Jamie Winchester koncert, MüPa. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ennyi.

Számomra ismeretlen számmal indít, majd így is folytatja. Amit ismerek, az egy darab feldolgozás, meg egy Hrutka Robi szerzemény. Ekkor fogalmazódik meg bennem a gyanú, hogy minden, ami miatt én Jamie Winchestert egy kifejezetten hallgatható előadónak könyveltem el, Hrutka művészúr érdeme, de tőle csak egyet illett így szólóban játszani, jelzésértékkel. Nem mintha a saját szerzemények kifejezetten bántóak lennének, csak végtelenül unalmasan egyformák. Asszociációként lelkes amatőr gospelkórusok, osztálykiránduláson megejtett jó hangulatú tábortűz melletti éneklések, gimnáziumi kordnadrágos altípusú zenekarok ötlöttek fel bennem.

Az est egyetlen fénypontját Szirtes Edina (Mókus?!...) szolgáltatta, teljesen egyedül hagyatva a színpadon. Ő ilyen by-the-way meghívott vendég volt. Amikor még korábban a teljesen sótlan Jónás Verát konferálta fel Jamie mint jól éneklő hölgyet, első fűszerként, ötlött fel bennem, hogy az addig is színpadon álló, egyedül izgalmas Szirtes Edina vajon állandó tagja a bandának, vagy mi a rák van? De nem. Szóval egyedül benne volt bármennyi dög az egész este alatt, de benne speciel annyi, hogy fájt utána a hangulatos gitározgatás a fülnek.

A főhős még az este elején megemlítette, hogy amúgy MüPa ide vagy oda, lehet ám zajkelteni, nem haragszik senki, sőt, Pásztor Annával ők megbeszélték, hogy a végére táncolni fogunk. Iiiigen? Nem tetszik véletlenül azt hinni, hogy Ákos Andantén tetszik vendégelőadóskodni 2003-ban, amikor a közönség első számtól alig bírt a kis fenekén megmaradni, és ordították végig a dalokat? Mert ez nagyon nem ugyanaz a műsor. A sokadszori felszólításra a közönség együttérzőbb fele elkezdett hangosabban tapsolni a dalok közben, de konkrétan háromszor ránk kellett szólni, míg nagyjából mindenki felállt a ráadásblokkra. Majd a szám végén vissza is ült a nép, de hát nem volt vége a shownak, megint szólni kellett. Esküszöm. Pofám leszakad. És akkor belekezdtek az utolsó jajdenagyonszeretjükegymástba, és akkor a lötyögő közönségen meghatódva Jamie megjegyezte, hogy na ilyent sem lát a MüPa túl gyakran.

Hát, szerintem meg az az igazán pikáns, hogy már a ráadásblokk előtt elkezdtek a népek a ruhatárba szivárogni, a legutolsó szám alatt meg konkrétan tömegessé vált a jelenség. Szóval szeretjük Jamiet nagyon, de sorbanállást elkerülni jobban szeretünk.

Dóra, az egyetlen nő az univerzumban (de legalábbis a közönség első 5 sorában), aki nem fogdossa Likó Marcit, mikor alkalma adódik rá

Pedig e szép szál legény oszolopos tagja a Guilt free 36 (and counting...) népes társaságának. És konkrétan rámvetette magát. Na jó, csak a kezemet szorongatva fölém hajolt.

Oké, inkább kezdem az elejéről. Vad Fruttik, Akvárium klub. Koncertkezdés 10-kor, kapunyitás 8-kor, tehát nyilván odamentem f8-ra, mert különben megint nem fogok látni semmit. Kb mindenki más talpig feketében, úgy látszik, ez egy ilyen zenekar. Rajtam farmer és az Annától kapott Great Gatsby póló, mert megpróbáltam találkozni valakivel (akivel megint nem sikerült, ejnye), és gondoltam, ilyenben talán nem megy más. (A másik ötletem a Pizza John póló volt, de azt inkább elvetettem, nem akartam gyakorló elmebetegnek tűnni, bár...) Szóval a pólónak és az újdonsült áll alá érő frizurának hála kinézhettem úgy 12-nek, tehát biztos, ami biztos alapon legalább jól kihúztam tussal a szemem, így saccra voltam tán 16 is. Mindegy.

Első sor bal középig volt elég a rákészülésem, de a világ leghatalmasabb koncertfotósának hála így is hosszú dalrészletekig nem láttam sz*rt se, mivel pozícióm ideális fényképezési szögnek is bizonyult egyúttal. Kellőképpen teátrális produkció lévén a frontember az est folyamán többször is felállt a kordonra, tíz centiről leordítani a közönség érintett szegmensének haját. Ilyesmiben nekem korábban még nem volt részem, az egyetlen, ami éri, amikor Lovasi múlt télen megszorongatta a kezem, és kérte, engedjem meg, hogy gratuláljon. Szóval Marcell a második ilyen akcióját épp énelőttem bírta megejteni, és ahogy fellépett a kordonra, konkrétan szépen ráfogott a kezemre. Majd előrehajolt beleénekelni az emberek fülébe, amire én egy gyönyörű ardhachandrasanát produkáltam, ahelyett, hogy jól letaperoltam volna, ahol érem, ahogy az összes körülöttem álló törte magát, hogy megtehesse, beleértve a pasikat is (konkrétan, ha maradok álló testhelyzetben, az arcom a hasa közepébe fúródott volna...). De nem. Valahogy ott és akkor úgy éreztem, hogy guilt free 36 ide vagy oda, én úgy hozzá nem érek valakihez, hogy ő arról jóformán tudomást se vesz, vagy természetesnek veszi. Eleve érezze magát rohadtul megtisztelve, hogy a kezemet nem rángattam ki a keze alól. (Koncertre nem járó, rajongásra nem hajlamos, józanéletű felnőtt olvasóimnak mondanám, hogy ezek igazából nem egészséges, vagy normális, vagy átlagos gondolatok egy rockkoncert első sorában, különösképp, ha a pozíciót két és fél óra teljesen meddő várakozással kell kiharcolni az oda vágyóknak). Szóval tudom, milyen alsógatyát hord a Likó Marci, anélkül, hogy tudna a létezésemről, és ez önmagában is eléggé zavarba ejtő gondolat, majd lesz mit mesélni az unokáknak. (Amúgy azt is tudom, a fiatalabb fotósok egyike milyen alsógatyát hord, úgy tűnik, legalja groupie vagyok, vagyishát jó volna, ha a lógós farmerok kimennének végre-valahára a divatból...)

Aztán a koncert után szokás szerint tömegverekedés volt a ruhatárnál, gondoltam, kivárom, míg lecseng a dolog, meg eleve akartam venni CD-t, hát akkor legyen ez. A zenekar ilyenkor kijön haverkodni, és akkor hátha lesz végre egyszer alkalom, hogy megemlítsem, szerintem tényleg lehetne a tömegnek jólérzitekmagatokat helyett azt kiabálni, hogy Szeretitek Kurt Vonnegutot?, mert az szerintem klappolna. Elvégre Great Gatsby pólóban már lehet ilyent mondani, úgyis mindegy. És ahogy épp elszántam magam, hogy na majd most egyszer akkor kivárom a zenészeket és beszélek velük és aláíratom a cédét, ahogy kell, körülöttem mindenünnen felzengtek a nyafka női hangok, hogy jaj, mikor jön már a Marci, jaj, annyira helyes a Marci, jaj, ott jön a Marci végre, és akkor elkezdett egyre hangosabban szólni a koponyámban a Van-e szándék, és inkább hazajöttem.

:)

megcsinálta a napom

"You don't remember what happened. What you remember becomes what happened."― John Green, An Abundance of Katherines

Az a baj, hogy ez igaz. És az még nagyobb baj, hogy egy adott esemény tanúi mind masképp emlékeznek arra, hogy mi is történt, és hiába állnak mondjuk az egyik verzió mögött eléggé szilárd tények, szerepet kap egy másik, saját tapasztalataimon keresztül felfedezett törtvényszerűség, miszerint is hiába nyertél meg egy vitát, hiába bizonyítottad be kétséget kizáróan az igazad, ha a másik nem hallja meg, vagy nem értette meg, vagy nem is kíváncsi rá, pontosan ugyanabban a helyzetben maradsz, mintha nem lenne igazad.

És ez szívás.

Napom

Uszkve 10 éve rettenetesen felhúztam magam, amikor kibontottam az Ákos díszdobozos diszkográfiát. Kiderült ugyanis, hogy a művészúr bár minden második interjúban kifejti, hogy ő mennyire fontosnak tartja a lemezborítót mint művészeti ágat, és mennyire a zenefogyasztási élmény része a kis füzetke böngészése a dalok hallgatása közben, a díszdobozba mégsem az eredeti borítóval kerültek a CD-k, hanem egy fekete alapon eredetikilencede méretű képpel, és a cucchoz mellékelt bársonyborítós szövegkönyvvel. Anyád.

Node ne is hallgasson az ember ugye üzletilegtudatos Ákost, hallgasson tisztességes alternatív (?) zenét, teszem azt, Kipál és a Borzot. Nekem, röstellem bevallani, eleddig egyetlen darab Kispál CD-m sem volt meg, de most megjelent a remasterelt első négy, gondoltam, itt a megfelelő alkalom, megvettem magamnak karácsonyra jól. Bontom ki nagy lelkesen itthon a pakkot, előre készülve rá, hogy na most végre majd átböngészem a kis füzetkéket, milyen jó kis este lesz ez. Hát, jó francokat. Nemhogy füzetke nincs, konkrétan _becsúsztatós_ _papírtokban_ vannak a lemezek.

Tulajdonképp ezek után nem is tudom, miért, de elkezdtem azon töprengeni, hogy akkor majd megveszem basszus vaterán a régi cédéket eredetiben, leszarom, ha karcos, amúgy is megvan most remasterelve (az első négy...), és amúgy is az egész lényege az volt, hogy borító, meg megvenni végre, amit eddig ingyen hallgattam, ilyenek. Amúgy a héten jártam rendes lemezboltban rendes lemezt venni (bakelitet), és az eladó azt mondta, hogy a CD mint műfaj pillanatokon belül meg fog szűnni, a bakelit meg marad. És egy bakelit lemeznek mennyivel nagyobbszebb borítója van már. Legyek akkora pózer, hogy elkezdek bakeliten zenét vásárolni, lemezjátszó nélkül?... Mondjuk egy darab Kispál bakelit sincsen a piacon. De Kiscsillag van :)

On a slightly unrelated note, ma végre rászántam magam, hogy egy hosszra vágassam a hajam, ezzel befejezve a lenövesztést. Az eleje is váll alá ért már, szóval semmi ok nem volt halogatni a dolgot. Van nekem jól bevált fodrászom is ám, de hozzá nehezebb időpontot kapni, mint a római pápához, úgyhogy csak behajtottam egy körúti Bio Hairbe, gondolván naivan, hogy vállig érő hajat egy hosszra vágni azért senki képességét nem haladhatja meg. Ehhez képest a kiscsaj elindult az ollóval jobb elölről, és szisztematikusan körbement egészen bal elölig, ahol is vagy három centivel feljebb ért az ügy végére, mint ahonnét indult. Jelzem, ekkor már a bal oldalon nem volt semmi tartalék a dologban, arra nem voltam felkészülve, hogy az elejéből is mérhetően vágni fog a mester. Ráncolódó homlokom láttán a hölgy nekilátott ismét balról indulva kivezetni a produktumból a látható asszimetriát, és vagy három körrel később ez nagyjából sikerült is, most már csak úgy néztem ki, mint akinek az anyukája vágta a frizuráját papírvágó ollóval. Aggodalomra semmi ok, az ekkor már 6 centivel megrövidített haj végét még ferdén nyírogatva szépen letompítgatta serényen, imígyen a papírvágós hatásba került némi szöszölős bizonytalanság, és szummaszummárum 10 centi mínusz. K*rvára nem tudom összefogni megint, de cserébe bazi hülyén néz ki kibontva is. Hurrá.

A szőkeszempillájú Tim múlt hét pénteken másfél óra helyett két és fél órás angolt tartott nekünk (senkinél nem volt óra vagy mobil, de az utolsó percig éreztük, hogy ez gyanúsan hosszú), totálisan tartalmatlanul. Minden óra előtt emailben megkapjuk a soron következő alkalom anyagát, előzetes olvasmánnyal, házi feladattal, mifenével, így pontosan és objektíve mérhető, hogy a saját maga által felállított célokat sem éri el a leadandó mennyiséget illetően, mert az egy óra ráadással együtt is csak a második óra anyagának negyedéig jutottunk összesítve. Cserébe újabb részleteket hallhattunk magyar zenészek életéről, arról, ő hol és mennyiért vett lakást, milyen nyelviskolákban és magyar nyelvtanárképzésekben oktat ő és a brancsa, továbbá, hogy az ő gyerekét szereti legjobban az unokák közül a csajának az anyja.

Ezek után nem volt mit tennünk, bemószeroltuk F1-nél. Mert elvben jól hangzik, hogy minden péntek reggel munkaidőben totál passzívan bambulhatunk a fejünkből, míg ez az angol fényezi magát, de ez egyrészt csomó pénzbe kerül a cégnek, másrészt ez a csomó pénzbe kerülés nyilván megjelenik valahol a fizetésünk kalkulációjában, továbbá, ha egy éven belül bármi okból itt hagynánk az irodát, vissza kéne ezt a képzést fizetni, tehát valamilyen szinten tekinthetjük a dolgot saját zsebből való pénzkidobásnak is. Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé szórakoztató az egész, plusz millió hasznosabb dolgot bírnánk csinálni közben. Szóval felnyomtuk Timet a főnöknél, egész visszafogottan, de azért a lényeget nem elhallgatva. Ma pedig rákérdeztem F1-nél, hogy intézkedett-e. Persze, mondta, még a hét elején, amikor neki tartott órát, közölte Timmel, hogy érdekes, mindenki tök elégedett az iskolája munkájával, egyedül rá van panasz. Tim állítólag azt mondta, hogy a bemutatott performansz abszolúte a terv része, ezeknek az óráknak az anyaga az oktatása módszertanának ismertetése volt, meg ilyen és hasonló dolgok.

Hm. Nem várom túlzottan a szembesítést az amúgy is fájdalmasan korai péntek reggel 8-kor.

Nyáron megkaptam E-től Nick Hornby Fever Pitch című szerzeményét, amit egy ideig rakosgattam ide-oda a polcon, majd egy hónapja belefogtam. Végül eléggé szórakoztatónak bizonyult, de a teljes mélységű műélvezetet némiképp akadályozta, hogy nem tudtam magam maradéktalan beleélni a feltétlen Arsenal-rajongó történetébe, hát mi közöm nekem ehhez?

Aztán tegnapelőtt Ákos koncertre mentem. Úgy néz ki a koreográfia, hogy ha az ember esélyt akar rá, hogy lásson valamit a színpadból, kiemelt állójegyet kell venni, ami a nézőtér lekerített első 1/3-ába enged bejutást. Ez még nem elég az üdvösséghez, a 7-es kapunyitás előtt már egy órával be kell állni az ekkor már jópárszáz méteres sorba (az igazán eltökéltek anno 4-5 órával hamarabb elkezdtek várakozni, most van egy VIP jegy nevű találmány, amivel többek közt a kapunyitás is fél órával hamarabb jár a kiváltságosoknak - nem is akarjátok tudni, mennyi pénzért). Szóval kell állni először egy órát fagyban, aztán bent az épületben megkeresni az eldugottabb ruhatárat, gyorsan bevágni mindent és berohanni a terembe - mennyivel egyszerűbb ezt nyáron....-, ahol az első sort már elfoglalták a VIP jegyesek, de a második sorba még bejut, aki szemfüles/eléggé ártalmatlan kinézetű/kicsi/nő. És ott a második sorban még lehet állni másfél órát kezdésig.

Ez a másfél óra pont elég volt arra, hogy jópárszor körbejárassam a szemem az egybegyűlteken, és megállapítsam, hogy a távolabb állók/ülők még csak-csak, de a körülöttem állókkal látványosan nem teljesen oké minden. Itt egy Ákos-frizura, ott egy Ákos-szemüveg, ákosos póló a legkülönbözőbb turnékról, zászlók a különböző rajongói társaságok jelzésére, anyámborogass, itt senkinek nincsen élete? Aztán persze az első sor az egy külön kategória, ott a harmincsok-negyvenkevés évesek állnak leginkább, akik a Bonanza óta ott állnak az első sorban, és a '89-ben vásárolt, megkopott bonanzás kendő a közös ismertetőjel, és csatakiáltásokkal ösztökélik a zenekart a színpadra lépésre, na őket már nem annyira muszáj sajnálni, az már egy másik szint. Mindenesetre ezen a ponton esett le, hogy a fenébe is, én is beletartozom egy közösségbe, akiket a kívülállók nem értenek és kissé sajnálnak, akik olyasvalamiért lelkesednek minden jó ok ellenére, ami senki másnak nem hordoz semmiféle élvezeti értéket, sőt, a puszta létezése is irritáló. Egy olyan produkcióról van szó, ami hatékony, és működik, és ezt ugyan elismerik róla a kívülállók - bár a siker érdekében alkalmazott módszereket mélységesen megvetik-, de alapvetően divat, sőt, szinte norma némi ellenérzéssel viseltetni iránta. És ha kiderül rólam valaki számára, hogy én ezt szeretem, akkor az illető egyrészt ledöbben, másrészt sajnál, harmadrészt a továbbiakban azonosít ezzel a ténnyel. Ergo én vagyok Nick Hornby, csak Ákos sose fog Bajnokok Ligáját nyerni.

Ezt a kellemetlen felismerést szerencsére nem kellett egész este ápolgatni magamban, mert fél 9-kor végre megkezdődött a koncert, és hála a körülöttem álló igazán fanatikus közönségnek*, első perctől beszippantott a show. Ugráltam együtt a negyvenes, kövérkés, kopaszodó ősbonanzásokkal, üvöltöttem a Calypso-t (valahogy kibekkeltem a négy új Hauber-szerzeményt...), és vártam, hogy Ákos dobja a pengetőt. És dobta is, több alkalommal is, hiszen kétszámonként föl- és levette a gitárt, és mindig, amikor le, dobta is el a pengetőt, de nem ám csak úgy, hanem valakinek. (Ha nőnek dobta, akkor még csókot is nyomott rá - igen, ez ennyire ilyen). Először pont az előttem álló srácnak célzott, aki az Ákos pólós ÉS Bonanzás kendős ÉS "Ákos köménymag" zászlós ÉS rapist glasses** viselő kategóriába tartozott, hát, valószínűleg picit ismerős arc volt... Aztán úgy tíz számmal később megint felénk repült a pengető, de az előttem állók olyan elánnal nyúltak érte, hogy sikeresen kiverték egymás kezéből. A security-s srác a kordon előtt másfél számon át kereste zseblámpával, közben már én is nyújtottam érte a kezem, gondolván, ha a fiúk már így elbénázták, nehogymár nekik adja... De nem lett meg. Épp túlléptem azon a felismerésen, hogy kettőből nulla, és eleve, minek is akarok én ilyent (és meg se csókolta a főhős, tehát nem nekem dobta...), amikor valaki megböki a vállamat. Az ősrajongó fiú volt, megfogja a kezem, tenyerembe ejti a pengetőt, rázárja az ujjaim és szája elé tartja az ujját, hogy csönd, senkinek semmit róla - együtt volt a két bénával, akik összekaptak a másik zsákmányon. Gyorsan zsebre vágtam a pengetőt, és totális sokkban álltam vagy egy szám erejéig, párszor ellenőriztem, nem képzeltem-e a dolgot, aztán lassan napirendre tértem az ügy fölött és ment a buli tovább. A koncert végén még egyszer megbökte a vállam a fiú, mondtam neki, hogy nagyon köszönöm, mondta, hogy nagyon vigyázzak rá, és ennyi.

Remélem, van neki otthon vagy 10 pengetője, hogy ez megérte neki így.

*A ruhatárba sorban állva a néminemű intellektuális távolságtartással felvértezett, olcsóbb jegyet vásároló és ezáltal hátrébb helyet foglaló közönségrész közé kerültem, és ott bizony panaszkodtak egymásnak, hogy mennyire viselhetetlen volt a tömeg hátulja, minek vesz jegyet ennyi pénzért valaki, ha csak az egyszem kurrens rádiós slágert ismeri, és még a Keresem az utam szövegét se tudja, biztos céges karácsonyi ajándék volt, szörnyű.

**