Az elmúlt pár hét (hónap?) eseményei által saját jogon okozott hangulatromlást egy eleddig megmagyarázhatatlan, halovány déja vu fokozta. Aztán ma rájöttem, hogy mire is emlékeztet ez az egész.
Mondjuk, adott egy kapcsolat, ami tart már egy ideje, és valahogy egyre kevésbé érzed jónak. Nem is bírhatatlanul rossz, illetve külső szemlélőnek nehezen magyarázható, hogy az. Ettől függetlenül próbálod elmagyarázni a legközelebbi barátoknak (aztán a távolabbiaknak, végül bárkinek, aki véletlenül rákérdezett), hogy pontosan mi is a baj, és hogy milyen változást szeretnél, de hát azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor elmondják, hogy idióta vagy, és nehogy azt hidd, hogy másnak jobb, ez ilyen, az élet kompromisszumok láncolata, és például örülj, hogy nem iszik, vagy ver, és egész jól keres, meg viszonylag jól néz ki, meg nem nagyon bunkó, meg ilyenek. És hát ugye az is jó hülye, aki kilép egy kapcsolatból, csak mert csak, mert azt mondja, hogy ebből perspektívától és helyzettől függetlenül elég. Ezt így nem szokás, inkább egyikből másikba, ugyebár, azt elő kell készíteni, némi átfedés, kis maszatolás, jobb a tuti. A semminél bármi jobb, nem?
Szóval, hogy én tudom, hogy az élet kompromisszumok láncolata, és hogy nincs tökéletes, de azért nem tudom nem gondolni, hogy nekem ennél jobb jár, vagy legalábbis, hogy nem tudom abbahagyni az önsajnálatot, amíg nem lesz jobb (így járás esete...).
Én nem ilyen lovat akartam.
2 megjegyzés:
persze, hogy neked jobb jár!
ha te azt gondolod, hogy valami neked nem elég jó, (kapcsolat, állás, akármi), ki kell lépni, jobbat kell lehet keresni, akárki akármit mond.
egyébként nekem elég sok idősebb ember mondta már azt, hogy ha egy kapcsolat elsőre nem az igazi, vagy bármilyen hibát látsz, azonnal ki kell lépni, és jobbat keresni, mert jobb nem lesz.
Köszönöm szépen, aranyos vagy.
Ott a bibi, hogy ezek a helyzetek csak közös vonásokkal reendelkeznek, nem teljesen egyformák. Szóval nem tudok annyira határozott és bátor lenni, mint szeretnék.
Megjegyzés küldése