet a terembe, ami kicsit necces, és sejthető volt, hogy nem fog egyhamar senki a húrokba csapni. Segond, tudunk várni a remek előzenekarra. Gondoltam, majd megpróbáltam nem nagyon felhúzni magam az előttem álló becsült két órában. Egész jól ment volna, ha a szolid háttérzene az ilyenkor megszokott klasszikus, senkit sem bántó ismertebb rockrepertoárból került volna ki, de neeeem, (kigugliztam közben), az Óriás méltán világhírű nemtommelyik lemezét rakták be, végtelenítve. Egy jó számuk sincs. Egy se. De már valamelyiknek tudom annyira a szövegét, hogy megtaláltam őket a világinterneten. Halkan elkezdtem aggódni, hogy miután hallgattam őket több, mint egy órát dobozból, élőben is megszólal, hogy úgykelfááátdönteni, de szerencsére nem ők játszottak, hanem a Kalef. Negyed tíztől.

Kilenc körül viszont becsapódott mögém a második és perpillanat utolsó sorba két csitri, közülük az egyik úgy vette fel a startpozíciót, hogy a combja a seggembe nyomódott, lehelletét a tarkómon érezhettem. Pár percig mély önvizsgálatot folytattam, hogy vajon el bírom-e ezt viselni huzamosabban, arra jutottam, nem valószínű, aztán körbejártam azt a kérdéskört is, vajon mennyire extrém, hogy ez így van, és úgy döntöttem, hogy mindent összevetve igazából semennyire, majd megütötte a fülem, hogy a csajok mellett álló nő éppen azt magyarázza, hogy kicsit állhatnának arrébb, mert ide még várták pár barátjukat, mire a nyakamba lihegő leányzó nagy elánnal belekezdett, hogy koncerten nincs foglalt hely, igazán tudhatná. Na, ekkor fordultam hátra, vettem mély levegőt, majd egy szuszra közöltem, hogy az tény, hogy foglalt hely nincs koncerten, de ha egy pasi állna hozzám ilyen közel, az szerintem kimerítené a szexuális zaklatás fogalmát*, és tekintve, hogy mögötte nem áll _senki_, mert rohadtul nincs még _senki_ a teremben, szerintem igazán eltekinthetne a teljes testkontaktustól, kettő centimétert kérek, köszönöm. A csajban egy pillanatra bennakadt a szó, majd rákezdett, hogy de koncert, ha zavarnak az emberek, miért nem állok hátra? Erre közöltem vele, hogy érzésem szerint picit régebben járok koncertekre, mint ő, és a műfajnak nem része egymás taperolása tizedháznál, továbbá ne reménykedjen abban, hogy elállok előle, miután hét óta itt rohadok. Erre még bedobta, hogy de pont mögötte van egy lépcsőfok. Mondtam neki, hogy ez bizony egy viszonylag kemény világ, de elárulok egy ősi titkot, miszerint is lehet fél talppal lépcsőn állni, urambocsá' a lépcső mögött is, rábízom a döntést. Majd visszafordultam. No, innentől kezdve egészen a főműsor közepéig arról beszélt a két spiné, hogy mennyi hisztis p*csa van ma este is mindenhol, de mivel a nagy háborgás dacára kiállt az intimszférámból, a dolgot az este legnagyobb győzelmének könyveltem el.**

Tulajdonképpen rendkívül meglepő módon a Kiscsillag villámgyorsan átszerelte a színpadot magának az előzenekar után, és akváriumos mércével majdhogynem normál időben, tíz körül bele is kezdtek a buliba - mint később összeállt, a dolgok ilyeténmód történt sűrítése az online közvetítésnek lehetett köszönhető -, de nem, továbbra sem értem, hogyan lehet úgy koncerteket szervezni, hogy a belváros közepéről nem jut haza a közönség nappali járművel. Nonszensz.

*Kacérkodtam a gondolattal, hogy belemenjek, hogy ez igazából eléggé heteronormatív dolog, mert tulajdonképpen az ő esetében is beszélhetünk erről, de aztán úgy döntöttem, hogy a mondandóm lényegét így is kis valószínűséggel fogja csak venni a bige.

**A másik ez:

Életem első koncertfotója, amin látszom, felismerhető vagyok, és nem nézek ki extrém bután.

Jamie Winchester koncert, MüPa. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ennyi.

Számomra ismeretlen számmal indít, majd így is folytatja. Amit ismerek, az egy darab feldolgozás, meg egy Hrutka Robi szerzemény. Ekkor fogalmazódik meg bennem a gyanú, hogy minden, ami miatt én Jamie Winchestert egy kifejezetten hallgatható előadónak könyveltem el, Hrutka művészúr érdeme, de tőle csak egyet illett így szólóban játszani, jelzésértékkel. Nem mintha a saját szerzemények kifejezetten bántóak lennének, csak végtelenül unalmasan egyformák. Asszociációként lelkes amatőr gospelkórusok, osztálykiránduláson megejtett jó hangulatú tábortűz melletti éneklések, gimnáziumi kordnadrágos altípusú zenekarok ötlöttek fel bennem.

Az est egyetlen fénypontját Szirtes Edina (Mókus?!...) szolgáltatta, teljesen egyedül hagyatva a színpadon. Ő ilyen by-the-way meghívott vendég volt. Amikor még korábban a teljesen sótlan Jónás Verát konferálta fel Jamie mint jól éneklő hölgyet, első fűszerként, ötlött fel bennem, hogy az addig is színpadon álló, egyedül izgalmas Szirtes Edina vajon állandó tagja a bandának, vagy mi a rák van? De nem. Szóval egyedül benne volt bármennyi dög az egész este alatt, de benne speciel annyi, hogy fájt utána a hangulatos gitározgatás a fülnek.

A főhős még az este elején megemlítette, hogy amúgy MüPa ide vagy oda, lehet ám zajkelteni, nem haragszik senki, sőt, Pásztor Annával ők megbeszélték, hogy a végére táncolni fogunk. Iiiigen? Nem tetszik véletlenül azt hinni, hogy Ákos Andantén tetszik vendégelőadóskodni 2003-ban, amikor a közönség első számtól alig bírt a kis fenekén megmaradni, és ordították végig a dalokat? Mert ez nagyon nem ugyanaz a műsor. A sokadszori felszólításra a közönség együttérzőbb fele elkezdett hangosabban tapsolni a dalok közben, de konkrétan háromszor ránk kellett szólni, míg nagyjából mindenki felállt a ráadásblokkra. Majd a szám végén vissza is ült a nép, de hát nem volt vége a shownak, megint szólni kellett. Esküszöm. Pofám leszakad. És akkor belekezdtek az utolsó jajdenagyonszeretjükegymástba, és akkor a lötyögő közönségen meghatódva Jamie megjegyezte, hogy na ilyent sem lát a MüPa túl gyakran.

Hát, szerintem meg az az igazán pikáns, hogy már a ráadásblokk előtt elkezdtek a népek a ruhatárba szivárogni, a legutolsó szám alatt meg konkrétan tömegessé vált a jelenség. Szóval szeretjük Jamiet nagyon, de sorbanállást elkerülni jobban szeretünk.

Dóra, az egyetlen nő az univerzumban (de legalábbis a közönség első 5 sorában), aki nem fogdossa Likó Marcit, mikor alkalma adódik rá

Pedig e szép szál legény oszolopos tagja a Guilt free 36 (and counting...) népes társaságának. És konkrétan rámvetette magát. Na jó, csak a kezemet szorongatva fölém hajolt.

Oké, inkább kezdem az elejéről. Vad Fruttik, Akvárium klub. Koncertkezdés 10-kor, kapunyitás 8-kor, tehát nyilván odamentem f8-ra, mert különben megint nem fogok látni semmit. Kb mindenki más talpig feketében, úgy látszik, ez egy ilyen zenekar. Rajtam farmer és az Annától kapott Great Gatsby póló, mert megpróbáltam találkozni valakivel (akivel megint nem sikerült, ejnye), és gondoltam, ilyenben talán nem megy más. (A másik ötletem a Pizza John póló volt, de azt inkább elvetettem, nem akartam gyakorló elmebetegnek tűnni, bár...) Szóval a pólónak és az újdonsült áll alá érő frizurának hála kinézhettem úgy 12-nek, tehát biztos, ami biztos alapon legalább jól kihúztam tussal a szemem, így saccra voltam tán 16 is. Mindegy.

Első sor bal középig volt elég a rákészülésem, de a világ leghatalmasabb koncertfotósának hála így is hosszú dalrészletekig nem láttam sz*rt se, mivel pozícióm ideális fényképezési szögnek is bizonyult egyúttal. Kellőképpen teátrális produkció lévén a frontember az est folyamán többször is felállt a kordonra, tíz centiről leordítani a közönség érintett szegmensének haját. Ilyesmiben nekem korábban még nem volt részem, az egyetlen, ami éri, amikor Lovasi múlt télen megszorongatta a kezem, és kérte, engedjem meg, hogy gratuláljon. Szóval Marcell a második ilyen akcióját épp énelőttem bírta megejteni, és ahogy fellépett a kordonra, konkrétan szépen ráfogott a kezemre. Majd előrehajolt beleénekelni az emberek fülébe, amire én egy gyönyörű ardhachandrasanát produkáltam, ahelyett, hogy jól letaperoltam volna, ahol érem, ahogy az összes körülöttem álló törte magát, hogy megtehesse, beleértve a pasikat is (konkrétan, ha maradok álló testhelyzetben, az arcom a hasa közepébe fúródott volna...). De nem. Valahogy ott és akkor úgy éreztem, hogy guilt free 36 ide vagy oda, én úgy hozzá nem érek valakihez, hogy ő arról jóformán tudomást se vesz, vagy természetesnek veszi. Eleve érezze magát rohadtul megtisztelve, hogy a kezemet nem rángattam ki a keze alól. (Koncertre nem járó, rajongásra nem hajlamos, józanéletű felnőtt olvasóimnak mondanám, hogy ezek igazából nem egészséges, vagy normális, vagy átlagos gondolatok egy rockkoncert első sorában, különösképp, ha a pozíciót két és fél óra teljesen meddő várakozással kell kiharcolni az oda vágyóknak). Szóval tudom, milyen alsógatyát hord a Likó Marci, anélkül, hogy tudna a létezésemről, és ez önmagában is eléggé zavarba ejtő gondolat, majd lesz mit mesélni az unokáknak. (Amúgy azt is tudom, a fiatalabb fotósok egyike milyen alsógatyát hord, úgy tűnik, legalja groupie vagyok, vagyishát jó volna, ha a lógós farmerok kimennének végre-valahára a divatból...)

Aztán a koncert után szokás szerint tömegverekedés volt a ruhatárnál, gondoltam, kivárom, míg lecseng a dolog, meg eleve akartam venni CD-t, hát akkor legyen ez. A zenekar ilyenkor kijön haverkodni, és akkor hátha lesz végre egyszer alkalom, hogy megemlítsem, szerintem tényleg lehetne a tömegnek jólérzitekmagatokat helyett azt kiabálni, hogy Szeretitek Kurt Vonnegutot?, mert az szerintem klappolna. Elvégre Great Gatsby pólóban már lehet ilyent mondani, úgyis mindegy. És ahogy épp elszántam magam, hogy na majd most egyszer akkor kivárom a zenészeket és beszélek velük és aláíratom a cédét, ahogy kell, körülöttem mindenünnen felzengtek a nyafka női hangok, hogy jaj, mikor jön már a Marci, jaj, annyira helyes a Marci, jaj, ott jön a Marci végre, és akkor elkezdett egyre hangosabban szólni a koponyámban a Van-e szándék, és inkább hazajöttem.

Nyáron megkaptam E-től Nick Hornby Fever Pitch című szerzeményét, amit egy ideig rakosgattam ide-oda a polcon, majd egy hónapja belefogtam. Végül eléggé szórakoztatónak bizonyult, de a teljes mélységű műélvezetet némiképp akadályozta, hogy nem tudtam magam maradéktalan beleélni a feltétlen Arsenal-rajongó történetébe, hát mi közöm nekem ehhez?

Aztán tegnapelőtt Ákos koncertre mentem. Úgy néz ki a koreográfia, hogy ha az ember esélyt akar rá, hogy lásson valamit a színpadból, kiemelt állójegyet kell venni, ami a nézőtér lekerített első 1/3-ába enged bejutást. Ez még nem elég az üdvösséghez, a 7-es kapunyitás előtt már egy órával be kell állni az ekkor már jópárszáz méteres sorba (az igazán eltökéltek anno 4-5 órával hamarabb elkezdtek várakozni, most van egy VIP jegy nevű találmány, amivel többek közt a kapunyitás is fél órával hamarabb jár a kiváltságosoknak - nem is akarjátok tudni, mennyi pénzért). Szóval kell állni először egy órát fagyban, aztán bent az épületben megkeresni az eldugottabb ruhatárat, gyorsan bevágni mindent és berohanni a terembe - mennyivel egyszerűbb ezt nyáron....-, ahol az első sort már elfoglalták a VIP jegyesek, de a második sorba még bejut, aki szemfüles/eléggé ártalmatlan kinézetű/kicsi/nő. És ott a második sorban még lehet állni másfél órát kezdésig.

Ez a másfél óra pont elég volt arra, hogy jópárszor körbejárassam a szemem az egybegyűlteken, és megállapítsam, hogy a távolabb állók/ülők még csak-csak, de a körülöttem állókkal látványosan nem teljesen oké minden. Itt egy Ákos-frizura, ott egy Ákos-szemüveg, ákosos póló a legkülönbözőbb turnékról, zászlók a különböző rajongói társaságok jelzésére, anyámborogass, itt senkinek nincsen élete? Aztán persze az első sor az egy külön kategória, ott a harmincsok-negyvenkevés évesek állnak leginkább, akik a Bonanza óta ott állnak az első sorban, és a '89-ben vásárolt, megkopott bonanzás kendő a közös ismertetőjel, és csatakiáltásokkal ösztökélik a zenekart a színpadra lépésre, na őket már nem annyira muszáj sajnálni, az már egy másik szint. Mindenesetre ezen a ponton esett le, hogy a fenébe is, én is beletartozom egy közösségbe, akiket a kívülállók nem értenek és kissé sajnálnak, akik olyasvalamiért lelkesednek minden jó ok ellenére, ami senki másnak nem hordoz semmiféle élvezeti értéket, sőt, a puszta létezése is irritáló. Egy olyan produkcióról van szó, ami hatékony, és működik, és ezt ugyan elismerik róla a kívülállók - bár a siker érdekében alkalmazott módszereket mélységesen megvetik-, de alapvetően divat, sőt, szinte norma némi ellenérzéssel viseltetni iránta. És ha kiderül rólam valaki számára, hogy én ezt szeretem, akkor az illető egyrészt ledöbben, másrészt sajnál, harmadrészt a továbbiakban azonosít ezzel a ténnyel. Ergo én vagyok Nick Hornby, csak Ákos sose fog Bajnokok Ligáját nyerni.

Ezt a kellemetlen felismerést szerencsére nem kellett egész este ápolgatni magamban, mert fél 9-kor végre megkezdődött a koncert, és hála a körülöttem álló igazán fanatikus közönségnek*, első perctől beszippantott a show. Ugráltam együtt a negyvenes, kövérkés, kopaszodó ősbonanzásokkal, üvöltöttem a Calypso-t (valahogy kibekkeltem a négy új Hauber-szerzeményt...), és vártam, hogy Ákos dobja a pengetőt. És dobta is, több alkalommal is, hiszen kétszámonként föl- és levette a gitárt, és mindig, amikor le, dobta is el a pengetőt, de nem ám csak úgy, hanem valakinek. (Ha nőnek dobta, akkor még csókot is nyomott rá - igen, ez ennyire ilyen). Először pont az előttem álló srácnak célzott, aki az Ákos pólós ÉS Bonanzás kendős ÉS "Ákos köménymag" zászlós ÉS rapist glasses** viselő kategóriába tartozott, hát, valószínűleg picit ismerős arc volt... Aztán úgy tíz számmal később megint felénk repült a pengető, de az előttem állók olyan elánnal nyúltak érte, hogy sikeresen kiverték egymás kezéből. A security-s srác a kordon előtt másfél számon át kereste zseblámpával, közben már én is nyújtottam érte a kezem, gondolván, ha a fiúk már így elbénázták, nehogymár nekik adja... De nem lett meg. Épp túlléptem azon a felismerésen, hogy kettőből nulla, és eleve, minek is akarok én ilyent (és meg se csókolta a főhős, tehát nem nekem dobta...), amikor valaki megböki a vállamat. Az ősrajongó fiú volt, megfogja a kezem, tenyerembe ejti a pengetőt, rázárja az ujjaim és szája elé tartja az ujját, hogy csönd, senkinek semmit róla - együtt volt a két bénával, akik összekaptak a másik zsákmányon. Gyorsan zsebre vágtam a pengetőt, és totális sokkban álltam vagy egy szám erejéig, párszor ellenőriztem, nem képzeltem-e a dolgot, aztán lassan napirendre tértem az ügy fölött és ment a buli tovább. A koncert végén még egyszer megbökte a vállam a fiú, mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, mondta, hogy nagyon vigyázzak rá, és ennyi.

Remélem, van neki otthon vagy 10 pengetője, hogy ez megérte neki így.

*A ruhatárba sorban állva a néminemű intellektuális távolságtartással felvértezett, olcsóbb jegyet vásároló és ezáltal hátrébb helyet foglaló közönségrész közé kerültem, és ott bizony panaszkodtak egymásnak, hogy mennyire viselhetetlen volt a tömeg hátulja, minek vesz jegyet ennyi pénzért valaki, ha csak az egyszem kurrens rádiós slágert ismeri, és még a Keresem az utam szövegét se tudja, biztos céges karácsonyi ajándék volt, szörnyű.

**

Mielőtt minden elkezd Londonról szólni, szeretném rögzíteni, hogy a mai Kiscsillag koncert elképeszteőn jó volt. Talán jobb is volt, mint az első rész. Mondjuk erről nem lehet reális véleményem, mert azt csak felvételről láttam.

És picit szeretnék arról beszélni, hogy én nem tudom, miért hallgatok Ákost*, de azt tudom, miért hallgatok Kiscsillagot. Azért, mert Kiscsillagék "hajlott koruk" ellenére nem határolódnak el érzelmileg saját produktumuktól, és mondjuk baromi irritáló, amikor Lovasi elrontja a szöveget _ és_ ezért még ki is esik a ritmusból és nagyon civil mód prózában bocsánatot kér és újrakezdi a dalt és ááááá, de szóval a maradék időben átsüt a kamaszos lelkesedés és az, hogy ezt az egészet még mindig teljesen komolyan gondolják, szerencsére. Magukat meg nem.

És most akkor elkezdek azon parázni, hogy hogy fogom megtalálni a megfelelő buszt meg vonatot Londonban, ahol annyian laknak, mint egész Magyarországon. Bár addig még el is kell jutni, mi lesz, ha nem fér bele az ellenőrzőkeretbe a kézipoggyászom? Vagy elírtam a netes csekkolásnál a személyi igazolvány számát. Ugye Angliába lehet személyivel utazni?

Asszem megyek aludni...

*Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy ha rossz kedvem van, nincs hangulatom semmihez és muszáj beraknom valami zenét, általában végül Ákosnál kötök ki, olyankor senki máshoz nincs türelmem.

Pénteken hazamentem a Vad Fruttik koncert előtt, gondolván, hogy kivételesen nem munkából fogok beesni a péntek estébe. Jól fel is vettem a szoknyát, ami még nem volt rajtam, meg még sminkeltem is, bizony, majd azon méláztam a tükör előtt, sikerült-e olyanra belőni a szettet, hogy Likó Marcell ne nézzen groupie-nak, hanem egyenesen kérjen feleségül, aztán inkább elindultam, hogy egyáltalán odaérjek még a rettenetes előzenekar elejére. De nem értem oda, mert nem kerékpárral mentem, viszont azzal kalkuláltam. Végül azért a második sor közepén sikerült fogni egy helyet, amíg két perccel a (frutti) koncertkezdés előtt egy nagyhangú fiú elém nem fúrta magát a világ legtermészetesebb módján, mintha basszus nem egy fejjel lenne nálam magasabb. Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eszébe is jutott, hogy neki okvetlen kell még egy sör, és távozott, én meg a hülyep*csa barátnője elé szökelltem, mielőtt fölocsúdott volna. Onnan tudom, hogy hülyep*csa volt a csaj, mert egyrészt úgy nézett ki, másrészt valami oknál fogva ő úgy érezte, hogy én őt jogfosztottam, ezért kifejezetten nyers testi erővel és hegyes könyökkel befúrta valahogy magát mellém-mögém, és a koncert maradékát azzal töltötte, hogy megpróbált széles csípőmozdulatokkal betúrni engem az előttem álló kétméteres fickó totális takarásába. Szerencsére igen stabilan tudok állni, de még ugrálni is, szóval nem járt sikerrel, de úgy a 3. szám tájékán erősen fontolóra vettem, hogy életemben először én kezdeményezek pogót az első sorokban, hogy feltűnés nélkül kissé adjusztálhassam a nőszemélyt. Aztán végül csak csendben fortyogva tűrtem. És valahogy ez a látens izmozás eléggé elvette a figyelmemet meg a kedvemet a koncerttől, nem tudtam úgy kikapcsolni, ahogy szerettem volna. Aztán mikor véget ért az esemény, visszaérve a ruhatárhoz már depláne nem volt kanalam beállni a hosszan kígyózó sorba, inkább elcsalinkáztam az előtér egy félreesőbb sarkába, végignéztem a merchandise pultot, nem volt semmi értelmes, és akkor egyszercsak látom, hogy ott áll a Marcell egy tollal a kezében, és a legföljebb 5 érdeklődőnek írogatja alá a cédét meg a nemtommit, meg beszélget velük. Furcsa dolog ez, mert hát igazából örülni kéne, hogy nem kell tízezer fős lányseregen átfúrni magát az embernek egy dedikáért, tökjó, ott voltam, amikor még nem voltak elég híresek ahhoz, hogy megközelíthetetlenek legyenek. (vajon lesznek-e valaha). Ehelyett inkább az a benyomásom támadt, hogy baromira nem szeretnék az öt béna csaj mellé a hatodik lenni, szegény Marcit engedjük már haza, ő is csak ember, és valószínűleg abszolúte nem akar ennyit beszélgetni random rajongókkal.

Vagy csak kivetítettem rá a saját mizantrópiám. Mindenesetre beálltam egy oszlop mögé olvasni, aztán elhoztam a kabátom és hazagyalogoltam.

Kiscsillag

A koncerten sikerült két tipikus karaktert is teljes pompájában megfigyelni:

• A Lány, Aki Az Egész Zenekar Barátnője, Vagy Legalábbis Nagyon Szeretne Az Lenni: ott ül a színpad peremén, középen, már az előzenekar alatt, hisztérikusan ordítja az összes számot, heves átéléssel és testbeszéddel, az arra járó zenészek lábát szívószállal böködi, hisz ő megteheti, mert insider. Külön szomorú, hogy a Kiscsillag átlagéletkorához igazodva A Lány, Aki Az Egész Zenekar Barátnője, Vagy Legalábbis Nagyon Szeretne Az Lenni jelen esetben minimum 35, de lehet, hogy 40 éves.
• A Fiú, Akit A Barátnője Cibált El A Koncertre: teljesen rezzenéstelen arccal, majd egyre fásultabban áll, karba tett kézzel, és irgalmatlan várja a koncert végét. Ő is első sor közepén van, mert A Barátnője nyilván a legnagyobb rajongó. Jó lehetett őt nézni a színpadról.

Egyébként pedig velem meg ismételtem volt egy Fiú, Aki Tudja, Hogy Beblogolom, Ha túl Látványosan Szenved, Úgyhogy Nagyon Fegyelmezetten Tűri a Koncertet És Igyekszik Úgy Viselkedni, Mintha Tulajdonképpen Élvezné Az Egészet, mert én valahogy minden Kiscsillag koncertre emberáldozattal érkezem, nem szép tőlem.

Baromi jó buli volt amúgy.

Életemben először 2002-ben, a Sportszigeten voltam Ákos koncerten. Egy darab best of album anyagát ismertem, meg amit játszott a rádió (a kettő 90%-ban egyező tartalom), de gondoltam, egy ingyenes koncertet azért megreszkírozok.

Senki nem volt hajlandó velem eljönni, de akkor is kimentem, ha jobban belegondolok, ez volt az első zene, amit nem valaki hatására (rosszabb esetben beilleszkedési vágytól hajtva) kezdtem el hallgatni.

*Don't judge me*

Szóval ezen a koncerten két dolog maradt meg nagyon. Az egyik az Induljon a banzáj lánctalpas átirata,

amit tudtam hova tenni, mert ez rajta volt a válogatáskazettán. De a másikat nem ismertem, és mégis nagyon megragadott. A refrénjét tudtam csak megjegyezni:

"Várom, hogy egy angyal érkezzen
És fizessek a bűnért, ha vétkeztem
És ha el kell mennem innen, meglehet
Hogy te temeted el a testemet"

Namost, nekünk otthon nem volt internetünk, úgyhogy én szépen elkezdtem a lemezboltokban böngészni az Ákos kazetták (ja, cd lejátszónk sem volt, meg a cd annyival drágább volt, mint a kazetta, hogy nem igazán futotta volna rá a zsebpénzemből) borítóját, és próbáltam címről belőni, melyik szám lehet az. Ez a sztorija annak, hogy is lett nekem meg szép gyorsan az összes Ákos szólóalbum, és a büdös életbe, egyiken sem volt rajta a dal.

És ekkor felötlött a szörnyű gyanú, hogy ez bizony alighanem Bonanza Banzai szám lesz, hát elkezdtem ugyanezt a bonanzás lemezekkel. Utoljára sikerült épp azt beszerezni, amit kerestem, ugyanis 1984 a címe...

Ha jobban belegondolok, én alapvetően nem is Ákos, hanem Bonanza Banzai rajongó voltam (és vagyok még egy kicsit).

Talán ez marginálisan kevésbé ciki :)

(On a slightly unrelated note: poszt-koncert feldobottság okán nagyon nem akaródzik még aludni, de _ma_ 6-kor kéne kelni, kinyitni a jógatermet az esetlegesen felbukkanó érdeklődőknek. Ha sikerül, elvileg büszke lehetnék magamra, de nem leszek, hanem fájni fog az élet, már most fáj...)