Fish, chips, cup o' tea... epilógus

Néhány összefüggéstelen gondolat az eltelt napok benyomásaiból:

• Az egész helyről süt az, hogy itt aztán van pénz, és ez nekik nem újdonság. Nem rongyázásról beszélek, hanem arról, hogy iszonyú messze kell menni a központtól, hogy ne tégla vagy üveg, vagy bármi más tartós burkolata legyen a házaknak, minden jó minőségű: az utak, a lámpák, a járművek, a boltokban kapható bármi. Ha régi, akkor régi, ha kopott, akkor kopott, de mindent tartósra készítenek.
• A metróban olvasható hirdetések kis része társadalmi hirdetés, egy jelentősebb hányad valamiféle szolgáltatás vagy termék (egészséges, bio, jótékonysági szervezet részére árult üdítők, ételek, telekommunikációs eszközök és szolgáltatások stb.), de a legtöbb mozis és még inkább színházi előadások hirdetése. A londoniak sokat járnak színházba. A darabok nagy része persze populáris, gyakran a közelmúlt mozifilmjeinek színházi adaptációi (Billy Elliot, Oroszlánkirály...), de színház.
• A városban sétálva, minél beljebb megy az ember, annál kevesebb a kuka, a Temze partján konkrétan kilométereket lehet sétálni, mire az ember kidobhatja a kiürült chipseszacskót. Ez állítólag azért van, mert a bombákat leginkább kukákba könnyű elrejteni. Mindenesetre mindezek dacára nincs szemét az utcákon. Hajléktalanokat is csak a Regent's Park egy eldugott zugában láttunk, egyszer.
• A legelitebb iskolák diáklányainak egyenruhája térd fölé érő fekete zoknit és combtőig érő miniszoknyát takar, kis kardigánnal. Annyira provokatív látvány, hogy le se mertem fotózni. És szerintem teljesen szembemegy az egyenruha feltehető eredeti funkciójával, ami a különbségek tompítása volna. Konkrétan oltári kiszúrás egy testesebb lánnyal. Viszont biztos jóleső látvány a perverz brit iskolaigazgató bácsiknak.
• _Minden_ ki van írva mindenhova. Én abszolút nem tudok tájékozódni, de minden második sarkon van szőkenősen haladási irányba beforgatott térkép két léptékben, jól látható ön-itt-állal, karikával 5 ill. 15 percnyi séta sugarában, látnivalók feltüntetésével, amit akarsz. A tájékoztató feliratok mindig cirkalmasan udvariasak, a zebrára ki van írva, merre nézz, honnét jöhet autó, semmit nem bíznak a véletlenre.
• A peak hour nem vicc. Az épület előtt kordonnal körülkerítve álló tömeg nem előadásra akar épp bejutni vagy rendőrségi vizsgálatra vár, hanem beugrottak munka után egy sörre. A metróra ilyenkor konkrétan nem lehet felférni, pedig három percenként jár, és közismert, hogy mennyire sűrűn szövi át a várost.
• Minden borzasztóan drága. Egy napi közlekedés az Oyster Carddal 7 font, az egy fontos tábla csoki hiperolcsó akciós, a lakás bérleti díjakról ne is beszéljünk. De a piacon két gyönyörű érett mangót kapsz egy fontért, a közbringa napidíja 2 font, a mobiltelefonok és az előfizetési díjak töredékei az itthoniaknak.
• A multikulti nem vicc:

ingyenes napilapok az északi Temze-parton

Fish, chips, cup o' tea... ámokfutás nettó 4 napban

Szerdán tehát nekivágtunk, hogy megcsodáljuk Londont - kívülről. Merthogy két dologból volt nagyon kevés: pénzből és időből. A Művészúr, a rettenthetetlen vadászeb és én beközbringáztunk Westminsterig, majd átsétáltunk a déli partra, ott lecsorogtunk egészen a Tower bridge-ig, azon átkeltünk, visszamásztunk a Big Benhez (útközben ettünk egy meal dealt*), Buckingham palota, Trafalgar Square (nyáron naponta, télen kétnaponta van őrségváltás, én ezt nem értem...), és aztán még bóklászás keresztül a Hyde parkon, és akkor öcsém bejelentette, hogy nem vagyok normális, mert ugyan ő most abból él, hogy kutyákkal sétál egész nap, de most tövig lejárta a lábát, és metrózzunk már haza.

Csütörtökön egy zónával kijjebbről kezdtük a barangolást. Notting Hillbe metróztunk, jól körbejártuk a környéket, majd újabb underground a Regent's Parkig, jól megfuttattuk az ebet, felmásztunk a dombra, ahonnét belátni az egész belvárost, aztán elsétáltunk Camdenbe, ahol megpróbáltak ránk sózni egy "eredeti XVII. századi" kézi távcsövet (just why would one say such a thing? tökegyforma dobozban volt vagy 30 nagyon hasonló stílusú és kifogástalan állapotú távcső, újonnan is elég szépek az árukhoz...), benéztem pár fura boltba, ettünk egy frozen joghurtot**, aztán metró, Picadilly, China town (végre sikerült valahol venni bubble tea-be való tápiókát!), további csalinkázás a városban, eső elől double deckerre menekülés, hazautazás. Jóformán vacsorázni is álmosak voltunk már.

Pénteken öcsémnek hajnalban dolgozni kellett menni, úgyhogy a barátnőjével utaztam be a belvárosba, majd lecsatlakoztam róla a British Museumnál és bele vetettem magam a magas kultúrába. Először elkezdtem szép komótosan nézelődni, aztán egy óra után rájöttem, hogy így bizony egy hétig is eltartana, annyi időm viszont sajnos nincsen, tehát úgy döntöttem, csak végigsétálok rajta, hogy legalább lássam, mi mindent lehetne megnézni. De további két óra után erről is letettem. Már zsongott a fejem. Átsétáltam a Tate Modernbe, amit viszont sikerült szépen végignézni, mert kisebb, és mert nem értek a kortárs művészethez. Aztán kis kerülővel egy másik hídon átkeltem az északi partra, csellengtem kicsit a Sohóban, aztán felszedtem öcsém barátnőjét a munkahelyén és hazamentünk. Csináltunk egy fejedelmi vacsorát és megnéztük a Jurassic Parkot, annak örömére, hogy kiköltöztek az albérlőik és az újak csak másnap jöttek és egy egész estére miénk lett a lakás.

Szombaton kivonatoztunk Richmondba, ami egy elképesztően posh környék, királyi kastélyocskával és körötte parkkal, ahol őzikék futkosnak mindenfelé halál lazán. A bájos őzikék amúgy a közelükbe merészkedő kutyákat hajlamosak kinyírbálni, különösen a nyári időszakban, amikor a kölykeik kicsik és védelmezni akarják őket a tunya angol dakszliktól. Ennyit a természet lágy öléről. Szóval itt sétálgattunk pár órát, meg tovább a wimbledoni erdőn át, és végre zuhogott az eső. Mármint, különben nem éreztem volna teljesen hihetőnek, hogy ez a pár nap tényleg Angliában telt. Szóval szépen szarrá áztunk az esőben, hazavonatoztunk, főzőcskéztünk, megjöttek az új bérlők, akik ugyanolyan tök cukik, kedvesek, nagyvonalúak és természetellenesek, mint bármelyik angol, akivel sikerült találkozni, éjjelig beszélgettünk (nem akartak felszívódni a nappaliból), és aztán végre sikerült lerázni őket és aludni 3,5 órát a hajnali indulásig.

*3 jó angol fontért választhatsz a Tescóban egy szendvicset, egy üdítőt és egy csokit, és, igen, ez messze a legolcsóbb módja annak, hogy az ember ne haljon éhen
** na, ez pl 3.90 volt, és uszkve 10 deka

Fish, chips, cup o' tea... prológus

Kedden délután, rendkívül önállóan, én és a BKV kimentünk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre. Ott (jó rutintalanul) eltöltöttem kicsivel több, mint két órát, de legalább jól befoglaltam egy ablak melletti helyet a gépen, finoman visszavertem a mellém telepedő középkorú fickó barátkozási kísérleteit és hipp-hopp meg is érkeztem Londonba, ahol a gép aztán fél órát dekkolt a kifutón, majd a sok közép-kelet-európai söpredéket megútlevélellenőrizték keményen, és aztán a rendkívül jól kitáblázott busz-vonat útvonalon uszkve másfél óra csúszással megjelentem a drága öcsémmel előzetesen egyeztetett randevú helyszínén.

Aznapra már nem is voltak nagyívű tervek, de végül egy egyszerű Sainsbury's* látogatás is kisebbfajta kaladparki élménynek bizonyult. Elképesztő választék van egy ilyen helyen, csak kapkodtam a fejem. A kínálat nagy részét fel is vásárolta nekem szerető testvéröcsém, és nagyon finomakat főzött belőle a továbbiakban. Megjegyzem, ott a többség nem hozzávalókért, hanem effektív komplett meükért jár már csak vásárolni, piacon kívül nem lehet kapni semmit, amin nincsen vonalkód, és a polcok nagy része ezeknek megfelelően különböző, amúgy nagyon jó minőségű készételekkel van tele.

Szóval bevásároltunk, bevacsoráltunk, és aztán álmon haltam. Szeretném bemutatni a világ legjobb szobatársát:

Rudi szájából a nyűhetetlennek árult zsiráf bele lóg ki, jól látjátok...

Mondjuk kicsit horkol...

*Helyi spár

Majd mindjárt nekiállok a London elmesélésének, de előtte gyorsan rögzítem a rosszat, mert friss és szíven ütött.

Valahol a London Luton duty free és jóapám személygépjárműve, Budapest között lába kélt a pénztárcámnak. A következő variációk vannak:

• Amikor a Duty free után belepakoltam a nagypoggyászba a mindent, biztos nem raktam bele, hanem otthagytam a földön (tök valószínű).
• A gépen, mikor a nagytáskából kirántottam a kistáskát, amiben a tárca volt meg minden más, akkor kiesett és nem vettem észre (de konkrétan le volt cipzárazva a táska).
• A gépen - már kicipzárazott táskával - elaludtam és kicsúszott belőle.
• Amikor sorban álltam kifelé az útlevélellenőrzésen, szublimált a lehet, hogy időnként nyitott táskából, hisz pakoltam ki-be.
•  Ugyanezen pontpok külső emberi beavatkozással.

Namost, iratok, azok nem voltak benne, Dóra, tudd be háborús veszteségnek, ugye? De egyrészt volt benne még mintegy 13 angol font meg uszkve 3000 jó magyar forint, és ez kétjegyű (és >>10...) százaléka momentán az összesminden pénzemnek.

Másrészt benne volt az hagyján, hogy a Barcelonában vett Casa Battló és Sagrada Família emlékérme, amikből nyakláncot szerettem volna, de az anyukámtól 20 éve kapott és annál jóval régebbi szerencsehozó malac földi maradványai is, kis bőrszatyorban.

Szóval basszus. Írtam a reptérnek két helyre, meg a Wizzairnek egyre, a telefont nem veszik fel, de ha még ők a fülük botját mozdítanák is, ha Londonban tűnt el a cucc, azért személyesen mehetnék csak be.

Szóval, Dóra, tudd be háborús veszteségek, ugye?

:(

Mielőtt minden elkezd Londonról szólni, szeretném rögzíteni, hogy a mai Kiscsillag koncert elképeszteőn jó volt. Talán jobb is volt, mint az első rész. Mondjuk erről nem lehet reális véleményem, mert azt csak felvételről láttam.

És picit szeretnék arról beszélni, hogy én nem tudom, miért hallgatok Ákost*, de azt tudom, miért hallgatok Kiscsillagot. Azért, mert Kiscsillagék "hajlott koruk" ellenére nem határolódnak el érzelmileg saját produktumuktól, és mondjuk baromi irritáló, amikor Lovasi elrontja a szöveget _ és_ ezért még ki is esik a ritmusból és nagyon civil mód prózában bocsánatot kér és újrakezdi a dalt és ááááá, de szóval a maradék időben átsüt a kamaszos lelkesedés és az, hogy ezt az egészet még mindig teljesen komolyan gondolják, szerencsére. Magukat meg nem.

És most akkor elkezdek azon parázni, hogy hogy fogom megtalálni a megfelelő buszt meg vonatot Londonban, ahol annyian laknak, mint egész Magyarországon. Bár addig még el is kell jutni, mi lesz, ha nem fér bele az ellenőrzőkeretbe a kézipoggyászom? Vagy elírtam a netes csekkolásnál a személyi igazolvány számát. Ugye Angliába lehet személyivel utazni?

Asszem megyek aludni...

*Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy ha rossz kedvem van, nincs hangulatom semmihez és muszáj beraknom valami zenét, általában végül Ákosnál kötök ki, olyankor senki máshoz nincs türelmem.

Nagy esküvő-bumm van most az ismeretségi körömben, baba is egyre több születik, egyik jobb fej, mint a másik. Az a furcsa, hogy nem zavar. Nem tudom, honnét a mérhetetlen lelki béke, de eddig sikerült mindenkivel együtt örülni, hogy jé, dejó.

De most mondjátok, hogy nem jó:

úgy megmutatnám a rendes fotót, arcokkal, de hát ez nem az én magánügyem

Osztálytalálkozókra nem járni nem menő

de én mégsem voltam egyen sem, és ma sem vagyok ott, a tizediken.

Eleinte azért nem mentem, mert baromi pipa voltam az ofőmre* és megfogadtam, hogy hivatalos iskolai dologra én a büdös életben nem fogok menni. A gyerekemet ettől még szívesen járatnám oda, de én nem veszek részt ebben.

Aztán mostanra már túlléptem önnön fontosságomon és maradt az, hogy közeledik az aktuális találkozó, hetekkel előtte még gondolom, hogy lehet, hogy majd most, és aztán eljön a napja és csak nem akaródzik azt érezni, hogy jaj, de jó, majd most látom a mindenkit, hanem kb annyi kanalam van hozzá, mint egy kvázi-kötelező nagycsaládi összeröffenéshez. Semmi.

Van az osztályban pár ember - ismerőseim szondázása útján rájöttem, az átlagnál amúgy több! - akiket kedvelek és akikre kíváncsi vagyok, és akikkel szeretném jobban tartani a kapcsolatot, mint amennyire sikerül, de a többi rohadtul nem hiányzik nekem oda. Nincsen velük semmi baj, de az össznépi ésveledmivan, munkanélkülivagyok, költözömberlinbe, tavalyférjhezmentem, gyereketvárok, hát, ezt leszarom. Sajnos.

*A dolog a sértett büszkeség témakörébe tartozik, és nagyjából arról van szó, hogy amikor Fazekas éremre kellett jelölni az osztályból embereket, engem, aki végig kitűnő voltam, volt egy felsőfokú és egy középfokú nyelvvizsgám, országos versenyekre jártam egy rahedli tantárgyból, párból döntőbe, angolból még az elején dobogós helyig is jutottam**, na, engem nem terjesztett föl, de párakat meg igen, amiről pontosabbat nem írnék, mert nem tudom, ki olvas és igazából lényegtelen. De szóval ennél jóval kevesebbért is lehetett tőle jelölést kapni. És többen tudom, hogy rákérdeztek nála, hogy az XY miért és a Kovács Dóra miért nem, és erre azt mondta, hogy "nekem aztán az égvilágon semmi különös nem jut eszembe a Kovács Dóráról". De annyira azért senki nem érezte torznak a jelöltek névsorát, hogy ki is álljon rendesen a véleménye mellett. (32 diákból vagy 20-an kaptak érmet, csak a miheztartás végett.) És hát ennek folytán úgy éreztem, hogy ha a Fazekas rám nem különösebben büszke, akkor b*sszák meg, én sem rontom a rendezvényeik színvonalát a jelenlétemmel a továbbiakban.

**Külön-külön egyik sem példa nélküli az osztályban, csak az a helyzet, hogy együtt volt k*rva ritka, és eléggé nyilvánvaló, hogy volt valami a mérleg másik serpenyőjében nála, és az a valami az lehetett, hogy nem nagyon fogadtam el, amikor tisztán tekintélyelven próbálta átvinni az akaratát az osztályon, a vége felé egészen röhejes helyzeteket produkálva.

Hétfőn délben a nagymamám elesett a lakásában és rettenetesen beütötte a fejét. Szerencsére fel tudta hívni aput, aki egyből szaladt hozzá, hívott mentőt és egy uszkve 10 órás procedúra végén a 3. kórházban végül felvették a belgyógyászatra, ami aránylag hosszú és viszonylag elkeserítő történet, amúgy minimális drámával. De nem erről szeretnék beszélni.

Hanem arról, hogy hétfőn este jött hozzám anyu, hogy beszkenneljek neki pár iratot, és akkor, személyesen mondta, hogy a nagyi a balesetin van, mert ez történt, és most fogják átvinni az Uzsokiba, de hogy miért pont oda, azt nem tudjuk. És akkor mondtam, hogy jó, akkor megyek én is vele, mert nyilván megyek, nem mintha bármit tudnék tenni, de az ember bemegy a kórházba, ha a nagymamája oda kerül. És elindultunk autóval, és borzasztó nagy volt a csönd. És azon gondolkodtam, vajon anyu is azon gondolkodik-e, mint én.

És persze igen. Mert mondta is aztán, hogy beszélt napközben öcsémmel, és mondta neki, hogy a nagyi elesett és kórházba vitték, és öcsém egyből mondta, hogy ne, ezt most ne, ehhez még nem telt el elég idő, hogy ezt újra elkezdjük csinálni.

Mert öcsém az egyetlen őszinte ember a családban, aki mer arról beszélni, hogy ilyen esetben a tisztelt család persze nagyon sajnálja a nagyit, de leginkább azért mégis magát sajnálja, hogy ezt végig kell nézni. Hogy emberek megöregszenek és rossz lesz nekik.

Küldeném szeretettel a körülmények örökös áldozatainak

arról, hogy miért nem áll szóba velem Kovács Ákos, avagy fejezetek a sötét múltból

De tényleg. Önnön fontosságomba vetett hitem végtelen.

Mélyre ástam bizonyos okokból a levelezésemben (például azon okokból, hogy rohadtul dolgoznom kéne...), és ráakadtam erre, és most változatlan formában közölném. Mert szeretek magamból változatos eszközökkel hülyét csinálni, közönségem szórakoztatására :) A dátum 2007. 10. 06. Ákos úgy érezte, lesz piaca sorban az x. koncertkiadványnak (ráadásul ez egy nyüves DVD volt), új album nélkül. Hát, nem volt. Egyébként ez volt az utolsó dedikálás, amit így ebben a formában tartott, és ide a rozsdás bökőt, hogy nem csak én írtam neki.

Tettem vagy 5 kört a piacon, mire sikerült meghozni a döntést, hogy tényleg abból a baromi drága málnából akarok venni, mert összehasonlíthatatlanul szebb, mint a többi, és vettem már tőlük epret is korábban és az is jobb volt, mint máshol. És akkor beálltam a hosszan kígyózó sor végére, és vártam türelmesen. Néhány tipikus, nem-elég-öreg-asszony betolakodottt a "jaj, nem láttam, hogy arrafelé áll a sor" módszert alkalmazva, de hát, mit lehet tenni. És akkor még az előttem álló elvitt egy kiló málnát, végre én jöttem, adom a dobozt, és, hát, nem, nincs. 10 deka málna maradt, pont ott és akkor fogyott el.

Az a 10 deka mondjuk baromi finom volt, de ilyen akkor sincs.

Nincs különösebb aktualitása, csak megint több youtube-ot néztem a kelleténél, és jól felhúztam magam.

Azon, hogy a százhuszadik okosmegmondó vágja rá a legkülönfélébb lelki (de leginkább párkapcsolati) problémákra, hogy hát, kérdezz rá, beszélj róla, az biztos, hogy előrelendíti!

Hát, tetemes tapasztalati anyaggal a hátam mögött elég nagy bizonyossággal állíthatom, hogy bizonyos dolgokon nem segít az, ha elég állok és rákédezek/megmondom. Szerintem - vigyázat, nagyképű szöveg következik - ez azoknak _elengedhetetlen_ az élet _bármilyen_ konfliktusára, akik nem képesek extrapolálni meglévő adatokból, akiknek nincsen megfelelően érzékeny antennájuk a társas viszonyaikhoz, akik teljesen csak magukkal vannak elfoglalva.

Oké, nem azt mondom, hogy sosem segít a kibeszélés meg a rákérdezés, csak azt, hogy én amennyire vissza tudok emlékezni, még sose tudtam meg rákérdezés által olyasmit, amire magamtól nem jöttem rá, sose javított még egyetlen emberi konfliktusomon se az, ha jól eléálltam az akárki elé, hogy ez meg ez van*. Lehet, hogy ez azért van, mert a ritka esetekben, amikor ebbe hagytam magam beleheccelni, már tökmindegy volt, de az is lehet, hogy az egyszerű megoldások az egyszerű esetekre jók.

Mint amilyenek a más emberek problémái, ugye, kedves vloggerek.

*Mert, surprise, surprise, a kommunikációnak van kismillió más módja, mint a szavakkal való beszélés, és a többinek van egy olyan előnye, hogy lassabb és mélyebb. Csak hát fárasztó, igen.**

**Ja, és nyilván a legtöbb konfliktusomat én is szóban oldom meg, de ez a "kérdezz rá, mit veszíthetsz", ez irritál. Sokat veszíthetsz, néha.

- Dóri, honnét veszed ezeket a baromi menő ruhákat?
- A H&M-ből...

Spoiler alert!!!4négy

Szóval a héten kétszer néztem végig a filmet, és persze nem ütött akkorát, mint a könyv, de

Tudom, hogy nem vagyok naprakész, de két hete meghalgattam ezt az interjút, és azóta töprengek rajta.

Olyanokon, hogy például eléggé feltűnő a riporter hősies erőfeszítése, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy ez az ember teljesen tönkre van menve, az agya nagy részét felzabálta a drog. Bátorítja, dícséri, amikor hülyeséget beszél, gyorsan témát vált (mindenkinek ajánlom figyelmébe az időutazós részt...), amikor elveszti a fonalat, úgy tesz, mintha nem történt volna meg. Aztán azon, hogy az, hogy Bérczesit hívják a rádióba, hogy leadják felvételről ezt a riportot, vajon milyen célból teszik? Vajon a bumfordi figyelemelterelés nem csak a riportalany bizalménak megőrzésére történik-e (feltételezve, de nem biztos, hogy megengedve, hogy ő egyáltalán érzékeli, hogy épp próbálják elmosni, hogy mennyire tönkrement)? Hogy vajon nem arról van-e szó, hogy elég ezt az interjút 5 percig hallgatni, hogy az ember rájöjjön, sose akar droghoz nyúlni?

Aztán azon is gondolkodtam, hogy amit Bérczesi úgy élt meg, hogy jöttek a jobbnál-jobb ötletek, hogy egy életre elegendő ihlete gyűlt össze, ahhoz vajon szívni kell-e a közönségnek is, hogy így is hallja? Mert ha így van, akkor vajon a petőfi ugyanilyen előzékenyen fogja játszani a rahedli drogos szellemi terméket is, vagy csak most jól felbíztatták, aztán kutya nem lesz kíváncsi rá? Ha viszont tényleg fantasztikusak a raktáron lévő ötletek, és adja a közmédia az összeset, és ekkora figyelmet ad az ügynek, az a végén nem lesz-e iszonyú hatékony drogpropaganda?

Szóval ezeken gondolkodtam. Egyébként, a pár számot, amit ismerek a Hiperkarmától, kifejezetten szeretem.

Nyomorúságos napom volt, for no good reason, úgyhogy először bevetettem magamat a H&M-be, hogy megvegyem a kedvenc ruhám még egy példányban, aztán erről lebeszéltem magam (lehet, hogy hiba volt), és inkább bementem a Müllerbe és elköltöttem kb ugyanannyi pénzt hiábavalóságokra.

De legalább a sor vásárolt szart még nem ettem meg, és annak is ellenálltam, hogy vegyek piros (nem vörös, pláne nem mahagóni) hajfestéket.

Egyik részeredményt sem tekinteném azonban véglegesnek.

Napi tipp

Luxus álomutazás a csodálatos Tirolba! 3 nap/ 2 éj/ 2 fő félpanzióval + Ingyen gyerek a 4****-os Gutshof Zillertalban + Wellness + Ajándék 92.690 Ft, 72% eng.!

Akciós a kiskorú, árukapcsolásban.

Arról röviden ejtsünk szót, hogy már egy gyerek is pontosan érzi, hogy hogyan érnek hozzá, annak milyen töltete van, ellenséges, vagy barátságos - vagy szenvedélyes, tilos. Nem az érintés helyéből, az érintés indulatából direkte.

És ha egy gyerek ezt pontosan érzi, akkor miért hiszi bárki, hogy egy felnőtt nem? Szavakkal is nehéz hazudni, tekintettel méginkább, de érintéssel lehetetlen. Arra lehet (szokás) csak apellálni, hogy amit az érintés mondott, azt majd a szavak jól összezavarják, és az érintett - itt szó szerint - majd elraktározza magában, hogy hát ezt is, alighanem, félreértette.

Pedig jó büdös francokat értette félre.

Mert már a gyerek is tudja.

Hétvégém

Rájöttem, hogy iszonyú éles az új konyhakésem.

És ott álltam levágott ujjal nem is akarom tudni, milyen mély vágott sebbel a konyhában, és persze azonnal baromi rosszul lettem, mert igazi hisztis ötéves módjára tőlem a mai napig még vért is csak fekve lehet venni, és a világ összes kincséért se néznék oda. Szóval totál sokkban és szédülve valahogy elkeveredtem a szobáig, ott lefeküdtem a kisszőnyegre, magasba tartottam a kezem és elkezdtem azon lamentálni, miért nincs itt senki, aki hozna nekem egy k*rva pohár vizet, mert hát nincs az az isten hogy én innét most felkeljek, és jaj, ki fog elmosogatni, meg hajat is akartam mosni meg most kell venni ragtapaszt/kötszert/koporsót.

Aztán fél óra heverészés után fölkeltem, majdnem el is jutottam a konyhába, de inkább mégis visszafeküdtem még egy tíz percre, aztán végül csak elkészítettem az ebédet meg hajat is mostam és most megyek kötszerért, mert a sorrend lényeges.

Asszem ma sem jutok el koncertre. De miért vannak vasárnap este koncertek?...