Nem egyszer történt meg, kis módosításokkal:

[Alig-látásból ismert ember beszélgetést kezdeményez]

- Jé, Blind Chic táska?
- Aha, igen..
- Én is nagyon bírom a Blind Chic-es cuccokat. Van is egy táskám. Vagy lehet, hogy az nem is Blind Chic? Mindegy, az egyik ilyen biciklis márka.
- Ezek szerint te is biciklivel jársz?
- Nem, dehogyis. Nem vagyok nagy biciklis barát. Baromi veszélyes.
- Nem tudom, én ezt nem érzékeltem. Oda kell figyelni, persze, de ha az ember tisztában van alapvető szabályokkal, nem hiszem, hogy veszélyesebb, mint gyalog, vagy autóval. Meg fejlődik is ennek a kultúrája, jobban figyelnek már az autósok, egyre több a kerékpárút...
- Akkor is. A biciklisták össze-vissza közlekednek, hol autóként, hol gyalogosként, ezerrel süvítenek a járdán, körül sem néznek, mennek, mint az állat, nekimennek mindenkinek és nekik áll feljebb, ráadásul most már részegen is lehet kerékpározni, meg behajthatnak szembe az egyirányú utcákba...
- Nem hajthatnak be akármelyikbe, jelezve van, ahova igen, és ott a keresztirányú utcáknak is a sarkon van tábla, hogy a biciklis jöhet a másik irányból is.
- Én úgy tudom, mindegyikbe behajthatnak.
- Tudom, hogy nem, veszélyes is volna.
- Mindegy, behajtanak, és járdán is hajtanak, és összességében k*rva idegesítőek, és rendszámot kéne rakni az összesre, hogy számon kérhetőek legyenek. Nem bírom őket.

Nem tudom, szerintem nem így kell megtörni a jeget, de lehet, hogy félreértettem. Több síkon is.

Életjel

Épp a munkahelyen ülök, és próbálok szerkezeti alaprajzot készíteni a szigszak házihoz.

Szóval legalább nem dolgozom.

Sőt. Az egész napot (és a holnapit is) arra szántam, hogy reggeltől estig itt leszek és megpróbálom két nap alatt megcsinálni a féléves feladatokat, mert, frankly, nincs máskor esélyem sem. Most is mást "kéne" csinálni, mert már megint több a feladat, mint a munkaidő. Úgy másfélszer. De visszatérve ahhoz a "sőt"-höz, nemcsak, hogy pénteken 17:40-kor felálltam a számítógéptől és elmentem jógázni, de ma délben is elkerékpároztam a szüleimhez, mert

1. Csak a munkahelyre és haza biciklizem mostanában, és az Árpád híd nem épp az a festői és kellemes környezet, amiért megérte anno beruházni egy drótszamárba.
2. Úgy volt, hogy zuhogni fog az eső megállás nélkül egész hétvégén, és nem tette, hanem hétágra sütött a nap.
3. Anyu halászlevet főzött és túrós csuszát.
4. Visszafelé lehetett jönni az Északi összekötőn, ami a legjobb hely egész Budapesten. Nem viccelek.

Mindazonáltal, miközben privátin lázadok az életem jelen időpontra igencsak becsontosodott, rettenetes rutinja ellen, azért jó volna tisztességgel megcsinálni a szigszak házikat és vizsgákat, és normálisan elvégezni a munkahelyi feladatokat, bármi is legyen a vezetői szándék a színvonalat és a határidőt illetően. És közben rendszeresen járni jógázni, meg minden nap főzni, meg időnként kitakarítani a lakást, más dolgokat nem is említve. De jelenleg választani kell ezek közül, és én nem vagyok jó kompromisszumokban.

Az elmúlt pár hét (hónap?) eseményei által saját jogon okozott hangulatromlást egy eleddig megmagyarázhatatlan, halovány déja vu fokozta. Aztán ma rájöttem, hogy mire is emlékeztet ez az egész.

Mondjuk, adott egy kapcsolat, ami tart már egy ideje, és valahogy egyre kevésbé érzed jónak. Nem is bírhatatlanul rossz, illetve külső szemlélőnek nehezen magyarázható, hogy az. Ettől függetlenül próbálod elmagyarázni a legközelebbi barátoknak (aztán a távolabbiaknak, végül bárkinek, aki véletlenül rákérdezett), hogy pontosan mi is a baj, és hogy milyen változást szeretnél, de hát azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor elmondják, hogy idióta vagy, és nehogy azt hidd, hogy másnak jobb, ez ilyen, az élet kompromisszumok láncolata, és például örülj, hogy nem iszik, vagy ver, és egész jól keres, meg viszonylag jól néz ki, meg nem nagyon bunkó, meg ilyenek. És hát ugye az is jó hülye, aki kilép egy kapcsolatból, csak mert csak, mert azt mondja, hogy ebből perspektívától és helyzettől függetlenül elég. Ezt így nem szokás, inkább egyikből másikba, ugyebár, azt elő kell készíteni, némi átfedés, kis maszatolás, jobb a tuti. A semminél bármi jobb, nem?

Szóval, hogy én tudom, hogy az élet kompromisszumok láncolata, és hogy nincs tökéletes, de azért nem tudom nem gondolni, hogy nekem ennél jobb jár, vagy legalábbis, hogy nem tudom abbahagyni az önsajnálatot, amíg nem lesz jobb (így járás esete...).

Én nem ilyen lovat akartam.

A szőkeszempillájú Tim elrontotta nekem visszamenőleg az I bike Budapestet*, amit sosem fogok neki megbocsátani, de in an interesting turn of events kellemetlen természete olyannyira elérte az általános ingerküszöböt, hogy N, sorstársam, a világ legcsendesebb, legalkalmazodóbb kolléganője múlt alkalommal csaknem ráborította az asztalt, amikor sikerült a hídszerkezeti témakörről is rákötni Jamie Winchesterre, és szóval most lehet, hogy új angoltanárt kapunk.

Vagy megszűnik az angol.

Ezen a ponton nekem már mindegy.

*Lenyomott egy laza félórás rantet arról, hogy akik szervezik, hibbantak, és égi csoda, hogy nem halnak meg tömegesen az emberek ilyen rendezvények alatt. Meg különben is, gyűlöli a bringásokat, mert mindig neki akarnak menni a járdán.